Mindenki számára egyértelmű, hogy a társadalombiztosítás reformját folytatni kell. Úgy véljük, a NYIKA (Nyugdíj és Időskorú Kerekasztal) elemzései is ezt bizonyították (NYIKA, 2009). Kérdés, milyen irányba?

Nincs szükség arra, hogy hosszasan ecseteljük: a nyugdíjrendszer fenntarthatósága még eme „megreformált” formájában is több mint kétséges. S azt sem, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Az 1998-ban bevezetett változások, a második pillér létrehozása nem a társadalombiztosítás valós reformja volt (Botos, 2009). Nevének megfelelően egy kötelező, ámde magánbiztosítást hozott létre, ami eléggé furcsa konstrukció. Hiszen ha kötelező, akkor a tb része kellene, hogy legyen, de a társadalombiztosításnak van még két differencia specifica-ja, a szolidaritás és az állami garancia. Ha hiányzik ez a kettő, akkor nem nevezhetjük a rendszert társadalombiztosításnak. E nélkül magánbiztosítás jellegű a pénztár, akkor is, ha az intézmény nonprofit státusú.

Elkerülhetetlen tehát a társadalombiztosítási rendszer újabb – de most aztán igazi! – reformja. Meggyőződésünk, hogy vissza kell ezért térni az állami nyugdíjrendszer egy megreformált változatához!

Bár javaslatunk látszatra visszalépésnek tűnik, mégis, forradalmi előrelépések lehetőségét teremtené meg.

Milyen elveket kell alapul venni a jelenlegi többpilléres rendszer megváltoztatásakor? A legfontosabb elemek az alábbiak:

Úgy tűnik, ezen elvek közül a demográfiai visszahatás biztosításához szükséges ösztönzők a kötelező rendszeren belül oldhatók meg, hiszen ebben van mód a szolidaritási elem érvényesítésére a gyermeket vállalók és nem vállalók között. Ezért ebbe az irányba történő elmozdulásban, ha tetszik, visszalépésben gondolkodunk. Ez a visszalépés valójában előrelépés egy fenntartható rendszer felé.

Amikor a rendszerre való átállás – a nemzetközi pénzügyi szervezetek buzgó tanácsadása következtében – megtörtént, a reklám a rendszer várható előnyeit emelte ki. Arról nem esett szó, hogy egy elöregedett társadalmú gazdaságban a tőkefedezeti rendszerre való áttérés költséges (Barr, 2004, 2009). Az átállás nálunk is komoly állami eszközök igénybevételét jelentette. Ezt a magyar szaksajtó úgy szokta aposztrofálni, hogy a latens adósság explicitté vált. Méghozzá azáltal, hogy a költségvetésnek az érett rendszerben szükséges nyugdíjjáradékok kifizetéséhez hiányzó összeget át kell utalnia. S mivel nincs miből, ezért nyilván adósság terhére. Az explicit adósság után azonban most kell – súlyos – kamatot fizetnünk az egyébként is deficites költségvetésünkből, ami adósságunkat tovább növeli. S mivel a hazai szűkös megtakarítás miatt gyakorlatilag csak külső devizafinanszírozási forrásra számíthatunk, valutánk sebezhetősége is fokozódik.

