A 20. század II. felében a mezőgazdaság fejlődése vitathatatlanul sikeres volt a világ nagy részén, hiszen élelmiszerbőséget teremtett mérsékelt árakon. Árnyoldala, hogy az éhezést számos fejlődő országban nem volt képes felszámolni. Az éhezők száma ma is meghaladja a 800 milliót a Földön, és ez a szám feltehetően drasztikusan növekszik majd. Sőt, láthatóan a fejlett gazdag országokban is jelentős rétegek alultápláltak vagy éheznek (munkanélküliek, otthontalanok, nyugdíjasok egy része). Az élettanilag optimális, minőségi tápláltság valójában az emberiség nagyobb felének nem adatik meg.

Növelnünk kell az élelmiszer-termelést, mely növekvő tőkebefektetést, nagyobb tudást, kutatási hátteret feltételez. Valójában azonban hiányzik ez a háttér még a fejlett országokban is. Leépült, hiszen átmenetileg (relatív) élelmiszerbőség lépett fel (USA, EU). Az agrárkutatás kikerült a figyelem középpontjából. A fejlődő világban is csökken a mezőgazdasági munkaerő, tért hódít a városiasodás. A rohamosan terjeszkedő városok gyakran a legtermékenyebb síkságokat, talajokat falják fel. És nemcsak a talajokat, hanem a víztartalékokat is, melyek lehetővé tennék az öntözést.

Az élelmiszertermelés és a mezőgazdaság jelenkori sajátosságait elemezve Nagy Bálint (Nagy, 2008) kiemeli, hogy a gyakran 40–60%-ot is elérő vagy meghaladó állami támogatás megszüntette a szabad piacot. Az ágazat azt termel, amit támogatnak. A globális tőke uralma alá került és profitérdekek irányítják. A mezőgazdaság már egyre kevésbé a vidéki lakosság megélhetésének forrása és élettere. A tőke számára a paraszti életforma feleslegessé válik, a népesség kiszorul a munkaerőpiacról. Nem cél az egészséges élelmiszerellátás vagy a nemzeti önellátás. A termelés különféle adalékokat, hozamfokozókat, toxikusan ható mesterséges anyagokat használ. Kiiktatja a helyi fajtákat, génbankokat, melyeket saját genetikailag módosított (GMO) vetőmagjával helyettesíti. Leépíti a nemzeti agrárkutatást, kísérletügyet, minőségellenőrző és szaktanácsadó szerveket, hogy kontroll nélkül mozoghasson. Mindezt teszi a „versenyképesség” mítoszát hangoztatva. A szerző szerint az élelmiszertermelés problémáját nemzetbiztonsági ügyként kell kezelni, mert a GMO-kérdés a genocídium kérdését is felvetheti.

Sajnos nem a családi farm a jellemző, ahol a tulajdonos a földet megőrzi és generációk adják át egymásnak, érzelmileg is kötődve minden röghöz. Az emberiség történetében mindig pusztult a talaj, ha elidegenedett a személyes törődéstől, gazdátlanná vált. Az ókori latifundium, vagy a modern monokultúrák erre egyaránt jó példák. Arisztotelésznél a négy alapelem (föld, levegő, tűz, víz) első tagja a föld, a talaj, mely létezésünk alapja minden tekintetben. Az élő és életet hordozó talaj, melyet úgy kezelünk, mintha kimeríthetetlen és ingyen adott volna. Az olajat pl. stratégiai anyagnak tekintjük, a talaj hosszú távon még inkább az, és talán előbb elfogyhat, mint az olaj.

A talajpusztulás globálisan egy-két nagyságrenddel haladja meg a talajképződés ütemét, melyet geológiai skálán mérünk. Természetes körülmények között évezredek alatt alakul ki a talaj mint természeti test, 1-2 évszázad alatt 1-2 cm feltalaj képződhet. A talaj nemcsak a termőképesség funkciójával rendelkezik. A víz, hő, energia és a növényi tápanyagok raktára, az élővilág primer tápanyagforrása, a természet szűrő- és detoxikáló rendszere, a bioszféra génrezervoárja és a biodiverzitás fenntartója. A társadalom közös öröksége és kincse. Az Európa Tanács 1990. évi állásfoglalása szerint a talaj ökológiai funkcióinak megőrzését kell elsődlegesnek tekinteni használata során. Mi a hazai helyzet? A termőföldnek nincs értéke. A rendszerváltás óta kormányaink egymást túllicitálva büszkélkedtek a zöldmezős beruházásokkal. A legjobb talajaink sok ezer hektárja pusztul évente, miközben egyik-másik globális óriáscég néhány év múlva, amikor már itt adóznia kellene, továbbvándorol. Maga után hagyva a jóvátehetetlen kárt. A rendszerváltás óta Magyarországon 500 ezer hektárral csökkent a termőterület. Ebből mintegy 80 ezer hektárt véglegesen kivontunk a mezőgazdasági termelésből. Elnyelte az ipar, városiasodás, autópályák stb.

