A cikk az MTA elnöke által életre hívott Népesedési Kerekasztal 2. munkacsoportja (amelynek a szerző a koordinátora) anyagai egyes pontjainak felhasználásával készült. A cikk megállapításai a szerző álláspontját tükrözik.

Magyarországon a teljes termékenységi arány² évek óta 1,3 körül ingadozik, ami Európában a legalacsonyabb mutatók közé tartozik. Ez annak ellenére van így, hogy Magyarország nemzetközi összehasonlításban viszonylag sokat költ a családtámogatásokra: a GDP 3,4–3,6 százalékát, ami – az évenkénti hullámzásokat is figyelembe véve – a dán, a svéd és a francia arányokhoz áll közel. Az OECD-országok átlagosan a GDP-jük kb. 2,5 százalékát fordítják a családokat segítő pénzbeli ellátásokra és szolgáltatásokra.

A világon szinte egyedülálló az a kedvezményrendszer, amellyel hazánkban támogatja az állam azt, hogy az anyák (illetve a gyermek egyéves kora után elvileg az apák is) kisgyermekükkel otthon maradhassanak. Ezt szemléltetik az 1. sz. táblázat adatai. Mi lehet az oka annak, hogy ennek ellenére a termékenységi mutatónk ilyen alacsony? Az okok nyilván összetettek. Szerepet játszanak ebben a családi kapcsolatok bizonytalanabbá válása, a gyermekvállalási kor kitolódása, valamint a gyermekvállalás és a munkavállalás összehangolásának nehézségei. A jelen cikk csak ez utóbbi témakörrel foglalkozik.

Kiindulópontunk az, hogy a termékenység és a női foglalkoztatottság közötti kapcsolatban a kilencvenes évek óta trendfordulónak lehetünk tanúi. Míg a 70-es évektől azt lehetett tapasztalni, hogy a nők nagyobb arányú munkaerő-piaci részvétele fokozatosan csökkenő születési arányszámokkal párosult a fejlett piacgazdaságokban, a kilencvenes évektől ennek a fordítottja érvényesül. Ott magasabbak a születési ráták, ahol jelentős a női foglalkoztatottság. Vizsgáljuk meg ezt az összefüggést közelebbről az Európai Unió 27 tagországa adatai alapján (lásd 2. sz. táblázatot, ahol az országokat a teljes termékenységi arányszám szerinti sorrendben említjük).

Az összefüggés jobb szemléltetése érdekében az adatokat elhelyeztük egy koordinátarendszerben, amelynek X tengelye (termékenység) és Y tengelye (női foglalkoztatott) ott metszi egymást, ahol a 1,6 a teljes termékenységi mutató és 65 százalékos a női foglalkoztatási ráta.

A két tengely az országokat négy csoportra osztja:

a) Magas a termékenység³ és magas a női foglalkoztatás színvonala.

Ebbe a csoportba 6 ország tartozik: az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország, Hollandia, Észtország.

b) Magas a termékenység és alacsony (65 százaléknál kisebb) a női foglalkoztatás színvonala. Ebbe a csoportba 4 ország tartozik: Belgium, Luxemburg, Franciaország, Írország.

c) Alacsony a termékenység és alacsony a női foglalkoztatás színvonala. Ebbe a csoportba 14 ország tartozik: Litvánia, Szlovénia, Csehország, Bulgária, Spanyolország, Görögország, Málta, Olaszország, Magyarország, Románia, Szlovákia, Lengyelország, Portugália, Ciprus.

d) Alacsony a termékenység és magas a női foglalkoztatás színvonala. Ebbe a csoportba 3 ország tartozik: Ausztria, Lettország, Németország.

A számok tehát arról tanúskodnak, hogy Európában mára pozitív kapcsolat alakult ki a női foglalkoztatás színvonala és a termékenység között.

