DR. BOTOS KATALIN egyetemi tanár, Szegedi Egyetem, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (kbotos@jak.ppke.hu)
A múlt év utolsó napjaiban elkészült a Nyugdíj- és Időskorú Kerekasztal jelentése a nyugdíjreform alternatíváiról. A munkacsoport egésze pozitivista megközelítés alapján állt, elfogadta a társadalmi tényeket: ez van, ilyen a társadalom és a gazdaság, ebből kell kiindulni. A jelentés leszögezte, hogy az időskorból fakadó problémákkal egyáltalán nem tudtak idő és energia hiányában foglalkozni. A másik, amit leszögeztek: a nyugdíjreform kérdéskörét nem a döntéshozók, hanem csupán az azt előkészítők szemszögéből nézik, és nem áll szándékukban preferenciákat sugallni. (Ez azért nem teljességgel járt sikerrel, mert az anyag nagyon is erőteljesen sugallja a biztosítási szemlélet érvényesülését.)
Normatív megközelítéssel, tehát hogy milyennek kellene lennie végül is a tb fenntartható rendszerének, nem foglalkozott. Alapvetően elfogadta a jelen helyzetet meghatározó ideológiát, amit röviden így jellemezhetnénk: individualizmus. Az individualizmus a már idézett biztosítási szemlélettel értelemszerűen teljes összhangban van.
Mindez egy átfogó világkép alapján állva nagyon is érthető. Hiszen a modern kor globalizmusával is az individualizmus van összhangban. Ha a munka s tőke az egyéni döntések alapján szabadon áramlik, akkor gyakorlatilag nem lehet szolidáris szociális rendszereket a nemzetgazdaságokban kiépíteni. Ebből következik, hogy az állam szinte minden gazdasági, sőt, szociális funkcióját is le kell építeni ezen szemlélet szerint. Célszerűen nemzetközileg harmonizált módon. (Jó példa a harmonizáció hiányára az osztrák felsőoktatásban a közelmúltban kialakult feszültség. A szociáldemokrata értékektől vezetett törvényhozás az ingyenes képzésre a jelentkezést az érettségi alapján lehetővé tette. Ezzel a lehetőséggel élve, tömegesen iratkoztak be a német nyelvterület fiataljai a bécsi egyetemre hiszen az EU-szabályok értelmében nem kizárhatóak a többi ország polgárai sem. Természetesen ezt a mennyiségű jelentkezőt nem képes az osztrák felsőoktatás fogadni.)
Ha tehát az egyik országban változtatnak a képzés finanszírozásán, és a másikban nem, az állami pénzen kiképzett munkaerőt esetleg máshol használnak fel. Nem csak a más országok itt kiképzett hallgatóit, de a saját fiatalságunk végzőseit is jó példa erre a mostani vita a végzős orvosegyetemisták röghöz kötéséről. Azon országokban, ahol egyébként magánpénzekből lenne a képzés, a vállalkozónak ezt az önképzési költséget a bérekben meg kellene majdan fizetnie. Viszont e célra akkor nem kellene megterhelni az adózókat, közkiadásként tehát nem jelenne meg az oktatás költsége. Végső soron tehát egy átrendeződés valósulhatna meg: kisebb közterhek, nagyobb önfinanszírozás, és majdan, az alkalmazáskor esetleg nagyobb bérköltség a munkáltatónak. Ilyen körülmények között természetesen csak az képezné magát, aki ezt megengedhetné magának. Akinek bérjövedelmébe belefér önmaga, illetve gyermekei képzési költsége is. (Ez esetleg hitelre is lehetséges lenne.) Figyelembe véve a magyar viszonyokat, ez bizonyosan nagyon idealizált lehetőség lenne. Ha ilyen rendszereket harmonizálatlanul vezetnének be az Európai Unióban, a magánszemély ilyen körülmények közepette úgy igazíthatná életszakaszait: oda megyek, ahol olcsóbb a képzés, s ott dolgozom majd, ahol viszont magasabb béreket lehet keresni. (Lehet, hogy nem annyit, mint a másik országbeli átlagbérek, de többet, mint otthon.) Ez az egyik országból a másikba átszivattyúzott jövedelmeket jelentene. Amit a munkavállaló esetleg hazautal, akkor az visszakerülhet a hazai gazdaság körforgásába, de lehet, hogy a kinttartózkodása életvitelszerű lesz, és akkor nem jelent az ő jövedelme hazai piacon keresletet.