Az agrártámogatások zöme mindenütt (Egyesült Államok, Európa vagy nem kevésbé Magyarország) a nagy árutermelő monokultúrás gazdaságoknak jut, melyek környezet/ talajpusztítók és kevés embernek adnak munkát. A valós költségek alapján nem volna előnyük a családi gazdaságokkal szemben. Az eróziót olajjal váltja ki a nagyüzem, főként műtrágyákkal. A talajpusztulás okozta termékenységcsökkenés ellensúlyozása ugyanis több műtrágyát igényel. A műtrágyák előállítása viszont rendkívül energiaigényes. Ellenállóvá, fenntarthatóvá a fajgazdagság, a diverzitás tehet, mely monokultúrában szintén nem valósulhat meg. A biotechnológia, a GM-növények a globális cégek monokultúrás gazdálkodását szolgálják. Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának (USDA) vizsgálatai szerint pl. a peszticidek használata nem csökkent a GM-növénytermesztésben, bár hirdetői éppen arra hivatkoztak, hogy e növények ellenállóak. A növények termőképessége sem nőtt érdemben, sőt a GM-szójavetőmag több mint 8000 szabadföldi kísérlet eredményei alapján kevesebbet termett.

Stephens az 1840-es években Közép-Amerika őserdeiben elveszett civilizációk, 40 ősi városának nyomaira bukkant. David R. Montgomery könyvében a talaj szerepét vizsgálva az emberiség történetében arra a következtetésre jut, hogy a modern társadalmak nem tanulnak a múltból. Az emberhez hasonlóan a civilizációknak is van élettartama. Fejlődnek, birtokba veszik életterüket, majd túlnépesedve lepusztítják erdeiket, erodálják (kimerítik, elsózzák stb.) talajaikat. A lakosság kipusztul, elvándorol, a civilizáció összeomlik. Ez történt az ókori civilizációkkal, mint Görögország, Róma, a maja birodalom, Húsvét-szigetek stb. Egyiptom elkerülte ezt a sorsot, mert a Nílus hordaléka évente újrateremti termékenységét. „Egyiptom a Nílus ajándéka” – mondta már az ókorban Hérodotosz.

Horn Péter szerint (Horn, 2008) a növekvő népesség és fizetőképes kereslet (Kína, India, Délkelet-Ázsia) által generált élelmiszerigény folyamatosan és drasztikusan emelkedik, melyhez most a bioenergia növények termelése is hozzáadódik. Emellett a gyógyszer- és csomagolóipar alapanyagát egyre inkább a növénytermesztésnek kell majd szolgáltatnia a jövőben a vegyipari alapanyagok helyett (lásd a nem lebomló nejlonzacskók betiltása, cseréje keményítő alapú csomagolóanyagokra). Ezzel szemben rohamosan csökken a termőföld, az öntözővízkészlet és a tengeri halállomány. Kína legértékesebb termőterületének mintegy 40%-át veszítette el az utóbbi évtizedek látványos ipari, infrastrukturális fejlődése és a városiasodás nyomán. Hasonló a helyzet a világ, illetve Európa más vidékein, általában a legjobb földeket építik be. Kínában hagyományosan a földek felét öntözik, de a világ legnépesebb országa különösen érzékeny a vízhiányra, mert negyedannyi víz jut egy lakosra, mint a világátlag. A túlhasználat miatt a talajvízszint gyorsan süllyed, helyére gyakran tengervíz áramlik, és a talaj elsózódik, tönkremegy.

Az alábbiakban utalunk a Levegő Munkacsoport (2003) tanulmányára, mely a „A termőföld és a zöldfelületek védelme gazdasági eszközökkel” címszó alatt törvényjavaslatot dolgozott ki a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény módosítására. Az összeállítást Lukács András és Szabó Zoltán végezte, Radó Dezső és Ángyán József munkáira támaszkodva.

