DEBRECENI ISTVÁNNÉ diplomata, végzős, mesterszakos hallgató, Zsigmond Király Főiskola.
A két Korea háborúja és békéje
„A koreai újraegyesítés hosszú folyamat lesz,
de legalább két oknál fogva be kell következnie.
Az első a megosztás által okozott emberi szenvedés.
Másodszor, amíg Korea megosztott marad,
a különböző hatalmak egymás ellen tudják kijátszani Északot és Délt.
Ez gyengíti az országot, és Korea nem lehet egyenrangú tagja
az északkelet-ázsiai együttműködési közösségnek.”1
John Duncan professzor
Los Angeles-i Kalifornia Egyetem (ULCA)
Korea Tanulmányok Központjának vezetője
Kevés olyan elhúzódó konfliktus van a világon, mint a koreai, amelynek rendezését a hidegháborús beidegződések immár több mint fél évszázada akadályozzák. A történelem paradoxonja, hogy a kétpólusú világ megszűnése után húsz évvel a probléma mint a „hidegháború utolsó szigete” él tovább. Ez két komoly veszélyt hordoz magában a Koreai-félsziget és a térség biztonságára nézve: a katonai eszkalációt és Észak-Korea összeomlását.2 Az ellentmondásos helyzet jobb megértéséhez szükséges megvizsgálni a „koreai kérdés” eredetének és történelmi változásainak sajátosságait.
A 2. világháborút követően a szövetséges hatalmak3 a japán gyarmati uralom alól felszabadult Koreát, ideiglenes jelleggel két megszállási övezetre osztották, ami 1948-ban a hidegháború logikája szerint két különálló állam létrehozásához vezetett. A koreai háború, majd a két különböző modernizációs rendszer versengése, ami két antagonisztikus identitás kialakulásához vezetett, rendkívüli mértékben bonyolulttá tette a konfliktus kezelését. Abban egyetértenek az elemzők, hogy a koreai kérdés végső megoldása, a hidegháború e különös maradványának felszámolása csak az ország újraegyesítése útján képzelhető el. Azt viszont már sokan vitatják, hogy az egyesülés útjában álló akadályok lebontása alapvetően a koreaiak kezében van annak ellenére, hogy a külső tényezők jelentős befolyással bírnak az események menetére.
A belső tényezők vizsgálatánál nem lehet eltekinteni attól a mély szakadéktól, amely a két országrész között az elmúlt fél évszázadban kialakult nemcsak a gazdasági fejlettség és életszínvonal tekintetében, hanem a társadalmi-politikai és mentális beidegződésekben is. A két Korea eltérő identitását, függetlenül annak ideológiai-politikai természetétől, realitásként kell elfogadni, mert csak ezáltal biztosítható a feszültség oldása, a bizalom minimális szintjének megteremtése.
Az identitásbeli különbségek vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a különválás után mindkét országrészben diktatórikus rendszer alakult ki, ellentétes ideológiák alapján. Míg azonban Dél-Koreában nyitva maradt az út a demokratizálódás irányában – amit a Kim de Dzsung-féle mozgalom sikere a gyakorlatban is bizonyított –, addig Észak-Koreában a rendszer természetéből adódóan erre minimális az esély. Mindazonáltal az elmúlt 15 év tanúsága szerint, nem célravezető az újraegyesítést a phenjani rendszer összeomlására építeni, ugyanis nagyobb a valószínűsége egy reformorientált (kínai vagy vietnami típusú) rendszer kialakulásának.
Az egyesítési törekvések fejlődésében két fő szakaszt különböztethetünk meg. A koreai háborút és a hidegháborút magában foglaló időszakaszban mindkét fél az erőszakos beolvasztást tekintette követendő célnak. 1990-től fokozatosan tért hódítanak a realitások elismerésén alapuló egyesítést célzó elgondolások. Ez a tendencia azonban ellentmondásokkal terhes, mert az északi és déli koncepciók tanúsága szerint egyelőre egyik fél sem kíván lemondani saját rendszere megvédéséről.
... az Egyesült Államok és Kína törekvései a legfontosabbak.
A koreai kérdés egyik fő jellegzetessége a belső és külső tényezők igen szoros összefonódása. Földrajzi helyzeténél fogva Korea történelme során gyakran, de különösen a 19. század végétől a külső hatalmak érdekeinek ütközőpontjává vált. A koreaiak maguk is valamifajta isteni elrendeltetésnek tekintik ezt a speciális helyzetet, s ismert népi mondásukkal a nemzet sorsát egy „harcoló bálnák között hánykolódó rákéhoz” hasonlítják.4 A koreai háború a mai nagyhatalmi konfliktusok gyújtópontjába helyezte a Koreai-félszigetet, ahonnan immár több mint fél évszázada nem tud kikerülni. Az 1990-es évek elején lezajlott radikális világpolitikai változások csak annyiban hoztak változást, hogy a nagyhatalmi vetélkedés ideológiai síkról egyre inkább geopolitikai síkra terelődött át, s a kelet–nyugati (szovjet–amerikai) szembenállást a kelet-ázsiai (kínai– amerikai) pozícióharc váltotta fel, még ha ez a felszínen nem is annyira szembetűnő. Ez a koreai konfliktuskezelést és az újraegyesítési folyamatot rendkívül bonyolulttá teszi.
A külső tényezők vizsgálatánál a két fő érintett hatalom, az Egyesült Államok és Kína törekvései a legfontosabbak. A feszültség feloldása, a kialakult patthelyzetből való kiút alapvetően Észak-Korea sorsától függ, ezért kell hangsúlyosan foglalkozni a phenjani rendszerhez való viszony politikai és morális-etikai dilemmáival (elismerni vagy elszigetelni, segélyezni vagy blokád alá vonni). Tekintettel az amerikai–dél-koreai szövetségesi viszonyra, a fenti kérdésekre adandó válaszok nagyban befolyásolják az újraegyesítés módját és menetrendjét is.
A koreai kérdés történelmi előzményei
Napjaink egyik ismert Korea-szakértője azt találta írni, hogy Korea kivételes eset a világtörténelemben.5 Ezzel a merész megállapítással kívánta kiemelni azt a kivételes teljesítményt, amelyet az ország rövid 2-3 évtized alatt nyújtott a 19. század végétől 1960-ig tartó időszak alatt elszenvedett példátlan történelmi hányattatásai után. A Koreai-félszigetet is elérő modern gyarmatosítás megjelenéséig Korea mintegy kétezer éven át önálló királyságként fejlődött, saját közigazgatással, nyelvvel, sajátos kulturális jegyekkel, buddhista és konfuciánus műveltséggel. A koreaiak büszkén vallják magukat a klasszikus keleti, azaz a kínai kultúra közvetítőinek a térségben. Az ország több középkori emlékét az UNESCO a kulturális világörökség részének nyilvánította. Stratégiai fekvése folytán gyakran vált kínai, mongol és japán katonai inváziók célpontjává, de függetlenségét sohasem veszítette el. A 16. század végi japán támadás, majd a mandzsu betörések hatására a koreai királyok szigorú bezárkózási politikát léptettek életbe a külföldiekkel szemben, ami miatt Koreát gyakran a „remete királyság” vagy „remete nemzet” névvel illették.6 (Ezt a jelzőt jelenleg Észak-Koreára is használják, történelmi párhuzamba állítva izolacionista politikáját.)
Az igazi megpróbáltatások Korea számára a 19. század végén kezdődtek, amikor a gyarmatosító hatalmak ágyúnaszád-diplomáciával és egyenlőtlen szerződések kikényszerítésével megnyitották a „remete királyságot” a külvilág számára. A félsziget feletti politikai ellenőrzés megszerzéséért három szomszédos ország: Kína, Oroszország és Japán versengett, és ez 10 év alatt két háborút eredményezett. Az 1894–95-ös kínai– koreai háború kiütötte Kínát a versenyből, és ezzel pontot tett az évszázadokon keresztül fennálló kínai–koreai hűbéresi viszony végére, ami egyébként nem érintette a koreai uralkodóházak autonómiáját, tehát az ország tényleges függetlenségét. Az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban elszenvedett orosz vereség viszont megnyitotta az utat Japán előtt Korea gyarmati leigázásához (és a későbbi, Kína elleni terjeszkedéshez). A Korea számára végzetes 1905-ös évhez egy különös történelmi epizód kapcsolódik, amelyet sok koreai máig is az ún. első amerikai árulásként7 tart számon. A Theodor Roosevelt közvetítésével tető alá hozott orosz–japán békeszerződés ugyanis szentesítette Japán koreai előjogait, a titkos amerikai–japán külügyminiszteri megállapodás pedig rögzítette Japán koreai dominanciájának elfogadását, cserében az Egyesült Államok Fülöp-szigeteki gyarmati uralmának elismeréséért.