Tovább árnyalhatjuk a képet, ha a 27 EU-tagországot a termékenység és a női foglalkoztatás színvonala alapján rangsoroljuk, majd az országokat mindkét rangsor alapján három 9 fős csoportra bontjuk (lásd a 3. sz. táblázatot). A táblázat legszembetűnőbb adata az, hogy azon országok közül, ahol alacsony a női foglalkoztatás színvonala, egy sem tartozik a magas termékenységű országok csoportjába. Határozottan megszűnt tehát az az összefüggés, hogy azokban az országokban születik több gyermek, ahol a nők kisebb arányban dolgoznak. A másik figyelemre méltó jelenség, hogy az Európai Unióban két országcsoport található, ahol a termékenység és a női foglalkoztatottság összefüggése markánsan jelentkezik. Az egyik csoportot a magas foglalkoztatás és a (viszonylag) magas termékenység jellemzi. Idetartoznak a skandináv országok, valamint Hollandia, az Egyesült Királyság és Észtország. A másik csoportban az alacsony foglalkoztatási szint alacsony termékenységgel párosul. Ezt a csoportot a közép-európai volt szocialista országok és Olaszország alkotják.

A táblázat adataiból levonhatjuk azt a következtetést is, hogy a magas női foglalkoztatási színvonal nem magyarázza meg teljesen az egyes országok közötti termékenységi különbségeket, hiszen Belgiumban, Franciaországban és Írországban annak ellenére relatíve magas a termékenység, hogy a női foglalkoztatás színvonala csak közepes, míg Ausztriában és Németországban a nők magas foglalkoztatási rátája ellenére is alacsony a termékenység.

Érdemes egy pillantást vetni a balti országok helyzetére. Észtországban, Lettországban és Litvániában a rendszerváltást követő átmeneti visszaesés után a női foglalkoztatást 2008-ra ismét magas szintre tudták emelni: 2000 és 2008 között Észtországban 9,4 százalékponttal, Lettországban 11,6 százalékponttal, Litvániában 4,1 százalékponttal nőtt a nők foglalkoztatási rátája. (Összehasonlításul: Magyarországon 0,9 százalékpont, Szlovákiában 3,5 százalékpont volt az emelkedés.) A termékenység az ezredfordulóig ezekben az országokban is 1,4 alá esett. Ezt követően azonban a termékenység dinamikus növelésének lehettünk tanúi. Így ezek az országok kikerültek a legalacsonyabb termékenységű országok csoportjából. Példájuk gondos tanulmányozást igényel, hiszen náluk a 2000 utáni gazdasági fellendülés azt eredményezte, hogy az 1990-es években későbbre halasztott gyermekvállalásra a „jobb időkben” mégis sor került. (Hasonló folyamat játszódott le Szlovéniában is.) A számok – első látásra – azt mutatják, hogy ebben is jelentős szerepet játszott a női foglalkoztatás magas színvonala.

A fenti tendenciák alapján egyre erőteljesebbek azok a vélemények, amelyek a magyar családtámogatási rendszer tradicionális jellegét bírálják, elsősorban azon az alapon, hogy az túl hosszú ideig vonja ki a nőket a munkaerőpiacról, ami nem csak karrierjüket töri meg, hanem a hosszú munkahelyi távollét után nehezen tudnak újra elhelyezkedni. (Az EU-ban – Máltát követően – nálunk a legalacsonyabb a 0–3 éves gyermeket nevelő anyák foglalkoztatottsága.) Ez a probléma – egyes vélemények szerint – a nők egy részét eleve eltántorítja a gyermekvállalástól, azaz a túl hosszú támogatási időszak negatívan hat vissza a gyermekvállalásra.

Hazánkat egyes nemzetközi szakirodalmi források a jelenleg még érvényes gyermekgondozási szabadságrendszer alapján az „új családiasság” modelljének tekintik, mert:

Tény, hogy a legalább egy, 12 éven aluli kiskorú gyermekkel rendelkező, 25–49 éves nők közül Málta után Magyarországon végeznek a legkevesebben fizetett munkát. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a nemzetközi szervezetek és hazai kutatók is ráirányították a figyelmet erre a problémára. Az OECD⁴ állt elő először (2007-ben) azzal az ajánlással, hogy a magyar kormány:

Hosszas viták után az Országgyűlés 2009-ben meghozta azt a törvényt, amely a gyes időtartamát a 2010. április 30. után született gyermekek esetében három évről 2 évre (a gyermek 2. éves kora elérésig) csökkenti.