Ugyanakkor maga a NYIKA rámutatott, hogy a magán-nyugdíjpénztári rendszer üzemeltetése drága. Csak akkor van értelme fenntartani, ha másra is fel lehet használni az összegyűlt pénzt, mint szerény hozamú állampapír-vásárlásra. Sőt, csak akkor hozhat érdemleges hasznot a megtakarítóknak, ha külföldön is be lehet fektetni. Szakértők úgy fogalmaznak, hogy a magánpénztárakat meg kellene tartani, sőt, részarányukat növelni, és maximálisan függetleníteni a magyar államtól. A nyugdíjasok megtakarított jövedelmét – „nem lehet attól függővé tenni, hogy mit csinál az állam”, hogy „mi folyik ebben az országban” (Holtzer, 2010). Lehetővé kell tehát tenni a külföldön történő befektetéseket. Azt azonban nem érzékelteti az effajta kritikát megfogalmazó személy, hogy ezt a befektetést államadósságból finanszíroznák! Egyszerűen érthetetlennek tűnik egy makrogazdasági elemző számára (számomra), hogy az adott magyarországi helyzet mellett hogy lehet ilyen megfogalmazással előállni. A nyugdíjkérdés ugyanis sehogy sem függetleníthető attól a kérdéstől, hogy mi folyik ebben az államban! Hiszen maga az állam – melytől szabadulni akarnánk – tette lehetővé adósságfelvállalásával a magánpénztárakba belépőknek a vagyonfelhalmozást. Ne feledjük: az átállás egy már érett rendszerből történt! A mai nyugdíjasok nyugdíját mindenképpen ki kell fizetni! Egy demográfiailag érett társadalomban pedig a befolyó járulékokra mindig szükség van a járadékok kifizethetőségéhez! Ha tehát ezt a társadalombiztosítás nem képes fizetni a járulékokból, akkor adókból kell azt biztosítani. S ha ma nincs elegendő adóbevétel, akkor az államnak kölcsönt kell felvennie erre a célra, maga előtt görgetve a súlyos államadósságot, és mint mondtuk, fizetve a folyamatosan jelentkező kamatszolgálatot. Azt mondhatnánk, hogy az állam által vállalt adósság és kamatteher árán biztosítanánk a mai megtakarítóknak – esetleg – külföldről magasabb nyugdíjalapot. Ennek az „üzletnek” azonban semmifajta társadalmi igazságossági megfontolás nem ad támogatást! Számos megválaszolatlan kérdés merülne fel: Mi indokolná, hogy az állam pénzén – hiszen tényleg azon! – kockázatos! beruházást eszközöljenek a társadalom egy rétege javára nyugdíjjövedelmek megszerzése érdekében? Miért csak nekik? Az aktív korosztály rövidebb távú boldogulása miért lenne az állam által vállalt adósság terhére finanszírozott akciókból kizárva? Miért nem mai vállalkozásokat segítünk beruházási lehetőségekkel, amelyek adót és járulékot termelhetnek itthon? A ma nyugdíjasai miért finanszíroznák az ezt lehetővé tevő államadósság terheit? (Forgalmiadó- befizetéseikkel ugyanis ezt teszik!)

Érthető mindazonáltal a javaslattevők logikája. A megtakarítások befektetése természetesen döntő kérdés. Ezt kellett volna tennie az államnak, abban az időszakban, amikor a járulékbefizetések még meghaladták a nyugdíjkifizetéseket, tehát, amíg a rendszer még nem volt érett, s a társadalom korösszetétele jóval fiatalabb volt. Valóban, ekkor kellett volna a tb-nek vagyont felhalmoznia, mint tette ezt a társadalombiztosítás boldogabb országokban, pl. Kanadában. (Quebeck tartományban például, ahol komoly gazdaságfejlesztést valósítottak meg ezekből a pénzekből.) Csakhogy nálunk a szocialista időben vált éretté a társadalombiztosítás, és bővült ki ráadásul a járulékfedezettel nem bíró nyugdíjasok köre (a parasztság bevonásával), amikor a járulékokat az összes elvont nyereséggel együtt a központi állam fektette be, illetve használta fel. Ennek az akkor létrehozott állami vagyonnak a nagy része a rendszerváltozás után levegővé vált – mert nem is ért semmit –, vagy a magyar állam tulajdonából kikerült, magántulajdonná s jórészt külföldi tulajdonná lett – éppen azért, mert ért valamit. A magyar államháztartás vagyona a rendszerváltozáskor az MNB szerint 1,5-szerese volt a GDP-nek, s ez az arány az új évezred első évtizedének végére 20% alá csökkent (MNB, 2008). Sajnálatos módon nem a tb vagyonnal való ellátására használták fel a demokratikus parlamentek az állami vagyont.

Tételezzük fel azonban, hogy a szabályozók eltekintenének a külföldi befektetések lehetőségétől! De arra esetleg gondolhatnának a törvényhozók, hogy milyen jó lenne ezt a komoly tőkemennyiséget a magyar gazdaság élénkítését jelentő beruházások finanszírozására fordítani! (Összhangban azzal, hogy jó lenne már a mai aktív korosztály boldogulását is előmozdítani.) Erre természetesen egy állami fejlesztési alap lenne a megfelelő forrás. (Amit bizony fel lehetett volna tölteni a privatizációs bevételekből, de ez a hajó elment. Aminthogy az is, hogy erre a célra felvett külföldi hitelekből valósítsunk meg gazdaságfejlesztést, hiszen eladósodottságunk GDP-hez képest magas szintjét le kell tornáznunk, többet aligha vehetünk fel. Éppen ezért gondolhatná valaki, hogy amit most már elfogadtattunk a társadalommal és a nemzetközi szervezetekkel adósságként, annak egy részét erre a célra „át lehetne varázsolni”.) Például úgy, hogy mondjuk egy államilag létrehozott fejlesztési intézet pénzügyi befektetési „termékeit” kis- és középvállalkozásokat támogató hitelek értékpapírosított portfóliójából állítanánk össze, amit magánbefektetőknek és intézményi befektetőknek eladunk, s ebbe a befektetési alapba a nyugdíjalap is bevásárolhatna. Vagy akár a magyar hitelintézeti szektor is „nyújtana” pénzügyiinnovációként ilyen termékeket befektetési célra! Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezek a termékek nem kevésbé lennének kockázatosak, mint az amerikai jelzálogpiaci újítások. Sőt! Hiszen jelzálogfedezet sem állna igazán mögöttük, mert valójában ügyletfinanszírozásra adnák. Az ötlet tehát nem lehetetlen, de nagyon is kockázatos lenne!