Korea gyarmatosítása két fázisban ment végbe. Az első szakasz 1905- ben a protektorátusi rendszer bevezetésével kezdődött, majd 1910-ben Japán formálisan is annektálta az országot. Korea önálló államisága megszűnt, miután uralkodóját menesztették és az ország a Japán birodalom részévé vált. A koreai nemzet történelmének mélypontjához érkezett. A japán gyarmatosítás módszereiben kegyetlen és megtorló, az ország kizsákmányolásában szisztematikus és következetes volt. Erőszakos asszimilációs politikája időszakonként, így az 1930-as évek végétől, még a koreai nemzeti identitás megőrzését is veszélyeztette. A japán uralom évei nem véletlenül hagytak máig is ható mély nyomokat a koreaiak lelkében. A gyarmati időszak azonban nemcsak az elnyomást és a nemzeti megalázást jelentette, hanem egyúttal magával hozta a modern koreai nacionalizmus megszületését. Az 1919. március 1-jei nemzeti felkelés a legismertebb példája a népi ellenállásnak, amely az egész országot mozgósítani tudta a gyarmatosítókkal szemben. Kialakult egy olyan nemzeti értelmiségi réteg, amely megteremtette a történelmi hagyományokra, szellemi értékekre támaszkodó modern koreai művészetet és irodalmat, és élve a japánok által létrehozott modern iskolarendszer, valamint gazdasági infrastruktúra lehetőségeivel, jelentősen hozzájárult az ország általános szellemi modernizációjához.
A koreaiak nagy lelkesedéssel és várakozásokkal fogadták az 1945-ös felszabadulást, de hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy a győztes hatalmak nem úgy bánnak országukkal, mint a gyarmatosítás és a háború áldozatával, akinek igazságot kell szolgáltatni. Gyakorlatias katonai megfontolásból ideiglenes jelleggel két megszállási övezetre osztották a félszigetet, ami végül az ország végleges megosztásához vezetett. A koreaiak ezt az újabb sorscsapást az érzéketlen és rövidlátó amerikai politika számlájára írják, de sokan egyszerűen a második amerikai árulásnak tekintik.8 Az érzéketlenséget mutatta, hogy MacArthur tábornok első számú parancsa átmeneti jelleggel visszahelyezte hivatalába a japán főkormányzót. Ez olyan felháborodást váltott ki a koreaiak körében, hogy vissza kellett vonni. Koreai kutatók rövidlátó gondolkodással magyarázzák az amerikaiak Koreával kapcsolatos lekezelő magatartását 1945-ben, mert nem érzékelték kellőképpen a félsziget geopolitikai jelentőségét globális politikájukban. Figyelembe véve a távol-keleti hadszíntéren játszott meghatározó szerepét (eltérően az európai hadszíntértől) és a Japán legyőzésében viselt áldozatait, az amerikai vezetésnek módja lett volna érvényesíteni elképzeléseit, de nem volt kidolgozott Korea-politikája, így elmulasztotta a történelmi esélyt egy egységes, demokratikus Korea létrehozására a volt gyarmat helyén. Az eredmény két önálló állam megalakulása volt 1948-ban, két diktatórikus rendszerrel.
1948 vízválasztó volt Korea történetében, mert az ország kettészakítását hozta és egyenesen vezetett a koreai háborúhoz. A megosztás már a hidegháború logikáját tükrözte, és abban egyaránt szerepet játszott az ideológiai alapú belső politikai küzdelem és az ugyancsak ideológiailag motivált nagyhatalmi versengés.
A két nagyhatalom, miután patronáltjaik hatalma konszolidálódott, a koreai problémát rendezettnek tekintették és ezt megszálló csapataik kivonásával demonstrálták is. Holott a „koreai kérdés”, mint a koreai nemzet mérhetetlen szenvedéseinek és a nemzetközi biztonságot fenyegető konfliktusoknak a kimeríthetetlen forrása éppen akkor született meg. A szovjet és az amerikai vezetők első számítási hibájukat ott követték el, hogy nem vették kellően számításba patronáltjaik jellemét, a bátor, harcias és független gondolkodású koreaiak nemzeti sajátosságait, valamint az erős központosított hatalom koreai hagyományait. A két diktátor, a fiatal harcias Kim Ir-szen és az idős, rögeszmés Li Szin-man egyaránt sorsküldetésnek tekintette az ország újraegyesítését saját vezetésük alatt és saját elveik alapján. A külföldi csapatok kivonása után hamarosan polgárháborús helyzet alakult ki a 38. szélességi kör mentén, s a két fél ugrásra készen állt a nagy összecsapásra. A kérdés csak az volt, hogy melyik nagyhatalom adja előbb hozzájárulását az erőszakos egyesítéshez. A legfrissebb források azt tanúsítják, hogy Kim Ir-szen 1950 elején zöld utat kapott Sztálintól, miközben „Li Szin-man lámpáját még csak piros-sárgára állították Washingtonban.”9
... Truman elnök döntése a beavatkozásról gyors és határozott volt.
Szakmai körökben máig vitatéma, hogy mi bírhatta rá Sztálint, hogy hosszú habozás után beleegyezését adja Dél-Korea megtámadásához. Az ugyanis nem kielégítő magyarázat, hogy a kínai forradalom győzelme után Sztálin optimistább lett és kínai közreműködéssel kívánta kompenzálni európai befolyásának visszaesését, mivel közismert volt a szovjet vezető nagyfokú óvatossága és törekvése, hogy mindenáron elkerülje a közvetlen katonai konfliktust az amerikaiakkal. Sztálin tehát abban a meggyőződésében – vagy legalábbis azzal a számítással – hozta meg döntését, hogy gyors győzelem esetén az Egyesült Államok nem avatkozik be. A háború megindítását követő napok azonban rácáfoltak erre a feltételezésre: Truman elnök döntése a beavatkozásról gyors és határozott volt.
Sztálin hibás helyzetfelismerése H. Kissinger szerint nagyhatalmi félreértésen alapult, ugyanis felelős amerikai vezetők részéről (Acheson külügyminiszter és MacArthur tábornok) olyan nyilatkozatok hangzottak el, amelyek kétségessé tették – ha nem is zárták ki egyértelműen – a Dél-Korea megvédése iránti amerikai elkötelezettséget.10 Mégis kérdéses, hogy a félremagyarázható amerikai nyilatkozatok mennyire befolyásolták Sztálint. Tény azonban, hogy amikor Kim Ir-szen Dél-Korea lerohanásának szükségességéről próbálta meggyőzni Sztálint, nemcsak katonai erőfölényét és a gyors győzelembe vetett hitét hozta fel érvként, hanem azt bizonygatta, hogy Dél-Korea gyors elfoglalása legfeljebb diplomáciai tiltakozást vált ki az amerikaiakból, akik marginális kérdésnek tartják a Koreai-félsziget belső helyzetének megváltoztatását. A fent idézett szerző a kérdésnek pontosan erre a lokális, koreai aspektusára irányítja rá a figyelmet és a nyilvánosságra hozott szovjet levéltári forrásokkal mutatja be, hogy Kim Ir-szen ügyes taktikázással miként tudta rászedni a két kommunista vezetőt, Sztálint és Mao Ce-tungot hatalmi tervei támogatására.11 Korea példája tehát rávilágít a nagyhatalmi politizálásnak arra a jellegzetességére, hogy időnként a perifériák könnyen manipulálhatják a központokat.