A továbbiakban azt szeretném bemutatni, hogy az OECD ajánlásaira figyelemmel megtett magyar kormányzati intézkedések nem feltétlenül járnak együtt a női foglalkoztatás bővülésével, sőt a gyermekgondozási segély folyósítási idejének megkurtítása várhatóan nem növeli, hanem rövid távon jelentős mértékben tovább mérsékli a termékenységet. A női foglalkoztatás színvonala és a termékenység alakulása közötti kapcsolat ugyanis nem közvetlen, hanem azt két „fogaskerék” közvetíti. Az egyik a munkaerőpiac rugalmassága, befogadó karaktere, a másik pedig az az intézményés szolgáltatásrendszer, amely segíteni képes a kisgyermekes anyákat abban, hogy munkahelyi és családi kötelezettségeiket összeegyeztessék. Magyarországon az elmúlt 20 évben a foglalkoztatott nők legmagasabb iskolai végzettség szerinti összetétele igen jelentősen változott: 1990-ben 43,4 százalékuk csak 8 általános iskolai vagy alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezett, és mindössze 11,8 százalékuk volt diplomás. A megfelelő arányok 2008-ban: 13,3 százalék és 27,1 százalék.⁵ A szülőképes korosztályokban még nagyobb arányú az eltolódás.

Ez a változás azt eredményezi, hogy módosulnak a nőknek a munka és a családi kötelezettség összehangolásával kapcsolatos elvárásai, egyre többen arra törekszenek, hogy gyermekvállalás ne vonja ki őket tartósan a munkából, ne okozzon behozhatatlan hátrányt szakmai karrierjükben.

Az utóbbi években jelentősen emelkedett azoknak az aránya, akik nem tartják a gyermekre nézve károsnak, ha az anya a gyermek hároméves kora előtt munkába áll. Megjegyzendő, hogy az otthoni gyermekgondozás, illetve a gyors munkába állás közötti döntés igen gyakran nem értékválasztás kérdése, hanem a nő azért áll munkába, mert a család nem tudja nélkülözni a munkajövedelmét, vagy a másik eset, amikor a nő azért marad maximális ideig otthon a gyermekével, mivel nem tud elhelyezkedni, vagy gyermekét nem tudja napközben elhelyezni. Mindez arra utal, hogy Magyarországon sem önmagában a gyermekgondozási szabadság hossza befolyásolja a kisgyermekes nők munkavállalását, hanem sokkal inkább az, hogy

A munkaerőpiac rugalmasságát, befogadó karakterét sok tényező mentén lehet vizsgálni. A cikk terjedelme csak azt teszi lehetővé, hogy a részmunkaidős foglalkoztatás és a gyermekvállalás kapcsolatára mutassunk rá. A 2. sz. táblázat adatainak gyors áttekintése is azt mutatja, hogy pozitív irányú összefüggés van a termékenység és a részmunkaidőben foglalkoztatott nők aránya között. Még szemléletesebb, ha a két tényezőt egy koordinátarendszerbe illesztjük.

A táblázat, illetve az ábra alapján az alábbi tendenciákat érdemes kiemelni:

Magyarország a részmunkaidőben foglalkoztatott nők arányát tekintve is az EU-tagállamok sereghajtói közé tartozik. Nagy bizonyossággal állítható, hogy a részmunkaidős foglalkoztatási lehetőségek bővülése, illetve általában a munkaerőpiac rugalmasabbá és befogadó képesebbé tétele nélkül a termékenység jelentősen nem növelhető.