A kérdés releváns a nyugdíjrendszert illetően is. A globalizmussal olyan egyénre szabott biztosítási nyugdíjrendszer áll összhangban, amelyet az egyén összeszedegethet a különböző országokban végzett munkájával. Nyilván az lenne az ideális, ha e rendszerekben a helyi szolidaritásban nem szükséges részt vállalni, de legalább is minél kevesebbet.
Egyelőre még nem ilyenek a különböző európai nyugdíjrendszerek. Meglehetősen nagy változatosságot mutatnak, bár a nagy rendszerek finanszírozási problémái miatt valóban van bennük egy közös elem: a tendencia mindenütt az öngondoskodás felé való terelés.
... a tendencia mindenütt az öngondoskodás felé való terelés.
Szakemberek (Nicholas Bahr, Augusztinovics Mária) már régen rámutattak s a hazai szaksajtóban dr. Botos József nyomban a magyar rendszer bevezetésekor jelezte , hogy a kötelező magánnyugdíj-pénztárak tőkefedezeti rendszere inkább csak pénzügytechnikai megoldás, ha egyéb parametrikus elemek változatlanok maradnak. Már 199798-ban rámutatott, hogy az átállás költségeit a költségvetés állja, ami deficitet okoz... A pénztárak viszont megtakarításaikat alapvetően állampapírba fektetik be, tehát az államkötvény, amelyet a költségvetés kibocsátani kényszerül, a pénztárak portfóliójába kerül... A kígyó a farkába harap.
A Nyugdíjreform Bizottság zárójelentése maga is megállapítja, hogy ha nem nyitják meg a külföldi befektetésekre a lehetőséget a kötelező magánnyugdíj-pénztárakban, akkor fenntartásuknak nincs semmi értelme! Természetesen, inkább azt sugallja a jelentés, hogy meg kéne nyitni ezt a lehetőséget (ami viszont a jelenlegi pénzügyi válság fényében nagyon is meggondolandó lenne, a kockázatok nagysága miatt). A jelentés azonban mégis alapvetően olyan változatokkal számol, amelyekben e pillér megmarad. Bár több változatban kidolgozta a bizottság a lehetséges parametrikus reformokat, ezek között nincs szó olyan változatról, amely a demográfiai kérdéseket a nyugdíjrendszerrel érdemben összekapcsolná.
Ilyen típusú elgondolásokkal kidolgozott formában a Kereszténydemokrata Néppárt szakértőinél találkozhatunk.
A Barankovics Alapítvány, melynek Mészáros József professzor az elnöke, korábban (2007) az alapítvány Van megoldás! című könyvsorozatában publikált reformtervezetében is számol a nyugdíjpénztári rendszerrel. Azt részvénytársasággá kívánja átalakítani. Az átalakítás célja a valós tulajdonosi érdekeltség biztosítása. Ez erősen vitatható, mint ahogy a múlt évben beterjesztett és különösebb társadalmi vita nélkül átnyomni próbált törvényjavaslat is. A legcélszerűbbnek a jelen viszonyok között a korábbi rendszer visszaállítása lenne, azzal, hogy a paraméterek fokozatos, lassú, a jelen nyugdíjba vonuló generáció esélyeit nem rontó változtatásokat átgondoltan be kellene vezetni.
Tulajdonképpen egy alapvető félreértést is el kellene oszlatni a közvéleményben. Ez pedig az, hogy a mi rendszerünk nem igazán felosztókirovó volt, még ha az úgy működött is. Hiszen a szocialista államosítás besöpörte a közösbe az OTI vagyonát is. Teljes mértékben indokoltak voltak azok a rendszerváltozáskor felvetett gondolatok amelyeket markánsan alig valaki képviselt az induló pártok közül , hogy a nemzeti vagyonból éppenhogy a nagy rendszereket, ezek között is a társadalombiztosítást, a nyugdíjat és az egészségügyet kellett volna rendbe tenni, ha tetszik, konszolidálni. A nemzet vagyonának egy része jogosan a járulékfizetőké lett volna, ha a napjainkig megvalósuló privatizációs kiárusítás azt másra fel nem használta volna. Azzal tisztában vagyunk, hogy az államadósság ráterhelődött minden közvagyonra, de azért ne mondja senki, hogy e célra nem lett volna helyes és célszerű fedezetet biztosítani!