A koreai háború a politikusok szándéka ellenére vízválasztónak bizonyult nemcsak a koreai nemzet történetében, hanem a világpolitikában is. A helyi szereplők által kiprovokált lokális összecsapás olyan nagyhatalmi konfliktussá szélesedett, amelyet a gyorsan pergő háborús események sodrában igen nehezen lehetett keretek között tartani, és amely egy bizonyos ponton még az atomháború rémét is felidézte. MacArthur tábornok elhíresült mondása, miszerint „Végzetes belépni bármely háborúba anélkül, hogy győzni akarnánk”, jól érzékelteti a háború első szakaszában kialakult ellentmondásos helyzetet. Kissinger ezt globális politikai összefüggésben a „feltartóztatás dilemmájának” nevezte el.12 A szovjetek számára váratlanul gyors és határozott amerikai reagálás a meglepetésszerű észak-koreai agresszióra tulajdonképpen logikusan következett az amerikai globális stratégia alaptéziséből, a kommunizmus terjedésének megakadályozásából. De mivel a feltartóztatás doktrínáját alapvetően az európai helyzet motiválta, ekkor még nem gondoltak arra, hogy a kommunizmus máshol is konkrét fenyegetést jelenthet. Koreát illetően a kommunista veszély csak elvi síkon jelentkezett az amerikaiaknál, mivel lebecsülték az ország geopolitikai jelentőségét. Ez a tény végül Kína váratlan masszív hadba lépése után tudatosult.
A háború során tanúsított következetlen amerikai magatartás abból eredt, hogy a feltartóztatási stratégia csak általános, globális összecsapással számolt, és a korlátozott helyi háborúnak nem volt kidolgozott doktrínája. A Truman-kormányzat pedig attól tartott, hogy a teljes győzelemre való törekvés Koreában az általános háborút kockáztatta volna a Szovjetunióval. Jellemző ebből a szempontból Truman visszaemlékezése: „A koreai válsággal kapcsolatos minden döntésemnek egyetlen mozgatórugója volt: megakadályozni a harmadik világháborút… Ez azt jelentette, hogy nem tehettünk semmi olyat, ami a szovjeteknek ürügyül szolgálhatott volna, hogy a szabad világot belesodorják egy totális háborúba.”13 Ennek fényében érthető, hogy a kínai ellentámadás megállítása után egy középutas, „se nem győzni, se nem veszíteni” taktikára tértek át, ami utat nyitott a tűzszüneti tárgyalásoknak.
Az 1953-as tűzszüneti megállapodás nem hozott ugyan megoldást a konfliktusra, de ez a „korlátozott kísérlet” figyelmeztette a szembenálló feleket , hogy egy globális háború milyen pusztító lehet, és a „koreai lecke” beivódott minden érintett nagyhatalom tudatába a hidegháború következő három és fél évtizede során.14
A nagyhatalmi szereplők ugyan levonták az őket érintő megfelelő tapasztalatokat, de ennek az értelmetlen háborúnak a legnagyobb vesztese a koreai nemzet lett. Az elszenvedett iszonyatos anyagi és emberi veszteségek mellett – és annak eredményeként is – véglegesítette az ország megosztottságát, rendkívüli módon elmélyítve a két ország ideológiai- politikai szembenállását és az identitásbeli különbségeket. Másrészről a külső hatalmak aktív részvétele és döntő szerepe a háborúban hosszú időre megalapozta koreai befolyásukat, a háború lezáratlansága pedig, mint formálisan hadban álló feleknek komoly beleszólást biztosít nekik Korea jövőbeni sorsának alakításában.
A koreai kérdés mint Korea-közi probléma
A hosszan tartó véres háború mély sebeket ejtett a koreaiak lelkében, ami a mai napig gátolja a két országrész lakosságának közeledését. A megbékélés és az újraegyesülés útjában álló legfőbb akadályt azonban az az identitásbeli különbség jelenti, amelyet a háború után beindult államépítési folyamatok hoztak létre. A szakirodalomban különféleképpen ítélik meg a hidegháború hatását a két Korea fejlődésére. Sokan eltúlozzák a külső tényezők szerepét a két külön állam fejlődésében. Mások a nemzeti sajátosságok és törekvések hangsúlyosabb megfogalmazásának a hívei. Egyet lehet érteni azzal a véleménnyel, hogy a kezdeti szakaszban (1945–53) nagyobb hatással volt a koreai fejleményekre az ideológiai elkötelezettség és a külső ideológiai-politikai kötődés, mint a hidegháború tetőfokán (1953–72).15 Ez a megállapítás azért bír különös fontossággal, mert a koreai háborút követő két évtized meghatározó volt a két fejlődési modell kialakulásában.
Míg az első szakaszban Phenjan és Moszkva, illetve Peking kapcsolatában az ideológiai alapú szövetség volt a meghatározó ugyanúgy, mint Szöul és Washington kapcsolatában, később ez az ideológiai kapocs fokozatosan lazult. Az 1960-as évek elejére a koreai vezetők – bár megtartották külső szövetségeseiket – olyan fejlődési pályákat kezdtek kiépíteni, amelyek jelentősen eltértek a hidegháborús központok által ösztönzött és támogatott modellektől, és jelentős hatással voltak mind a Koreaközi kapcsolatokra, mind a regionális politikára. Az új struktúrák formálását két kiemelkedő politikus, Kim Ir-szen és Pak Csung-hi neve fémjelzi, akiknek műve máig is erősen érezhető nyomokat hagyott a két országrész fejlődésében és eltérő identitásában.
A koreai háborút követően Észak-Korea szovjet segítségre támaszkodva viszonylag gyorsan újjáépítette a lerombolt országot és erőteljes iparosítással, nemzetközi mércével mérve is jelentős gazdasági fellendülést ért el. Az 1960-as évek elejére gazdasági fejlettség és életszínvonal tekintetében maga mögé utasította a rivális déli országrészt is. A gazdasági sikerek birtokában Kim Ir-szen egy olyan koreai ihletésű tekintélyuralmi rendszer kiépítésébe kezdett, amely nemtetszést váltott ki mind a szovjet, mind a kínai pártvezetésnél. 1964-ben a dzsucse filozófiát fogadtatta el a Koreai Munkapárt hivatalos elméleteként, amelynek kevés köze van a marxizmus–leninizmushoz, bár eredetileg annak továbbfejlesztéseként értelmezték. A dzsucse koncepció a konfuciánus tanításokból táplálkozik, és Kim Ir-szen tulajdonképpen ezt a keleti gondolatot használta fel a korlátlan tekintélyuralmon alapuló abszolutista állam létrehozására, személyes hatalmának legalizálására.
Mivel a dzsucse a nemzeti hagyományokban gyökerezik és egybecseng a külföldi uralommal szembeni koreai ellenérzéssel, alkalmas eszköznek bizonyult a politikai különállás alátámasztására is a két fő kommunista mentorral szemben. Kim Ir-szen nemcsak belső politikai és gazdasági rendszerének kialakításából zárta ki hatékonyan egykori tanítómestereit, hanem külpolitikai stratégiájában is nagyfokú autonómiát biztosított magának, ügyesen kihasználva szövetségesei érdekkülönbségeit.