A másik „fogaskerék” a gyermeknevelés és a munkavállalás összeegyeztetését segítő intézmény- és szolgáltatási rendszer. Magyarországon a gyes bevezetése óta elmúlt 40 évben a gyermekellátó intézményrendszer igazodott a gyermek 3 éves koráig tartó gyermekgondozási szabadság rendszeréhez, azaz a bölcsődei ellátásban csak az érintett korosztály 8–10 százaléka részesül. 2008-ban a közel 300 000 bölcsődés korú gyermek közül 33 400 járt önkormányzati bölcsődébe.

A meglévő bölcsődék 130%-os kihasználtsággal működnek. Nagyok a területi egyenlőtlenségek: a bölcsődék egyharmada a Közép-magyarországi régióban van.⁶ A bölcsődéknek nemcsak a kisgyermekes anyák munkavállalása, hanem a hátrányos helyzetű gyermekek fejlesztése szempontjából is fontos szerepe van (lehetne). Az óvodai rendszer kiépítettsége meghaladja az európai átlagot, a 3–6 évesek gyermekintézményi ellátottsága hazánkban már ma a 2010-es EU-cél (90%) közelében van (87%).

A 0–3 éves gyermeket nevelő nők 18 százaléka foglalkoztatott. Ezt összevetve a bölcsődei ellátásban részesülők 10 százalék körüli arányával, valószínűsíthető, hogy a bölcsődés korú gyermekek nem elhanyagolható hányadának napközbeni ellátását informális módon, állami szabályozás nélkül oldják meg. E helyzet arra késztette az államot, hogy szabályozza és ösztönözze a kisgyermekek napközbeni ellátásának kevésbé intézményesített, családközeli formáit. Ezek a családi napközi, valamint a családi gyermekfelügyelet. A családi napközik száma az elmúlt években dinamikusan emelkedett. 2009-ben 260 családi napközi mintegy 1500 gyermeket látott el.

A gyes folyósítási idejének két évre csökkentése különösen súlyossá teszi a bölcsődei hiányt, hiszen a gyermek 2 éves kora után a szülők munkába állása miatt lényegesen több bölcsődei helyre lesz szükség, és ezen a helyzeten az integrált óvoda-bölcsőde program sem tud jelentősen javítani.

Az EU-tagországok adatainak áttekintése azt mutatja, hogy szoros összefüggés van a 3 év alatti gyermekek napközbeni intézményi ellátásának kiépítettsége és a termékenység között. A viszonylag magas teljes termékenységi arányszámmal jellemezhető országokban – Finnország és Írország kivételével – a 3 év alatti gyermekek legalább 30 százaléka jár bölcsődébe. Ez az arány Dániában meghaladja a 70, Hollandiában az 50, Belgiumban, Franciaországban, Luxemburgban és Svédországban a 40 százalékot. Az alacsony termékenységű országokra a 10 százalék körüli értékek a jellemzőek, bár kivételek itt is akadnak. Például Bulgária, Olaszország, Spanyolország a 30 százalék körüli bölcsődei ellátás révén sem tudta a termékenységet 1,5 fölé növelni.

A fenti elemzések alapján ki kell emelni azt a problémát, hogy Magyarországon a 3 év alatti gyermekek napközbeni ellátását végző intézmények hiánya, valamint a munkaerőpiac rugalmatlansága miatt a gyermekgondozási szabadság szűkítése nem a termékenység növekedéséhez, hanem a gyermekvállalás további halasztásához vezetne. A halasztás pedig igen nagy arányban azt jelentené, hogy a tervezett gyermekek nem születnének meg. Jelenleg ugyanis az a jellemző, hogy a második, harmadik gyermek az előző gyermek után igénybe vett gyermekgondozási szabadság ideje alatt születik meg. A KSH Népesedéstudományi Kutató Intézete (NKI) panelvizsgálatának adatai azt mutatják, hogy a 3 éven belül tervezett (második, harmadik) gyermek megszületésére sokkal nagyobb valószínűséggel kerül sor akkor, ha a mama még gyermekgondozási szabadságon van, mintha visszamegy dolgozni.