A befektetések kockázatosságára a közelmúlt nemzetközi eseményei jól rámutattak. Egy effajta sírunk-nevetünk kimenetelű vagyonkezelés a magánbefektetések világába tartozik. A nyugdíjalap nem vállalhat fel ilyen kockázatokat. A nyugdíjasnak ez lesz a megélhetési forrása. Az állam aligha tehetné meg, hogy nyugdíjas választópolgárai esetleges elszegényedését közömbösen nézze, ha mondjuk ezek a vállalkozások mégsem járnának sikerrel, és a befektető nyugdíjalap veszítene... Mint ahogy történt az az USA-ban, ahol – J. Stiglitz közlése szerint (Stiglitz, 2003) – elúszott a vállalati nyugdíjpénztári befektetésekből 8000 milliárd dollár. Azokra nem volt állami garancia.

A szociális ellátások során mindenképpen lenne „találkozása” az államnak azokkal a nyugdíjasokkal, akiket a törvény erejével ily módon járulékfizetésük (tagdíjuk) egy részének vagy egészének befektetésére kényszerítenénk. Nyilván kellene valamiféle állami garancia a befektetések hozamának garantálására, ha a nyugdíjalapnak engedélyeznék a kockázatos befektetéseket. De akkor nem célszerűbb garantálni magát a jól meghatározott szabályok szerint szerezhető nyugdíjat a polgároknak?! Ha már úgyis garantálni kell. Nem is beszélve arról, hogy az effajta befektetési garancia mindig moral hazardra ösztönöz.

Mi legyen hát a megoldás? A NYIKA több verziót is vázolt. Felvetődött az a gondolat, hogy a NYIKA paradigmatikus reformelképzeléseiből az egyéni számlás megoldás is egy célravezető megoldás lenne, s a jelenleginél olcsóbb rendszert jelentene. Meg lehetne tartani azt, hogy az összegyűlt összeget befektetésként kezeljük, virtuálisan vagy valósan. Központi kezelés lényegesen olcsóbbá teszi a jelenlegi nyugdíjpénztári költségekhez képest a rendszer működését, ez máris nagy előny. Az a gyakorlat akár maradhatna is, hogy a ténylegesen befizetett összegekből állampapírt vesznek a járulékfizetők számára. Ez megoldaná a befizetett összegek kamatolásának kérdését (ami az egyéni számlás megoldásnál rendezetlen lenne, ha csak virtuális befektetést eszközölnénk). Így az a pszichológiai hatás is érvényesülne, hogy a megtakarító befektetők úgy éreznék, van valami értelme a megtakarításuknak, mert van egy saját felhalmozású portfóliójuk, ha csak állampapírokban is. Igaz, ebben az esetben az államadósság nem lenne csökkenthető. Fennmaradna az a helyzet, ami most, hogy e felhalmozás maga generálná az államadósságot, hiszen a már nyugdíjasoknál hiányzó összegeket a költségvetésnek mégiscsak át kellene utalni, de miből? A nem létező többletbevételeiből. Kérdéses, hogy bár csökkentett tb-kezelési költség mellett is működne a dolog, megérné-e ez a rendszer az államadósság fenntartását? A maastrichti követelmények szerinti százalékértékeknél bizonyosan hátrányt jelentene az adósságtömeg fennmaradása, még hosszú ideig. Mert az igaz, hogy az állampapírok hozama hozzáíródna a befizetésekhez, s így az értékállandóság megőrzésének egy formáját biztosítaná, ami ösztönzőleg hathat a járulékfizetésre (mellesleg az államadósság-papír kamatait az adófizetők fizetik), de az általunk kívánatosnak tartott pozitív demográfiai hatásokat eredményező változtatásoknak több eleme nemigen lenne ebben a rendszerben bevezethető. (Ez a rendszer például egységes, munkavállaló által fizetett járulékban gondolkodik, s akkor a munkaerő-piaci ösztönzés és differenciálás elmaradna.)