Az észak-koreai rendszer jellemzésére érdemes utalni azokra a Nyugaton elterjedt elméletekre, amelyeket egyrészt a jobboldali irányultságú ún. tradicionalista iskola, másrészt a baloldali színezetű ún. revizionista iskola képviselői dolgoztak ki.16 A tradicionalistákhoz tartozó konzervatív kutatók C. Friedrich és Z. Brezinski totalitárius diktatúra elméletét17 vették alapul az észak-koreai rendszer leírására, amely sztálinista pártállamként jött létre, de a dinasztikus vezérelv bevezetése után feudális pártállammá fajult el. Mivel ezt a rendszert kívülről ültették át, nem lehet legitimnek elfogadni, működésképtelen gazdasági modellje miatt pedig eleve bukásra van ítélve. A baloldali vagy liberális szemléletű szakértők elsősorban azt vitatják, hogy Kim Ir-szen egyszerűen szovjet báb lett volna. Szerintük az északi vezető japánellenes mozgalmi hátterét és tömegtámogatottságát, valamint a bevezetett haladó reformokat (földreform, államosítás) figyelembe véve a KNDK inkább tekinthető legitim koreai államnak, mint Dél-Korea. A dzsucse ideológiát illetően az a véleményük, hogy az – a konzervatívok értékelésétől eltérően – nemcsak az egyszemélyi diktatúra forrása, hanem az önerőre támaszkodó gazdaság megteremtésének szándékát fejezi ki, amely a külföldi befolyással szembeszálló nemzeti törekvéseket tükrözi. Ennél is lényegesebbek a két elméleti vonulat elemzéseiből adódó következtetések az északkoreai rendszer megreformálhatóságát illetően, amelyek a szocialista világrendszer összeomlása után válnak különösen időszerűvé és kapcsolódnak napjaink nagy kérdéseihez (összeomlás, beolvasztás vagy az egyesülés fokozatos folyamata). A liberálisok nem vitatják ugyan az észak-koreai totalitárius kormányzás hosszú távú tarthatatlanságát, de nem zárják ki a korlátozott reformok és külső nyitás lehetőségét, ami a diktatúra enyhüléséhez és egyfajta „konzultatív autoritarizmushoz”18 vezethet el. Dél-koreai szakértők szoros figyelemmel kísérik a phenjani vezetés óvatos próbálkozásait bizonyos piacgazdasági módszerek bevezetésére, például a 2002. július 1-jei reformintézkedéseket, és azt a következtetést vonták le, hogy egy északi reformprogram sikere alapvetően külső tényezőktől függ, és Dél-Korea játszhatja a fő szerepet a szükséges segítség megadásában.19
Az igazi változást Dél-Korea fejlődésében Pak Chung-hi tábornok váratlan színrelépése hozta ...
Dél-Koreában a háborús sebek begyógyítása Északkal összehasonlítva igen vontatottan haladt, és Li Szin-man koncepciótlan gazdaságpolitikája és autokratikus kormányzati rendszere válságba sodorta az országot. A politikai robbanás megelőzése céljából Washington lépett közbe korábbi patronáltja hatalomból való eltávolítása érdekében. A konzervatív antikommunista diktátor a nemzetközi politikában sem volt problémamentes szövetséges, így minden rábeszélés ellenére sem volt hajlandó aláírni a panmindzsomi fegyverszüneti megállapodást, ami jelenleg is gondot okoz a dél-koreai diplomáciának.
Az igazi változást Dél-Korea fejlődésében Pak Chung-hi tábornok váratlan színrelépése hozta, aki közel két évtizedes kormányzása alatt megalapozta az ország gazdasági felemelkedését és modernizációját.20 A puccs útján hatalomra került tábornok fejlesztési modellje, más ideológiai alapokon és más nemzetközi kapcsolatrendszerre támaszkodva ugyan, de Kim Ir-szen dzsucse filozófiájához hasonlóan a nemzeti hagyományokhoz nyúlik vissza, és alapvetően koreai nacionalista törekvéseket tükröz. Az új koreai vezető és az amerikaiak közötti kapcsolatokat mindvégig súrlódások és feszültségek kísérték, s a problémák alapvetően a tábornok kormányzási módszereiből és gazdaságpolitikájából fakadtak.
Figyelembe véve konfuciánus szellemű neveltetését, katonai karrierjét és a japán militarista hatást, Pak Chung-hitől távol állt a nyugati típusú demokrácia világa. Hatalomra kerülése után amerikai részről nagy nyomás nehezedett rá, hogy legalább formálisan tartsa be a demokratikus kormányzás szabályait, így vezesse be a közvetlen elnökválasztás intézményét, amit végül is megtett. Mivel az amerikaiak által ráerőltetett kvázi-demokratikus rendszer fenntartása egyre nagyobb terhet jelentett számára fejlesztési programja megvalósításában és komolyan veszélyeztette személyes hatalmának megőrzését, elnöki dekrétummal vezette be az új kormányzási modelljét, az ún. jusin rendszert, ami a végrehajtó hatalom elsőbbsége és az ellenzéki tevékenység kizárása által gyakorlatilag nyílt autoritárius rendszer törvényesítését jelentette. Az amerikai kormányzat, amely a Nixon-doktrína szellemében ázsiai katonai jelenlétének leépítésével volt elfoglalva, ez alkalommal nem kívánt közvetlenül beavatkozni a dél-koreai belpolitikába, így a diktatórikus rendszer tartósításának külső akadálya elhárult. A demokratikus ellenzék elleni elnyomó intézkedések továbbra is állandó súrlódásokat, konfliktusokat okoztak Szöul és Washington viszonyában, de ez nem akadályozta meg Pak Csung-hit, hogy végigvigye fejlesztési stratégiáját.
Mivel Dél-Korea nemcsak katonailag, hanem gazdaságilag is teljesen ki volt szolgáltatva az Egyesült Államoknak, a gyors gazdasági növekedés nemcsak az elmaradottság és szegénység leküzdése és ezzel hatalmának politikai legalizálása szempontjából volt fontos számára, hanem ezáltal tudta biztosítani a Washingtontól való nagyobb függetlenséget és önállóságot országa számára.21 Pak Chung-hi fejlesztési modelljét röviden irányított kapitalizmusként lehet jellemezni, amely a szabad vállalkozás elvének tiszteletben tartása mellett fontos gazdasági szerepet biztosított a kormánynak központi tervezési hivatal létrehozásával és fejlesztési tervek megalkotásával. Az új gazdasági stratégia másik fontos összetevője volt a stratégiai iparágak (acélipar, vegyipar, hajógyártás, színesfémipar, gépgyártás, elektronika) megteremtésének nagyszabású programja. Mivel a japánok által kiépített hadiipari kapacitások zöme a kettéosztás után Északon maradt, ez az iparosítási program Dél lemaradásának felszámolását és a védelmi potenciáljának megerősítését is szolgálta.
Pak Csung-hi közel két évtizedes kormányzása látványos és hosszú távon ható eredményeket hozott: kiemelte Dél-Koreát az elmaradott fejlődő országok sorából, és a gazdasági versenyben megkezdődött Észak végérvényes leszakadása. A két fejlődési modell – az önerőre támaszkodást hirdető dzsucse és a „megújító reformokként” aposztrofált jusin – között sok közös vonás van, elsősorban a politikai rendszer és a kormányzási stílus tekintetében. Mindkét modellben megtalálhatók a nemzeti vonások és a japán, gyarmati kormányzás jellegzetességei: a vezetői tekintély kizárólagossága, az egyszemélyi uralkodás, a tömegmozgósítás (a kötelező tömegrendezvények és közös torna, a vezető személyes ellenőrző körútjai stb.). Ugyanakkor a gazdaság működtetésében alapvető különbségek vannak. A Kim Ir-szen által kialakított torz gazdasági szerkezet és sztálinista gazdaságirányítás konzerválása, valamint a külső modernizációs hatások kizárása az 1990-es évek elejére zsákutcába juttatta Észak-Koreát. Pak Chung-hi szabad piacgazdaságon alapuló reformjai és külgazdasági nyitottsága viszont meglapozta Dél-Korea dinamikus fejlődését.
Az 1980-as évek végére a politikai rendszer demokratizálódása is utat tört magának Délen, így a hidegháború vége meglehetősen egyenlőtlen állapotban találta a két Koreát, mind a gazdasági fejlettség, életszínvonal, mind pedig politikai rendszereik nyitottsága tekintetében, és ez az aszimmetria a Korea-közi kapcsolatokat, az országegyesítéssel kapcsolatos tárgyalásokat rendkívül bonyolulttá tette. A Korea-közi kapcsolatok dinamikájának és az újraegyesítés problémájának jobb megértéséhez hozzásegít az identitásbeli változások nyomon követése a két koreai államban.
A fent ismertetett két fejlődési modell két versengő és ideológiailag összeegyeztethetetlen, antagonisztikus identitás végleges kialakulását és megszilárdulását eredményezte, bár a szétválás már a felszabadulás után elkezdődött. Mivel ebben a folyamatban meghatározó szerepe volt a külső tényezőknek, a hidegháborús szembenállásnak, az egyik koreai konstruktivista kutató bevezette a hidegháborús identitás fogalmát, szembeállítva a hidegháború utáni identitással, amely az 1990-es évek elejétől kezdett tért hódítani Dél-Koreában.22 Az ideológiai konfliktusoknak azonban belső forrásai is voltak: a függetlenségi mozgalomban már végbement bizonyos elhatárolódás a nacionalisták és kommunisták között, ami a háború után hatalmi versengéssé változott az elit csoportok között. A fenti két tényező mellett végig jelen volt egy láthatatlan politikai erő, amely az ezeréves egységes Koreából kinövő „egy nemzet” tudatot képviselte, s ez nemcsak a koreai közember hangulatát tükrözte, hanem hatással volt a politikai vezetők gondolkodására és cselekedeteire is. A fenti három elemből táplálkozó identitásformáló folyamatot mindvégig tetten lehet érni a Korea-közi kapcsolatok alakulásában, legyen szó az egyesítésről, a nagyhatalmakhoz való viszonyról vagy a biztonságról.