Elvileg Magyarországon is szélesebb körben elterjedhetne az a Franciaországban, a skandináv államokban viszonylag magas gyermekszámot eredményező modell, miszerint az anya a gyermekszülést követő egy éven belül visszamegy dolgozni, majd két-három év múlva a család újabb gyermeket vállal. A magyar társadalmi, munkaerő-piaci, intézményi környezet azonban ennek a modellnek a megvalósulását nem támogatja. Az NKI panelvizsgálatának adatai azt jelzik, hogy különösen kicsi a gyermekvállalási tervek megvalósításának esélye, akkor, ha valaki a gyermekvállalás után visszamegy dolgozni, és további gyermeket szeretnének (lásd a 4. és 5. sz. táblázatokat). Általában is igaz, hogy minél hosszabb idő telik el az előző gyermek megszületése után, annál kevésbé valószínű, hogy a tervezett gyermek megszületik. Mindez azt mutatja, hogy a családtámogatási rendszer átgondolatlan módosítása beláthatóan súlyos következményekkel jár a hazai népesség alakulására. A gyermekgondozási szabadság időtartamát nem szabadna lecsökkenteni addig, amíg a kisgyermek nevelése és a munkavállalás jobb összehangolásának intézményi, munkajogi és egyéb gazdasági feltételeit nem sikerült megnyugtató mértékben és módon megteremteni.

A gyermekvállalás európai tendenciáinak és hazai feltételeinek rövid áttekintése is azt mutatja, hogy a gyermekvállalás feltételeit javító családpolitikában nagyobb hangsúlyt kell helyezni a gyermekvállalás és a munkavállalás összehangolhatóságának javítására. Minden bizonnyal Magyarország sem vonhatja ki magát az európai trend alól: a magasabb termékenységhez a nők nagyobb arányú foglalkoztatásán át vezet az út. Ez a felismerés azonban nem jelenti azt, hogy gyorsan szét kell verni a kisgyermekek otthoni gondozását támogató rendszert, és a feltételek megteremtése nélkül át kell térni valami újra. Ellenkezőleg, hazánkban az alacsony gyermekvállalási hajlandóság egyik oka éppen az, hogy a hagyományos, a nők anyai szerepét hangsúlyozó szemlélet, valamint a gyermekvállalás és a szakmai karrier összeegyeztethetőségére törekvők látásmódja közötti értékkonfliktust mind a két álláspont képviselői negatívan élik meg. Ezért a Népesedési Kerekasztal 2. munkacsoportjának vitaanyaga azt hangsúlyozza, hogy a család és a munka összeegyeztetését szolgáló intézkedések esetében legfontosabb a választás valódi lehetőségének megteremtése. Választhassa méltó módon és értékként elismerten a gyermekgondozást az, aki ezt látja a családja számára a legjobbnak, ugyanakkor azt se ítélje el senki, ha a szülést követően valaki gyorsan munkába szeretne állni. Kapjon meg minden lehetőséget és feltételt a döntéséhez mindkét csoport. A választás lehetősége az egyes részterületek esetében is fontos, például, lehessen választani a teljes és a részmunkaidős foglalkoztatás, a heti 24 vagy 36 órás foglalkoztatás között.

A munkacsoport által előkészített konkrét javaslatok közül azokat emelem ki (már némileg továbbfejlesztett formában), amelyek a részmunkaidős foglalkoztatás, illetve a kisgyermekek napközbeni ellátásának bővítését célozzák.