Rohamosan fogyatkozik egyik legfontosabb nemzeti vagyonunk: a termőföld. Különösen vészesen gyorsult fel ez a folyamat a rendszerváltás utáni években. Míg 1938-ban a művelésből kivont terület aránya – a KSH adatai szerint – az ország teljes területének csak 6,6 százalékát, 1990-ben 11,5 százalékát tette ki, 1996-ban ez az arány már 13,8 százalékra emelkedett, 2001-ben pedig elérte a 16,9 százalékot!

Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy az utóbbi években a vonatkozó statisztikák nem követték megfelelően a valódi változásokat. Ezért javasoljuk, hogy a hagyományos statisztikai módszerek mellett űrfelvételek alapján folyamatosan kövessék nyomon a földhasználat változásait. Az ipar, a bányászat, a közlekedés, a kereskedelmi és a lakóépületek, valamint egyéb létesítmények egyre több értékes földterületet fednek le gyakorlatilag visszavonhatatlanul. A szuburbanizáció, a közúti közlekedés robbanásszerű növekedése, a bevásárlóközpont terjedése és egyéb zöldmezős beruházások azonban nemcsak környezeti szempontból okoznak súlyos veszteségeket, hanem gyakran társadalmilag is károsak és nemzetgazdaságilag is ésszerűtlenek.

A termőföld, a zöldterületek pusztításának az egyik fő oka a hibás árviszonyokban található. Egyrészt Magyarországon a föld ára csak töredéke a nyugat-európai áraknak (ld. az 1. táblázat). Másrészt még Nyugat-Európában sem tükrözi a föld ára mindazokat a tényezőket, amelyek meghatározzák a föld valódi értékét. Ugyanis a zöldterületek, illetve a mezőgazdaság tájat, élővilágot, környezetet is „termelnek”, nemcsak élelmiszereket és nyersanyagokat. Ezek a közösség, a környezet és a fenntarthatóság szempontjából igen fontos „termékek”.

Az alább felsorolt javaslataink megvalósítása esetén a föld ára sokkal inkább megközelítené annak valós értékét. Bevezetésük arra is ösztönözné a befektetőket, hogy zöldmezős beruházások helyett barnamezős (a felhagyott ipari és egyéb leromlott, zöldfelülettel nem fedett területen történő) beruházásokat valósítsanak meg, ami környezetvédelmi és településfejlesztési szempontból egyaránt sokkal előnyösebb.

Hasonló jellegű intézkedéseket terveznek az EU több országában is. A német parlament Ember- és Környezetvédelmi Bizottsága (Enquete- Komission „Schutz des Menschen und der Umwelt”) 1998-ban elkészült jelentése is javasolja az ilyen jellegű adóztatás bevezetését a termőföld, a zöldfelületek védelmére. A bizottság által javasolt intézkedés a becslések szerint 2010-re 90%-kal mérsékelné az éves termőföldcsökkenést az 1995. évihez képest. A német kormány nemrég hozott határozata szerint a termőföld fogyását a jelenlegi napi 130 hektárról 2020-ra 30 hektárra (azaz 77%- kal) kell csökkenteni. A Német Környezetvédelmi Tanács ennek egyik eszközeként vizsgálja a mi földvédelmi járulékunk bevezetését.¹ A brit kormány szintén azt fontolgatja, hogy adópolitikai eszközökkel is próbálja megvédeni a zöldfelületeket és területi korlátok közé szorítani a lakóházak, az ipar és a közlekedési hálózat terjeszkedését.

Az eddigiekben felvázolt problémák kezelésére meghozandó intézkedések eredménye a következő:

Ezen célok megvalósítására a földvédelmi járulék alkalmas eszköznek tűnik, amennyiben a kívánatos mértékben megemelésre és kiterjesztésre kerül.

A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény – elődeihez hasonlóan – egyik legfontosabb nemzeti kincsünk, a termőföld elkótyavetyélésére ösztönöz, és nincs tekintettel a talaj szerepére ökológiai rendszerünkben. Törvényeink gyakorlatilag szabad utat engednek a termőföld beépítésének és elhanyagolásának. Gyökeres, gyors változásra van szükség, amit nagymértékben elősegítene

A törvény által etalonnak tekintett 20 aranykorona nyolcadik minőségi osztályú föld 1999. évi ára hektáronként 80 ezer forint járulékot jelentett, ami 1 év búzatermésének árával egyenlő! Tehát 1 év búzatermésével letudható 1 hektár föld beépítése. Szőlő esetében ötödik minőségi osztálynál a járulék 380 ezer Ft/ha, ami még el sem éri az egyévi termés értékét!