A hidegháború alatt az egy nemzet-tudat identitásképző szerepe visszaszorult, mivel mind Phenjan, mind Szöul saját politikai rendszerének kiterjesztésével képzelte el az országegyesítést. Kim Ir-szen megfogalmazta a „Csoszun (Korea) Forradalomról” szóló elméletét, amelynek végső célja Dél-Korea erőszakos beolvasztása volt.23 A hidegháborús szemlélet a politikai gyakorlatban is érvényesült. Elég emlékeztetni az észak-koreai terrorista akciókra (pl. a Pak Chung-hi elleni merényletre), vagy a dél-koreai baloldali liberális ellenzék elleni hajtóvadászatra (pl. Kim De-dzsung elrablására).
... globális szinten megszűnt a hidegháborús szembenállás ideológiai-politikai alapja ...
A dél-koreai katonai diktatúrák alatt túlsúlyban lévő hidegháborús identitás azonban nem tudta semlegesíteni a búvópatakként továbbélő egy nemzet-tudat hatását. A koreai nacionalizmusról készült egykori felmérés szerint 1960 és 1980 között a nacionalizmus összetevői között az újraegyesítés állt az első helyen 25%-kal, míg a modernizáció 11,8%-ot kapott.24 A demokratikus ellenzék nyomására – és amerikai közreműködéssel – 1987-ben véget ért a diktatúrák korszaka Dél-Koreában, és megnyílt az út a Koreaközi dialógus beindítása előtt. Ez elvezetett a miniszterelnöki találkozókhoz, és 1991-ben az Alapegyezmény aláírásához (Egyezmény a két Korea közötti megbékélésről, meg nem támadásról és cserekapcsolatokról, valamint együttműködésről), amely máig hivatkozási alap a két állam közötti tárgyalásokon. Ebben a dokumentumban, a Korea-közi kapcsolatok új normájaként már megjelent egymás rendszereinek kölcsönös elismerése és a katonai erőről való lemondás. Az igazi áttörést a kapcsolatokban Kim De-dzsung ún. „napfény-politikája” hozta, melynek legfontosabb új eleme annak kinyilvánítása volt, hogy Szöul nem törekszik Észak-Korea beolvasztására. Ez logikusan vezetett 2000-ben az első csúcstalálkozóhoz.
Fenti változások jelezték, hogy elindult a korábbi hidegháborús álláspontok átértékelése, és megjelent az új hidegháború utáni identitás, egyelőre Dél-Korea esetében. Ezt az identitásváltozást három tényező segítette elő. Először is globális szinten megszűnt a hidegháborús szembenállás ideológiai-politikai alapja, az antikommunizmus. Másodszor, Dél-Korea gazdasági és diplomáciai fölénye egyre nyilvánvalóbbá vált, miután Phenjan elveszítette korábbi szövetségeseit. Harmadszor, a demokratizálódási folyamat magával hozta a civil társadalom megerősödését és növekvő befolyását a kormányzati politikára.
A Korea-közi kapcsolatok azonban nem jártak együtt automatikusan a globális szintű nemzetközi változásokkal. Az ünnepélyes kinyilatkoztatásokat nem követte a bizalom helyreállítását szolgáló érdemi kapcsolatépítés, így az Alapegyezményben és a csúcstalálkozó dokumentumaiban megfogalmazott szándékok és intézkedések többnyire papíron maradtak. A pozitív dél-koreai változásokat figyelembe véve a kialakult patthelyzet okait Phenjan magatartásában, politikájának mozgatórugóiban, az új helyzethez való alkalmazkodásának dilemmáiban kell keresnünk. És a koreai kérdés itt kapcsolódik szorosan a külső tényezőkhöz. Az 1994-es keretmegállapodás az amerikaiakkal nem hozta meg a várt eredményeket sem a kapcsolatok normalizálásában, sem a szankciók oldásában. Ezért Phenjan a csúcstalálkozóval részleges identitásváltását, vagy legalábbis annak szándékát demonstrálta.
Az identitásváltáshoz Észak-Korea esetében is szükség van bizonyos belső változásokra, de ott ez az igény másként merül fel. A jelenlegi rendszer hosszabb távú fennmaradását feltételezve – aminek nagyobb az esélye, mint a radikális rendszerváltásnak, vagy összeomlásnak – elkerülhetetlenek bizonyos gazdasági és politikai reformok, a külvilág felé való fokozatos nyitás. Ennek realizálását azonban nagymértékben befolyásolja a dél-koreai és amerikai kormányok mindenkori politikája. Az észak-koreai identitás alakításában nem a nagyhatalmak hidegháborús szembenállásának megszűnése játssza a főszerepet, mint Dél-Korea esetében, hanem a phenjani rendszer történelmi legitimitását érintő konkrétabb kérdések, mint az Egyesült Államok Korea-politikája, viszonya Észak-Koreához, s ehhez kapcsolódóan az ideiglenes tűzszünet állandó békeszerződéssel való felváltásának kérdése. Ezért a nukleáris kérdés, amely az Egyesült Államok és Dél-Korea számára elsősorban biztonságpolitikai probléma, Észak-Korea számára rendszermegőrzési, állambiztonsági tényezőként jelenik meg. Ez az aktuális politikához kapcsolódó ellentmondás megnehezíti a választ arra a kérdésre, hogy mikor érhet véget a hidegháború a Koreai-félszigeten.
A két Korea egyesítési koncepciói (mindkettőben a hosszabb átmenetet feltételező konföderáció áll a középpontban) az újraegyesítést nem tekintik közeli perspektívának – Kim De-dzsung is egy emberöltőt szánt rá –, de a kérdés kezelése mindkét kormány politikájának fontos részét képezi. Ez érthető, hiszen a koreaiak sohasem tudták elfogadni a megosztást, bármilyen politikát is folytattak kormányaik. Az egyik koreai kutató írja: „… a Korjo királyság országegyesítése (918) óta a koreaiak egy népnek, egy nemzetnek tekintették magukat, olyan népnek, amely egy nyelven és egy kultúrán alapuló igen erős nemzeti összetartozás érzését alakította ki ezeréves történelme során.”25
Végül, Korea esetében nem lehet kizárni egy váratlan fordulat lehetőségét sem, ami felgyorsíthatja a két országrész egymásra találását. A Szovjetunió széthullására utalva több kutató szerint a véletlenszerűség felboríthatja a történelmi folyamatokat előre kalkuláló politikusok terveit. Hasonlóképpen hosszú távú egyesítési folyamatra vonatkozó szöuli tervek megvalósulásának esélye is csekély.26 Mivel a hidegháború elmúltával megszűntek a Korea-közi közeledés útjában álló legfőbb külső akadályok, a koreai népnek végre döntő szava lehet saját sorsának alakításában még akkor is, ha nem függetlenítheti magát teljesen a nagyhatalmi érdekektől.
A koreai kérdés biztonságpolitikai összefüggései
Az ideológiai-politikai szembenállás megszűnése globális szinten, mint láttuk, nem hozta közelebb a koreai konfliktus megoldását. Míg 1990-ig Korea a hidegháború foglya volt, ma sajnálatos módon Korea tartja fogva a hidegháború szellemét, ami a nemzeti és nemzetközi tényezők szoros összefonódását bizonyítja.