A Barankovics Alapítvány javaslatcsomagja több helyen tartalmaz visszacsatolást a demográfiára. Ezzel a szemlélettel messzemenően egyet lehet érteni. Így például javasolják a foglalkoztatót terhelő járulékok gyermekszám szerinti differenciálását, ami a sokgyerekesek foglalkoztatását elősegítené, továbbá szorgalmazzák az ún. nagyipénz bevezetését, amellyel gyermekek, unokák támogathatnák személyi jövedelemadójuk 5%-ával az általuk meghatározott idős hozzátartozójukat. Ez már kritikusabb kérdés, felmerül a leány- és fiúgyermekkel rendelkezők közötti esélyegyenlőtlenség kérdése is hiszen aligha vitatható, hogy a jövedelmek nemek közötti kiegyenlítődése hosszú folyamat lesz , s adófizetésük nyilván ezzel függ össze. Így újabb igazságtalanságot kreálnánk.
A nemzetközi gyakorlatban szintén találkozhatunk azzal, hogy a társadalombiztosítás rendszerébe közvetlenül beépítettek a demográfiai javulást serkentő elemeket.(Differenciált járulék, gyermekszám szerint, például a portugál reformban. Sajnálatos módon a Reformbizottság idézett jelentésében szereplő nemzetközi körképben erre való utalásokat nem olvastam.)
Elméleti síkon többen megállapították már többek között Mészáros József, Botos Katalin, Botos József , hogy a gyermekvállalás nem puszta magánügy! A 2009 őszén a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére létrejött Demográfiai Kerekasztal eddigi állásfoglalásai jól ötvözik a két szempontot: az önkéntességet és a közérdeket, mondván, hogy legalább a kívánt gyermekszám szülessen meg, s máris hatalmas lenne a javulás. Dr. Kopp Mária kutatásai világosan jelzik, hogy a magyar társadalom több gyermeket szeretne gyakorlatilag éppen annyit, amennyi a népesség többé-kevésbé szinten maradásához elegendő lenne , mint amennyit ténylegesen felvállal. Nem kívánunk senkire gyermekvállalást erőltetni, ha arra nem szívesen vállalkozik, hiszen abban nem lenne köszönet. Azt azonban teljes mértékben nemzeti program szintjére kellene emelni, hogy a jövő generáció megszületéséhez igazságosabb teherelosztási rendszerre van szükség! A családtámogatási rendszerek által juttatott összegek messze elmaradnak attól a nagyságrendtől, amelyet a nyugdíjjáradékok megtermeléséhez szükséges humántőke létrehozása igényel. Hiszen ha megnézzük az életpálya-finanszírozással kapcsolatos kutatásokat, láthatjuk, hogy a középkorosztályon túl, még a nyugdíjas korosztály is részt vállal a jövedelemtranszferekben, a fiatalok felé.
Ki kell mondani, hogy
nem felel meg az igazságosság követelményének, ha a gyermeket vállalók költségeit nem arányosan vállalja a társadalom. Mindnyájan tudjuk, hogy így is marad éppen elegendő megfizethetetlen áldozatvállalás az egyének számláján. Lehet talán mondani, hogy elvitathatatlanul több örömforrást is jelenthet a nagy család. Ezt azonban az a sok lelki aggodalom és áldozatvállalás a gyermek egészségéért, sorsáért, tanulásáért és boldogulásáért bizony bőven ellentételezi. Mindenképpen a társadalombiztosítási reform fókuszába kell, hogy kerüljön, miszerint nem csak a pénztőke, hanem a humán tőke újratermelése is szükséges a gazdaság zavartalan működéséhez, és így a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer fenntarthatóságához is. Bármilyen technikai megoldást választunk is, bármilyen pénzügyi konstrukciót dolgozunk is ki, a következő generáció felnevelésére szükség van!
Minden erővel támogatni kell a gyermek szülését vállaló asszonyokat abban, hogy a személyes döntésük ne jelentse nyugdíjlehetőségeiknek, kilátásaiknak a súlyos romlását. Ehhez először is biztosítani kell a nőknek a munka világába való visszailleszkedés lehetőségét, s a kieső évek nyugdíj szempontú megfelelő beszámítását. Azok az elgondolások, amelyek a kapható nyugdíjat teljes mértékben a biztosítási szemlélet alapjára helyezik beleértve az egyéni nyugdíjszámlák rendszerét is , ennek az elvnek nem adnak kellő érvényesülést. Meg kell tehát találni azt az ideális megoldást, amelyet az alapvetően helyes biztosítási szemlélet (hiszen az valóban helyes, a munkavállalással arányos befizetések, s az azzal arányos nyugdíjak irányába hat) kiegészítésével el lehet érni.