Van a NYIKA számos alternatívája közül jó kiindulási alap egy paradigmatikus reformlépéshez. Gondolunk itt a pontrendszerre (a kerekasztal résztvevői között is ebben volt a legnagyobb egyetértés). A jelenleg explicitté tett adósságteher megszüntetésével csökkenhetne az államadósság, és mérséklődhetnének annak terhei is. Némi lökést lehetne adni a vállalkozásokat sújtó teher (differenciált) mérséklésével a hazai vállalkozói szférának, aminek ez a kiadási megtakarítás lenne a forrása. Ösztönözni lehetne így a foglalkoztatást, a járulék- és adófizetést is. Legalábbis el lehetne talán kerülni számos vállalat piacról való kikerülését, ami már önmagában eredmény lenne.

A nálunk 1998-ban bevezetett magán-nyugdíjpénztári rendszer annak idején egy felvállalt egyszeri nagy államadóssággal kényszeríteni akart a takarékosabb folyó költségvetési gazdálkodásra. A jelek szerint sikertelenül. Behozott viszont a kiadási oldalra a költségvetésben egy jókora kamatkiadást. A rendszer „visszacsinálása” ettől a kiadástól és államadóság- tehertől mentene meg.

Ez a megoldás kétségtelenül egyfajta kötelezettségvállalást jelentene, aminek a teljesíthetősége számos tényező függvénye lenne. Hogy ebből egy majdani államadósság keletkezik-e, hogy az államnak ez a latens adóssága a maga idején valóssá válik-e, attól függ, hogyan alakul a demográfia, a reálbér és a foglalkoztatottság. Nem törvényszerű, hogy ez a kötelezettségvállalás növelje majd az akkori explicit államadósságot. A pontrendszeres megoldás valóban számos, a nyugdíjrendszeren kívüli tényezőtől teszi függővé az implicit államadósság (állami kötelezettségvállalás) teljesíthetőségét. Ezek azonban alakulhatnak a bevételi oldalról nézve kedvezően is!

A mi elgondolásunk éppen abból indul ki, hogy lehetséges a külső feltételrendszernek a pozitív alakulására visszahatni, magán a társadalombiztosítás konstrukcióján keresztül. A demográfiai folyamatok változtatása nélkül a felosztó- kirovó rendszer mindenképpen kezelhetetlenné válik (Kovács, 2010). Mindezt figyelembe véve a pontrendszerre való – nem részleges, mint a NYIKA javaslatában szerepel, hanem teljes – áttérést tartanánk a legésszerűbb megoldásnak.

A pontrendszeres nyugdíjrendszerhez azért célszerű ragaszkodni, mert – s ez döntő fontosságú – hozzáilleszthető egy megfelelő munkaerő-piaci ösztönzés. Hiszen már rövid távon az a legfontosabb, hogy a gyermekvállalástól ne riasszon el a munkaerő-piaci kereslet során megtapasztalható negatív hozzáállás. Ne tartson vissza a gyermekvállalástól az, hogy így nehezebben lehet elhelyezkedni! A javaslatunk lényege, hogy a munkáltató által befizetett járulékot differenciálnánk a gyermekek száma szerint. A gyermekes családok – de várandós anyák is – alkalmazása esetén is kedvezményt kaphatna a munkáltató. A különbözetet az állam vállalná magára. Ez is költségvetési kiadás lenne, de ha a többgyermekesek munkaerő-piaci elhelyezkedését vagy munkahelybiztonságát segítené, nagyon hasznos funkciót töltene be. Ez a fajta differenciált járulékcsökkenés annak arányában jelentene a munkáltató számára élőmunkaköltség-csökkenést, amilyen arányban gyermekes családokat foglalkoztat.

Biztosítani kellene továbbá a munkavállalók gyermekvállalásának közvetlenebb ösztönzését is. Ennek egyik célszerű formája lenne, ha a kapható nyugdíjat a felnevelt és taníttatott gyermekek számával arányosan bizonyos korrekciós tényezővel módosítanánk. Ezzel kifejezésre jutna, hogy a humántőke „létrehozásáért”, megteremtéséért folyamatosan felvállalt költségek valahol mégiscsak megtérülnek a szülőknek. A javaslat jogos, mert a felnevelt és megfelelően taníttatott gyermekek munkaerőpiacon elhelyezkedve már járuléktermelővé válva, valóban befizetői lesznek a rendszernek, azok számára is, akik ezt a költséget nem vállalták.