A szakirodalomban általánosan elfogadott megállapítás, hogy a Korea jövőjével kapcsolatos bizonytalanság és nyugtalanság középpontjában a KNDK rendszere és politikája áll. Igaz, Dél-Korea is okozhat bizonyos gondokat a térségben, de az igazán komoly feszültségek és konfliktusok forrása Észak-Korea. Ez az alábbi három okkal magyarázható. Az első és legtávolabbinak tekinthető veszélyforrás Észak-Korea stabilitásához kapcsolódik. A phenjani rendszer hirtelen összeomlása, amivel a kutatók és politikusok rövid távon egyre kevésbé számolnak, felborítaná a status quót, és az új helyzet óhatatlanul választás elé állítaná a regionális politika minden szereplőjét. A második és közvetlenebb, de szerencsére csak potenciális veszélyt a koreai háború lezárásának hiánya jelenti. A békeszerződés hiánya nemcsak a feszültséget tartósítja, hanem formális jogi akadályát képezi az amerikai–észak-koreai kapcsolatok normalizálásának is. A harmadik, legközvetlenebb veszélyforrás, Észak-Korea atomfegyverkezési programja paradox módon a hidegháború megszűnésével párhuzamosan és annak közvetett hatásaként jelent meg. Perry, volt amerikai védelmi miniszter, 1999-ben phenjani látogatását követően készült jelentése részletezi, hogy ez milyen fenyegetést jelenthet a Koreaifélsziget és más régiók stabilitására és biztonságára:
„Nukleáris fegyverek és nagy hatótávolságú rakéták kifejlesztése a KNDK által, és főleg azok kombinációja alááshatja a stratégiai helyzet viszonylagos stabilitását a Koreai-félszigeten. Ez gyengítheti elrettentő képességünket Koreában. Ilyen fegyverek megszerzése Észak-Korea által fegyverkezési versenyt indíthat el a régióban, és bizonyosan súlyos kárt okozna a nukleáris fegyverekre és ballisztikus rakétákra vonatkozó globális nonproliferációs rendszereknek. Ha folytatódik a KNDKrakéták keményvalutáért való eladásának gyakorlata, ez szintén a destabilizáló hatások kiterjesztéséhez vezethet más régiókra, így a Közel-Keletre is.”27 Phenjannak nukleáris programja beindításával sikerült az „észak-koreai problémát” nemzetközivé tenni. Elérte, hogy hivatalos tárgyalások napirendjébe foglalták a számára legfontosabb két kérdést, a gazdasági segítséget és az amerikai–észak-koreai kapcsolatok normalizálását.28 Az eredményt az 1994-es ún. Egyeztetett Keret (Agreed Framework)29 testesíti meg, amelynek tető alá hozására Kim Ir-szen és Carter volt elnök találkozásának keretében került sor. Ez volt egyébként az észak-koreai vezető utolsó nagy teljesítménye halála előtt néhány hónappal, amely mind a mai napig a phenjani diplomáciai stratégia alapját képezi.
Az 1994-es megállapodás lényegét az észak-koreai nukleáris program ideiglenes leállítása képezi, cserében a könnyűvizes reaktorokért, fűtőolaj szállításáért, a gazdasági korlátozások feloldásáért és a kétoldalú kapcsolatok fokozatos normalizálásáért. Ezzel lezárult az első nukleáris válság, és úgy tűnt, hogy egy enyhültebb időszak következik a félszigeten. A megállapodás végrehajtása azonban elhúzódott, majd teljesen elakadt, és a 2000-es évek elején újabb nukleáris válság kezdődött (a phenjani atomprogram újraindítása, első atomrobbantás, ballisztikus rakétakísérletek stb.), amelynek feloldása jelenleg is a diplomáciai erőfeszítések középpontjában áll.
A válság újratermelődésének és elhúzódásának okairól az ezredforduló körül a szakirodalomban élénk viták bontakoztak ki a különféle iskolák, így a konstruktivisták, illetve a racionalisták és a realisták képviselői között. A viták a két fél őszintesége, jóhiszeműsége körül forogtak, s többnyire az észak-koreai felet marasztalták el a feszültség fokozódásáért. Akadtak azonban olyan kutatók is, akik a helyzet elmérgesedéséért az Egyesült Államok felelősségét is megállapították. Eszerint Észak-Korea közeli összeomlásába vetett hit bénítóan hatott az amerikai külpolitikára, amit jól példázott az 1994-es megállapodás. E vélemény illusztrálására álljon itt egy idézet:
„Az összeomláshoz fűzött remények folyamatosan erősödtek a Clinton- kormányzat nyolc éve alatt. Amikor 1994 októberében az Egyesült Államok megkötötte Phenjannal a nukleáris program befagyasztásáról szóló megállapodást, a Fehér Ház és a külügyminisztérium a republikánus támadásokkal szemben nyíltan az összeomlás megjövendölésével védte meg az egyezséget. A befagyasztásért cserében polgári célú atomreaktorok építését ellenző bírálatokra reagálva az egyik kormánytisztviselő elmondta, hogy egy évtizedet vesz igénybe e reaktorok megépítése, és ez szerinte bizonyosan elegendő idő ahhoz, hogy rendszerük összeomoljon. Ez az ország addigra egyszerűen nem fog létezni, mert Dél- Korea be fogja olvasztani.”
Tíz hónappal később a Washington Post hírmagyarázója azt írta, hogy bár nyilvánosan nem mondják, Clinton külpolitikai tanácsadói feltételezik, hogy az elszigetelt, legyengült észak-koreai rendszer össze fog omlani, még mielőtt az ígért reaktorok megépülnének, mentesítve az Egyesült Államokat kötelezettségei alól.30 Kim Ir-szen tehát nem alaptalanul kételkedett az amerikaiak őszinteségében, ezért az atomprogramról való végleges lemondást feltételekhez kötötte, s első lépcsőben csak a befagyasztást fogadta el.
Az amerikai fél halogató taktikája az 1994-es megállapodásban vállalt kötelezettségei végrehajtásában a katonai szárny, főleg a nukleáris lobbi pozícióit erősítette a phenjani vezetésen belül, ami csak rontotta a további tárgyalások kilátásait. Clinton kormányzásának utolsó szakaszában még történtek kísérletek a kétoldalú párbeszéd életben tartására, így 2000-ben Albright külügyminiszter ellátogatott Phenjanba, de Bush hatalomra kerülésével és Észak-Koreának a „gonoszok tengelyéhez” sorolásával az érdemi érintkezések megszakadtak, az amerikai–észak-koreai kapcsolatok ismét mélypontra jutottak.
A kialakult helyzet furcsa következménye volt, hogy végül Kínának kellett szerepet vállalnia a további nukleáris eszkaláció visszafordításában, mintegy az Egyesült Államok segítségére sietve a hatoldalú tárgyalások kezdeményezésével. Igaz, mindez nem önzetlenül történt, hiszen a kínai érdekek ezen a ponton találkoznak az amerikai érdekekkel.
Az évtized elejére kialakult patthelyzet okait és a kivezető út lehetőségeit kutatva számos elemző a hidegháború utáni amerikai politika változatlanságára, a hosszú távú stratégia hiányára hívja fel a figyelmet. Az Észak-Koreához való amerikai viszonyt először a phenjani rendszer bukásához fűzött remények határozták meg, majd a Bush-kormány alatt az ún. haramia államokról alkotott felfogás befolyásolta. Mindkét megközelítés kizárja Észak- Koreát az egyenrangú partnerek sorából. Az amerikai politika átértékelésének igénye mind amerikai, mind dél-koreai kutatók részéről megfogalmazódott. A realista irányzat egyik képviselője szerint az áttöréshez, az amerikai leszerelési, atommentesítési célok megvalósításához az egyetlen út a koreai háború formális lezárása, a Phenjannal való kapcsolatok normalizálása és az 1953-as anakronisztikus tűzszüneti mechanizmus felváltása új békestruktúrával. Észak-Korea egyértelművé tette, hogy a Katonai Fegyverszüneti Bizottság és az ENSZ Parancsnokság lecserélése egy új békerendszerrel, előfeltétele a fegyverkorlátozási és bizalomépítési intézkedéseknek. 31 Egy dél-koreai kutató már a mai helyzetet számba véve írja, hogy az amerikai–észak-koreai kapcsolatok normalizálása alkotja az állandó koreai békestruktúra kulcselemét. Álláspontja további megerősítésére idézi Kim Dzsong-il Bush elnökhöz intézett 2002. novemberi levelét: „Ha az Egyesült Államok elismeri szuverenitásunkat és garantálja a meg nem támadást, az a véleményünk, hogy meg kell tudnunk találni a nukleáris probléma megoldásának módját az új század követelményeivel összhangban… Ha az Egyesült Államok bátor döntést hoz, mi ennek megfelelően válaszolunk.”32
... Phenjan elismerése vagy az atomspirál?