Gyakran hallott kritika, hogy a defined contribution típusú, tehát a járulékfizetés rögzítésén alapuló rendszerek a nyugdíjszint csökkenéséhez vezethetnek. Más szóval, hogy a járadék fizetését nem lehet a jelen szinteken garantálni. Ez valószínű, hiszen a csökkenő aktív létszám és növekvő eltartott arány egyszerűen finanszírozhatatlanná tesz mindenféle rendszert. Ez nem politikai párt jó- vagy rosszindulatának kérdése, hogy kell-e a rendszerben változtatásokat eszközölni; szigorúan tilos is lenne politikai kampánytémává tenni. Éppen ezért fontos a demográfiai kérdés helyes kezelése!
... szükség van a kisközösségi, családi, nagycsaládi szolidaritásra is!
Ami mellett viszont éppenhogy kampányolni kellene, amit nagyon is sulykolni szükséges, az a következő: a nyugdíj a jövőben nem fogja tudni a individuumoknak a teljes jövedelempótlást a mai szintet sem garantálni. Csak a nagyon vagyonos, nagyon magas jövedelmű egyedei a társadalomnak tudják magánbiztosítással önmaguknak a kívánt szintet elérni. Bérből élő, nagy vagyonnal nem rendelkező polgároknál szükség van a kisközösségi, családi, nagycsaládi szolidaritásra is! Szükséges tehát a társadalmi hozzáállás megváltoztatása, olyan szemléletben bekövetkező fordulat, amit az eddig módszeresen és minden erővel terjesztett individualista filozófia szinte teljesen kiölt a köztudatból.
Nem kevesebbet mondunk ezzel, mint hogy a jelen gazdaságfilozófia egészét meg kell változtatni. A család rehabilitálása a társadalom alapegységeként valóságos forradalmat jelent. Így fogalmazott a nagy angol író, Chesterton is: Ha meg akarjuk menteni a családot, forradalmasítani kell a nemzetet! Nem a múlt folyómedrébe akarunk visszalépni, ellenkezőleg, egy magasabb szintű családfogalomról lenne itt szó, amelyben nem alárendelt és kizsákmányolt az egyik fél többnyire a nő , hanem közösen vállalkoznak valamire. Ez az anyagi szempontból valóban egy kis kft.-t jelentő vállalkozás nem a kapitalizmus lelketlen vagyonközössége, amely összeláncolt elkeseredett embereket, s amelyhez képest a szabadság szelét jelentette az újabb korban az individualizmus és az emancipáció, hanem annak reális felismerése, hogy együtt könnyebb. Ebbe a kft.-be minden pár arányos eszmei részt visz bele, függetlenül attól, hogy konkrétan milyen vagyont és milyen jövedelmeket adunk bele. Mert az otthoni (megfizetetlen) munka éppolyan fontos, mint a fizetésért végzett, és mert a pár által közösen biztosított feltételek teszik lehetővé a gyermek létét és fejlődését. (A házassági szerződéssel rendezett magánvagyonok kérdése egészen más természetű.) Ennek a közös vállalkozásnak célszerűen a családnak a jogi keretfeltételeit azonban a társadalomnak kell megteremtenie, úgy is, hogy ösztönöz a tartós kapcsolatokra, úgy is, hogy segíti a részmunkaidős munkavállalást (a nők számára külön fontos), úgy is, hogy a lakásépítéseknél is figyelemmel van a nagycsaládos preferenciákra, s úgy is, hogy a generációs transzferlehetőségeket szabályozza. Az államnak tehát nagyon sok feladata van a szabályozás terén. Ugyanakkor az, hogy ki milyen öregkori jövedelemhelyzetben lesz, azt garantálni az államnak nem feladata. Ez az egyének bölcs döntéseitől, közös vállalkozásától, munkaszeretetétől függ majd. Mert amíg hatnak azok a determinációk, amelyek a korábbi állampárti rendszerben teljességgel ellehetetlenítették a felelős egyéni tervezést, addig a rendszer által kreált nyugdíjasoknak szerény, de megélhetést biztosító szintet garantálni kell, nemzeti szolidaritással. Hiszen senki sem tehet arról, hogy belekényszerített a világtörténelem bennünket a zsákutcás szocialista kísérletbe. A szolidaritásba nem csupán a munkavállalók értendők bele, hanem messzemenően a munkáltatók is. (Mivelhogy ők is a nemzetgazdaság részei.) De egy, ilyen elvi alapon álló rendszernek (szerény garantált szint plusz lehetséges öngondoskodás) mielőbb el kell indulnia! Hangsúlyos a szó: lehetséges. Mert ahhoz megfelelő jövedelemszint kell, hogy elvárhassuk, hogy abból félre tudjon tenni a polgár. Ne csodálkozzunk, ha a nyugati bérszínvonalnál sokkalta alacsonyabb bérek mellett ez a lehetséges öngondoskodás hazánkban ha kényszer nincs rá bizony nem lenne általános. Hiszen a lakosság jelentős része érdemleges megtakarítások nélkül él, hónapról hónapra. A legfontosabb, amire a gazdaságpolitikának minden erővel törekednie kell, hogy munkalehetőségeket biztosítson a munkát keresőknek. Ez sem közvetlen állami feladat a piacgazdaságban: de a rendszer egészének ilyen irányban kell hatnia. Csak akkor várhatjuk el, hogy jószántából gyermeket vállaljon a polgár, ha biztos abban, hogy fel is tudja nevelni. Ehhez mindenekelőtt munkajövedelemre van szüksége. Ezért első számú demográfiai kérdés valóban a foglalkoztatási kérdés!