a) A közszféra mutasson példát a kisgyermekes szülők részidős foglalkoztatásának meghonosításában. Egy 2009 végén elfogadott törvény szerint a közszféra munkáltatóinak a gyermekgondozási szabadságról visszatérő dolgozó részére – a dolgozó kérelmére – meg kell adni azt a lehetőséget, hogy teljes munkaidős munkakörüket részmunkaidős (heti 20 órás) munkakörré alakítsák át a gyermek hároméves korának betöltéséig. Szükségesnek tartjuk az új rendelkezések gyakorlati megvalósulásának nyomon követését, majd a tapasztalatok függvényében fokozatos kiterjesztését a gyermek 10 éves koráig, illetve előírását a versenyszféra munkáltatói számára is. Azonnali intézkedésként javasolható, hogy a részmunkaidős foglalkoztatási kötelezettség a közszféra minden munkáltatójára terjedjen ki, azokra is, ahol a foglalkoztatást kétharmados többséggel elfogadható törvények szabályozzák (pl. bíróságok), és emiatt a szabály rájuk még nem vonatkozik.

b) A munkáltatók fogadókészségének ösztönzésére ajánlható a Startkártyához kapcsolódó járulékkedvezménnyel kiterjesztése, ha a kisgyermek gondozása után a munkaerőpiacra visszalépő szülő részmunkaidőben dolgozik. Például a kedvezmény a legkisebb gyermek öt-, esetleg tízéves koráig járjon, és a kedvezmény mértéke az első év után ne csökkenjen. (Havi néhány ezer forintos járulékkedvezménynek nem lenne valódi ösztönző hatása.)

c) A mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt megfelelő gyermekintézményi háttér megteremtése csak egy sokéves, jól átgondolt program révén valósítható meg. A költségvetés teherbíró képességét figyelembe véve jelenleg a családi napközik fejlesztése látszik időszerűnek, mert ennek révén viszonylag kis közpénz ráfordításával jelentős eredményeket lehetne elérni.

A családi napközik fejlesztési programja a következő elemekből állhatna:

d) Célszerű lenne lehetővé tenni, hogy a munkáltatók béren kívüli juttatásként, közterhektől mentesen olyan utalványt adhassanak kisgyermekes dolgozóiknak, amelyet a gyermek ellátását (pl. a családi napközi), valamint a háztartási munkát segítő szolgáltatások térítéséhez lehetne csak felhasználni. (Természetesen ezt az utalványt nem kellene összevontan kezelni a cafetéria rendszer egyéb elemeivel.) Ez nagyban segítene a kisgyermekes anyák kettős terhein, és egyúttal tudatosítaná az otthon ingyen végzett háztartási munka és gondozási feladatok piaci értékét. Egyúttal hozzájárulna a jelenleg informális gazdaság keretei között nyújtott szolgáltatások kifehérítéséhez, minőségének javításához, valamint a munkanélküliség mérsékléséhez.

Ez utóbbit állami szervezőmunkával is elő kellene segíteni. Az otthoni gondozásban nagy számban tevékenykedő, a munkaerőpiacon jelenleg nem aktív nőket nonprofit szervezetek közreműködésével be kellene kapcsolni az így fizetőképessé váló hatalmas volumenű kielégítetlen gondozói szükségletek otthoni keretek közötti elvégzésébe. Főleg kistelepüléseken ez egyik formája lehetne a helyi foglalkoztatás megszervezésének, ami megfizethető segítséget nyújtana a rászorulóknak és méltó elfoglaltsággal járó jövedelmet az otthoni segítőknek. Ennek megoldására kipróbált modellek állnak rendelkezésre, egyfelől a szociális gazdaság, a civil szervezetek, másfelől a nőtámogató kártya formájában. Fontosnak tartjuk, hogy a támogatás meghatározó részét ne a szolgáltatást nyújtó szervezetek kapják, hanem a családok. Így e szolgáltatások iránt valóságos vásárlóerő és színvonalemelésre irányuló nyomás keletkezik.

Természetesen ezek a javaslatok csak egy átfogó és összehangolt gazdaságpolitikai, foglalkoztatáspolitikai és családpolitikai rendszerbe foglalva lehetnek igazán eredményesek. Az azonban mindenképpen biztató, hogy a három politikának van legalább egy közös célja, nevezetesen a foglalkoztatási színvonal növelése. Ennek érdekében rugalmas, befogadó karakterű munkaerőpiacra és választási lehetőségeket nyújtó családpolitikára van szükség.