A fenti áttekintésből kiderül, hogy 1994 előtt ugyanaz volt a kérdés, mint napjainkban, immár több mint 15 éve ugyanarról folyik a vita, ugyanaz a dilemma politikusok és politológusok számára egyaránt: Phenjan elismerése vagy az atomspirál? Az amerikai politika bénultságára már utaltunk, de nem kaptunk kielégítő magyarázatot arra vonatkozóan, hogy mi akadályozza egy konstruktívabb, messzelátóbb Koreastratégia kialakítását, ennek milyen mélyebb okai lehetnek. A megbízhatóság vagy szavahihetőség kérdését mellőzhetjük az 1994-es megállapodás végrehajtásának tapasztalatai alapján.33 Marad tehát a phenjani rendszer problémája. Az igaz, hogy ez a megmerevedett sztálinista rendszer lényegében a hidegháború vége óta szinte semmit nem változott (bár titokzatossága és elzártsága miatt ezt sem lehet teljesen biztosra venni), de az ideológiai megfontolások Kína és Vietnam esetében nem jelentettek akadályt az Egyesült Államok számára a konstruktív, kölcsönösen előnyös együttműködés kialakításában.
Az elhúzódó válság okainak megértéséhez nagy segítséget adtak a tudományos műhelyekben folyó viták, mert a problémák elméleti síkon való megközelítése nem kapcsolódik közvetlenül az aktuális politikai érdekekhez és kormányzati programokhoz. A különféle tudományos irányzatok közül számomra a fogódzót a politikai dilemmákban való eligazodáshoz elsősorban a konstruktivista irányzat34 szolgáltatta, mert módszerének köszönhetően az tud leginkább elvonatkoztatni a napi politikától. Emellett más iskolák, így a racionalisták képviselői is nagyban hozzájárultak az események tényszerű megismeréséhez és történelmi összefüggések megértéséhez.
Az események különféle értelmezéseinek áttekintése után azt a fő következtetést lehet levonni, hogy Korea esetében a pozitív globális politikai változások ellenére továbbél a hidegháborús gondolkodás, és ez egyaránt vonatkozik mindkét szemben álló oldal szereplőire. Egyet lehet érteni a konstruktivisták azon véleményével, hogy az ördögi kör áttöréséhez biztonságpolitikai paradigmaváltásra, a biztonság fogalmának alapvető újragondolására, átalakítására van szükség. A fenyegetések okainak mélyebb elemzése el kell, hogy vezessen annak felismeréséhez, hogy nem lehet egyoldalúan csak az észak-koreai akciókra hárítani a felelősséget. „A 38. szélességi kör mentén meghúzott merev vonal tökéletesen illusztrálja, hogy a mesterségesen meghúzott politikai és lélektani határ milyen erőszakot gerjesztő és bizonytalan környezetet tudott eredményezni.”35 Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához a biztonság más felfogására van szükség, amely nem annyira a katonai-politikai és gazdasági erőn, a hagyományos erőegyensúly-politizáláson alapul, hanem a különböző kultúrákban, hagyományokban és gondolkodásmódban gyökerező identitások elismerésén és elfogadásán. Ez hosszú távú és türelmet igénylő folyamat, de nélküle nem lehet elképzelni sem a megbékélést Koreában, sem a békésebb, feszültségmentes környezet kialakítását az északkelet-ázsiai térségben. A mai biztonsági dilemmák tehát etikai kihívást jelentenek, mert felvetik erkölcsi alapfogalmak (jó és a gonosz) újragondolásának szükségességét.
Befejezésül két általános megjegyzést kívánok tenni. Először is, különböző megfontolásokból ugyan, de egyik nagyhatalom sem igazán érdekelt a status quo megváltoztatásában, s főleg nem kaotikus helyzet kialakulásában a Koreai-félszigeten. Másodszor, jelenleg végső soron a koreaiakon múlik országuk jövőbeni sorsának alakítása. Ezt a megváltozott helyzetet találóan fejezi ki az egyik Korea-szakértő következő metaforája: „Eleddig, igen hasonlóan Lengyelországhoz, amely sokáig Isten játszóteréül szolgált az európai hatalmi politikában, Korea egy üllő szerepét töltötte be, amelyen a Csendes-óceán nagyhatalmai kalapácsaikat forgatták a világtörténelem formálásában. A jelenleg kibontakozó stratégiai környezetben azonban úgy tűnik, hogy Korea egyre inkább olyan helyzetbe kerül – tudatosan vagy véletlenül –, amelyben a nemzetközi események alakítójaként léphet fel.”36
Összegzésként három megjegyzéssel egészítem ki elemzésemet.
A koreai kérdés végső megoldását jelentő újraegyesítés módja és időhorizontja teljesen bizonytalan, de Észak-Korea összeomlásának kicsi a valószínűsége. Egyrészt a phenjani rendszer igen nagy ellenálló-képességről tett tanúbizonyságot az elmúlt 20 évben, másrészt a szövetséges Kína stabil és baráti szomszédság fenntartásában érdekelt, s ehhez mindig megadja a szükséges támogatást.
Mivel várható, hogy hosszú távon fennmarad a két koreai állam, a biztonsági fenyegetést jelentő problémák sürgős megoldást igényelnek. Egyfelől az állandó háborús fenyegetés elhárítása céljából fel kell számolni az ideiglenes tűzszüneti megállapodásból eredő abnormális és bizonytalan helyzetet. Másfelől, gyors megállapodásra van szükség Észak- Korea és a félsziget atommentesítéséről, mert az idő múlásával egyre nehezebben kezelhető problémává válik.
Végül, a konfliktus ördögi körének áttörése nem képzelhető el az amerikai– észak-koreai kapcsolatok normalizálása nélkül. A kompromisszumkötéshez szemléletváltozásra van szükség Washington részéről, ami etikaimorális kérdéseket vet fel. A dilemma abban áll, hogy el lehet-e ismerni a morálisan elfogadhatatlan rendszert egy 25 milliós nép sorsának jobbra fordulása reményében, vagy továbbra is el kell utasítani és nyomás alatt kell tartani, kilátástalanságra ítélve Észak-Korea elnyomott és évtizedek óta embertelen körülmények között nyomorgó népét.
1 The Korea Times, 2009. december 21.
2 Roland Bleiker: Divided Korea. University of Minnesota Press, Minneapolis, London, 2005, IX. o.
3 A tengelyhatalmak elleni szövetségesek: Egyesült Államok, Egyesült Királyság és a Szovjetunió.
4 Nicholas Eberstadt–Richard Ellings: Korea’s Future and the Great Powers. University of Washington Press, Seattle and London, 2003, 5. o.
5 Andrei Lankov: Korea Was Exception in World History. The Korea Times, 2010. 01. 04.
6 Yi Tae-jin: Was Korea Really a „Hermit Nation”? In: Korean History: Discovery of Its Characteristics, szerk.: Noh Tae-dong, Hollyms, Seoul, 2004, 387–388. o.
7 Don Oberdorfer: The Two Koreas – A Contemporary History. New Edition, Basic Books of the Perseus Books Group, 2001. www
8 Kim Hyun-dong: Korea and the United States – The Evolving Transpacific Alliance in the 1960’s. Research Center for Peace and Unification of Korea, Seoul, 1990, 11–13. o.
9 John Lewis Gaddis: Most már tudjuk. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 138. o.
10 Henry Kissinger: Diplomácia. Panem-Grafo, Budapest, 1994, 462. o.
11 Gaddis, i. m. 144. o.
12 Kissinger, i. m. 459. o.
13 Kissinger, i. m. 473. o.
14 Eberstadt–Ellings, i. m. 7. o.
15 Odd Arne Westad: The Cold War and Korean Parralels. In: Ending the Cold War in Korea, szerk.: Chung-in Moon, Yonsei University Press, Seoul, 2001, 25. o.
16 Kim Hak-joon: Wither Path for The Two Koreas in the 21st Century: War, Peace or Unification? Yimoondang Publishing Company, Seoul, 1998, 78–81. o.