Két fontos dolgot kell rögzíteni: Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a magánnyugdíjpénztár megszüntetésével és egy pontrendszeres nyugdíjrendszerre való áttéréssel nem érné semmi sérelem az eddig ennek keretében megtakarítókat! Már e reformlépésnek a halvány szelére is megkezdődött a riogatás: „az én befizetésemet államosítanák?” Nagyon hatásos volt az önzésre, birtoklásra alapított propaganda. És sikeres volt az állam ígéreteibe való hit megingatása. Ugyebár, senki nem látszik érteni a társadalomban, hogy valójában nem az ő befizetése, hanem közvetetten a mögötte álló költségvetési támogatás az, amit az alap befektethet. Amivel a költségvetés kipótolja a hiányt, amit az ő járulékbefizetés-átirányítása okozott. Az összeg, amit „magának” befizet, már nem az övé, hanem szüleié, nagyszüleié! Minden érett rendszer így működik! Mi már egy érett rendszert alakítottunk át, hiszen nagy összegű járadékfizetések esedékesek. Ha nem a járulékokból fizetnénk, akkor el kellene adni a nemzeti vagyont, amit azokból a befizetésekből hoztak létre, amit a korábbi nemzedékek befizetéséből teremtettek. De mint láttuk, az már nincs meg, egyrészt, mert létre sem jött, másrészt, mert már eladta az állam! És fel is élte az árát.

Azt is roppant nehezen mérik fel a polgárok, hogy ezzel a befizetéssel, ha fennmaradna a rendszer, rosszabbul is járhatnak, mint az általunk támogatott pontrendszeres megoldással. Pedig az elmúlt évek példája érzékeltette. Az olyan érvek, miszerint a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével kiesne egy nagy állampapír-vásárló, értelmetlenek, mert kiesne részben azon ok is, ami miatt állampapírokat kellett kibocsátani! Beláthatatlan ideig nem reális ugyanis szufficites költségvetésben gondolkodni, akkor pedig a nyugdíjrendszerbe történő költségvetési utalások forrása a jövőben is az állampapír-kibocsátás lenne (a kígyó a saját farkába harap…). Ez az ördögi kör törne meg a reform reformjával. Természetesen egyéb okok miatt még továbbra is keletkezik majd deficit, amit fedezni kell, de a magánpénztárak megszüntetésével mindenképpen számottevően kevesebb lenne.

A második dolog, amit a javasolt reformnál le kell szögezni: a lehetőségektől függő önkéntes megtakarítás szervezésére továbbra is szükség lesz! A tagdíjbefizetések kezelésére berendezkedett magán-nyugdíjpénztári intézményeket természetesen hátrány érné egy ilyen visszarendezéssel. Hiszen kiépítettek egy (eléggé költséges) apparátust, befektettek az üzletágba. De annak semmi akadálya nem lenne, hogy ráálljanak a kiegészítő önkéntes biztosítópénztárak működtetésére, amire – megismétlem – nagy szükség lesz e reform kiegészítéseképpen továbbra is, de nem kötelező és nem államilag garantált alapon!

Összegezve: azt javasoljuk, hogy térjünk át az állami nyugdíjbiztosítási rendszer pontrendszeren alapuló változatára. Ennek járulékait – mint eddig a hagyományos rendszerben – megosztva fizetné munkáltató és munkavállaló. Mind a munkáltató, mind a munkavállaló kapjon differenciált kedvezményeket, részben a járulékfizetés mértékét illetően, részben – a kedvezményezett járadékos – a rendszer egyéb paraméterei tekintetében (nyugdíjba menetel korhatára stb.). Ez fenntartaná a munkára való ösztönzést, és kiegészíthető, önkéntes alapon, kiegészítő nyugdíjpénztári takarékoskodással. Ez módot adna a demográfiára visszaható társadalombiztosítási rendszer kialakítására, amely valóban forradalmi változást jelentene az összes eddigi reformelgondoláshoz képest.

Nem veszi azonban le a kormányzat válláról a munkahelyteremtő gazdaságpolitika terhét. Az, hogy az emberek munkát találjanak, s így nyugdíjjogosultságot szerezzenek, döntően függ a mindenkori kormány gazdaságpolitikájától. A nyugdíjrendszer soha, semmiképpen nem lehet attól független, hogy „mi folyik ebben az országban”!