Rövid távon. De ha el is érnénk ebben a maximumot, akkor is fontos lenne a társadalombiztosítási rendszer olyan reformja, amely visszahat a gyermekvállalás terheinek arányosabb elosztására. Tartósan finanszírozható rendszer ugyanis csak a megfelelő járulékfizető utánpótlás esetén működhet. És ez igaz lenne akkor is, ha maradna a jelenlegi vegyes rendszer. Előbb-utóbb ugyanis minden rendszer felosztó- kirovóvá válik, abban az értelemben, hogy a bejövő járulékokból fizeti a járadékokat. Hiszen a portfólió mindig az éppen befizetők vagyona. Ha el kellene adni mert kevés a beáramló járulékfizetés , akkor könnyen találhatja magát a pénztár olyan helyzetben, hogy vevők megtakarítók, befektetők híján csak értékcsökkenéssel értékesítheti azt.
Összegezve a gondolatokat: A magyar nemzetstratégia szerves része kell, hogy legyen a társadalombiztosítás konszolidálása. Látszatreformok, pénzügytechnikai megoldások helyett az állam garanciájával ellátott de a jelenleginél szerényebb ellátórendszer fokozatos, számításokkal alátámasztott bevezetésére (visszaállítására) volna szükség, nem kizárva, sőt, ösztönözve az öngondoskodás megteremtését is. Ezzel párhuzamosan meg kell teremteni a társadalombiztosításnak a demográfiára visszaható ösztönző elemeinek a bevezetését. Következetes és hatékony tehát az átlagpolgárt is elérő! kommunikációs stratégiával kell megváltoztatni az individuális értékek mellett a családi összefogás értékeinek tudatosítását. (Erre fog rákényszeríteni egyébként a nemzetközi verseny is, ha már csak a kérdés materiális oldalát nézzük.) Ennek legfontosabb következménye lehetne a társadalom jól-lét érzésének, a well-being-nek az emelkedése, a fiatal, a munkaképes és a már inaktív társadalmi rétegek harmonikus, értelmes életének biztosítása. Higgyük el: a közösségibb, pozitívabb életérzés tükröződni fog végső soron még az ország versenyképességében, anyagi eredményeinkben is.
Irodalomjegyzék
Nicholas Barr: Reforming Pensions: Myths, Truth and Policy Choices. In: Reforming Public Pensions Sharing the Experiences of Transition and OECD Countries. OECD Paris, 2004.
Botos JózsefBotos Katalin: A mellényt újra kell gombolni. Polgári Szemle, 2006/4.
Botos József: A magyar társadalombiztosítás kialakulása és gazdasági kérdései. PPKE-JAKOsiris Kiadó, Budapest, 1999.
Botos Katalin: Pénzügyek és nemzetközi gazdasági versenyképesség. In: Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007.
Gál Iván Róbert: Apák, fiúk és unokák. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Idősödés és globalizáció. Szerk.: Botos Katalin, Tarsoly Kiadó, Budapest, 2009.
Mészáros József: A társadalombiztosítási rendszerek mint közjószágok. Közgazdasági Szemle, 2005/3.
Nyugdíj- és Időskori Kerekasztal: Jelentés. 2009. december.
Van megoldás! Nyugdíjreform. Barankovics Alapítvány, Budapest, 2007.