17 Carl J. Friedrich–Zbigniew Brezinski: Totalitarian Dictatorship and Autocracy. Friedrich Praeger, New York, 1965, 15–27. o.
18 Hak-joon, i. m. 84. o.
19 Lim Hyun-chun–Chung Young-chul: Is North Korea Moving toward a Market Economy? Korea Focus, Vol. 12/4, Seoul, 2004.
20 Figyelemreméltó, hogy jelenleg a dél-koreai konzervatív körök igyekeznek feltámasztani a katonai diktátor történelmi nimbuszát, halálának 30. évfordulójára emlékezve. Leánya, Park Geun-hye, a kormányzó Nagy Nemzeti Párt egyik igen népszerű vezető politikusává lépett elő; 2009-ben Budapesten járt Lee Myung-bak elnök személyes megbízottjaként.
21 Kim Hyung-dong: Korea and the United States: The Evolving Transpacific Alliance in the 1960’s. „Reserch Center for Peace and Unification of Korea” Publication, Seoul, 1990, 280–287. o.
22 Chun Chae-sun: The Cold War and its Transition to Koreans. In: Ending the Cold War in Korea, szerk.: Moon Chung-in, Yonsei University Press, Seoul, 2001, 134–137. o.
23 Hak-joon. i. m. 301. o.
24 Kim Dong-sung: Study of Korean Nationalism. Ornem Publishing, Seoul, 1996, 60–61. o.
25 Hak-joon, i. m. 299. o.
26 Westad, i. m. 34. o.
27 Eberstadt–Ellings, i. m. 12–13. o.
28 Choi Yong-hwan: North Korea’s Assymetric Strategy Toward the United States. Korea Focus, Vol 12/5, Seoul, 2004, 60–75. o.
29 Az amerikaiak nem fogadták el a Megállapodás (Agreement) elnevezést, mert az formálisan is két egyenrangú fél közötti nemzetközi szerződést jelent, ami feltételezte volna Észak-Korea de facto diplomáciai elismerését. Névtől függetlenül ez egy szerződés, amely mindkét felet kötelezte az „egyeztetett vállalások betartására”.
30 Selig S. Harrison: Korean Endgame. Princetown University Press, Princetown and London, 2002, 4. o.
31 Harrison, i. m. 154. o.
32 Park Kun-yong: Preparing for a Peace Process in the Korean Peninsula. Asian Perspective, Vol 3/3, Seoul, 2009, 187–188. o.
33 A fent idézett Korean Endgame c. tanulmányában S. Harrison tényekre alapozva rámutatott, hogy Phenjan négy éven keresztül jóhiszeműségéről tett tanúságot, nemcsak a nukleáris létesítmények vállalt befagyasztásával, hanem a rakétakísérletek egyoldalú felfüggesztésével. Ugyanakkor Washington mindeközben egyértelmű kötelezettségvállalása ellenére még az embargó részleges enyhítését sem teljesítette.
34 A társadalmi konstruktivizmus az amerikai tudományos világban a nemzetközi kapcsolatok elméletei között az utóbbi időben vált egyik legelterjedtebb irányzattá, és koreai szakmai körökben is nagy hatása van.
35 Bleiker, i. m. 124. o.
36 Eberstadt–Ellings, i. m. 2. o.
2 Roland Bleiker: Divided Korea. University of Minnesota Press, Minneapolis, London, 2005, IX. o.
3 A tengelyhatalmak elleni szövetségesek: Egyesült Államok, Egyesült Királyság és a Szovjetunió.
4 Nicholas Eberstadt–Richard Ellings: Korea’s Future and the Great Powers. University of Washington Press, Seattle and London, 2003, 5. o.
5 Andrei Lankov: Korea Was Exception in World History. The Korea Times, 2010. 01. 04.
6 Yi Tae-jin: Was Korea Really a „Hermit Nation”? In: Korean History: Discovery of Its Characteristics, szerk.: Noh Tae-dong, Hollyms, Seoul, 2004, 387–388. o.
7 Don Oberdorfer: The Two Koreas – A Contemporary History. New Edition, Basic Books of the Perseus Books Group, 2001. www
8 Kim Hyun-dong: Korea and the United States – The Evolving Transpacific Alliance in the 1960’s. Research Center for Peace and Unification of Korea, Seoul, 1990, 11–13. o.
9 John Lewis Gaddis: Most már tudjuk. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 138. o.
10 Henry Kissinger: Diplomácia. Panem-Grafo, Budapest, 1994, 462. o.
11 Gaddis, i. m. 144. o.
12 Kissinger, i. m. 459. o.
13 Kissinger, i. m. 473. o.
14 Eberstadt–Ellings, i. m. 7. o.
15 Odd Arne Westad: The Cold War and Korean Parralels. In: Ending the Cold War in Korea, szerk.: Chung-in Moon, Yonsei University Press, Seoul, 2001, 25. o.
16 Kim Hak-joon: Wither Path for The Two Koreas in the 21st Century: War, Peace or Unification? Yimoondang Publishing Company, Seoul, 1998, 78–81. o.
17 Carl J. Friedrich–Zbigniew Brezinski: Totalitarian Dictatorship and Autocracy. Friedrich Praeger, New York, 1965, 15–27. o.
18 Hak-joon, i. m. 84. o.
19 Lim Hyun-chun–Chung Young-chul: Is North Korea Moving toward a Market Economy? Korea Focus, Vol. 12/4, Seoul, 2004.
20 Figyelemreméltó, hogy jelenleg a dél-koreai konzervatív körök igyekeznek feltámasztani a katonai diktátor történelmi nimbuszát, halálának 30. évfordulójára emlékezve. Leánya, Park Geun-hye, a kormányzó Nagy Nemzeti Párt egyik igen népszerű vezető politikusává lépett elő; 2009-ben Budapesten járt Lee Myung-bak elnök személyes megbízottjaként.
21 Kim Hyung-dong: Korea and the United States: The Evolving Transpacific Alliance in the 1960’s. „Reserch Center for Peace and Unification of Korea” Publication, Seoul, 1990, 280–287. o.
22 Chun Chae-sun: The Cold War and its Transition to Koreans. In: Ending the Cold War in Korea, szerk.: Moon Chung-in, Yonsei University Press, Seoul, 2001, 134–137. o.
23 Hak-joon. i. m. 301. o.
24 Kim Dong-sung: Study of Korean Nationalism. Ornem Publishing, Seoul, 1996, 60–61. o.
25 Hak-joon, i. m. 299. o.
26 Westad, i. m. 34. o.
27 Eberstadt–Ellings, i. m. 12–13. o.
28 Choi Yong-hwan: North Korea’s Assymetric Strategy Toward the United States. Korea Focus, Vol 12/5, Seoul, 2004, 60–75. o.
29 Az amerikaiak nem fogadták el a Megállapodás (Agreement) elnevezést, mert az formálisan is két egyenrangú fél közötti nemzetközi szerződést jelent, ami feltételezte volna Észak-Korea de facto diplomáciai elismerését. Névtől függetlenül ez egy szerződés, amely mindkét felet kötelezte az „egyeztetett vállalások betartására”.
30 Selig S. Harrison: Korean Endgame. Princetown University Press, Princetown and London, 2002, 4. o.
31 Harrison, i. m. 154. o.
32 Park Kun-yong: Preparing for a Peace Process in the Korean Peninsula. Asian Perspective, Vol 3/3, Seoul, 2009, 187–188. o.
33 A fent idézett Korean Endgame c. tanulmányában S. Harrison tényekre alapozva rámutatott, hogy Phenjan négy éven keresztül jóhiszeműségéről tett tanúságot, nemcsak a nukleáris létesítmények vállalt befagyasztásával, hanem a rakétakísérletek egyoldalú felfüggesztésével. Ugyanakkor Washington mindeközben egyértelmű kötelezettségvállalása ellenére még az embargó részleges enyhítését sem teljesítette.
34 A társadalmi konstruktivizmus az amerikai tudományos világban a nemzetközi kapcsolatok elméletei között az utóbbi időben vált egyik legelterjedtebb irányzattá, és koreai szakmai körökben is nagy hatása van.
35 Bleiker, i. m. 124. o.
36 Eberstadt–Ellings, i. m. 2. o.