Az egy négyzetméterre jutó járulék termőföldnél 8–36 forint volt és még védett természeti területen sem haladta meg az 50 forintot. Építési telekként viszont 3–22 ezer forint négyzetméterenként az elérhető bevétel. A termőföld átminősítése így több százszoros, sőt ezerszeres haszonnal kecsegtet, hiszen az alacsony eladási árnak nincs visszatartó ereje.

Ha a termőföldet nem csupán termelési tényezőként fogjuk fel, hanem pótolhatatlan környezeti elemnek tekintjük, a földvédelmi járulékot jelentősen emelni kell. Ennek az intézkedésnek nem a többletbevételek előteremtése a célja, hanem az, hogy a bevezetésével jelentősen visszaszoruljon a termőföld egyéb célra történő felhasználása. Sajnos a földárak olyan alacsonyak, hogy igen nagymértékű emelés szükséges, hogy a termőföldünket megfelelően meg tudjuk védeni.

Az 1994. évi LV. törvény meghatározása szerint a termőföld „az a földrészlet, amelyet a település külterületén az ingatlan-nyilvántartásban szántó, szőlő, gyümölcsös, kert, rét, legelő (gyep), nádas, erdő, fásított terület művelési ágban, vagy halastóként tartanak nyilván”.

A földvédelmi járulékot nemcsak a fenti meghatározásban szereplő területekre kell kiterjeszteni, hanem minden olyan további területre, amely jelenleg zöldfelület, illetve be nem épített terület (potenciális zöldfelület). Továbbá az ilyen jellegű belterületi földeken a földvédelmi járulék jóval magasabb legyen, mint a külterületen. A járulék mértéke az adott földterület helyétől is kell, hogy függjön (pl. más mértéket kell alkalmazni a budapesti agglomerációban, mint a Nyírségben). A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény jelenleg hatályos rendelkezéseivel ellentétben nem szabadna semmiféle mentességet adni a termőföld megszüntetésekor, így például akkor is meg kellene fizettetni a földvédelmi járulékot, ha az adott területen lakóépületekkel vagy egyéb módon kívánják a termőföldet, illetve beépítetlen területet felszámolni.

A termőföld ugyanazokkal az értékekkel rendelkezik, akár kül-, akár belterületen található. Sőt, a belterületen fekvő termőföld a lakosság egészségi állapotára és közérzetére, a települési környezetre gyakorolt hatását tekintve sok esetben értékesebb a külterületen fekvőnél. Ezért semmiképp sem indokolt a kül- és belterületi termőföld megkülönböztetése, és különösen elfogadhatatlan, hogy ez a belterületen elhelyezkedő termőföld hátrányára történjen.

ám nem vitás, hogy az összes tényezőt értékképző elemnek kell tekinteni! A magyar termőföld irreálisan alacsony ára, amely egyetlen szempontot követ, nem tartható. A fent említett többi tényező is legalább olyan értékű, mint a termelési tényező. Ha csak ezt tekintjük is, akkor a földvédelmi járulékot nyolcszorosára kellene emelni, hiszen így lehet egyenlőnek tekinteni a többi elemet is, azaz ez azt feltételezi, hogy a többi tényező is legalább olyan értékű, mint a termelési tényező.

A termőföldet csupán termelési tényezőként tekintve is hibás a jelenlegi szabályozás. Semmi sem indokolja ugyanis, hogy csak egyévi búzatermés árát kelljen megfizetni és nem – mondjuk – 10 évi termését. Ez utóbbi esetben viszont – a többi felsorolt tényezőt is legalább ezzel egyenértékűnek tekintve – a földvédelmi járulékot nem nyolcszorosára, hanem nyolcvanszorosára kellene emelni! Fontos felhívni a figyelmet, hogy tulajdonképpen az esetek többségében csak ilyen mértékű járulék lenne visszatartó erejű. Ezért a törvényjavaslat a különböző tényezőktől függően további járulékemeléseket is tartalmaz.

A járulék jelentős emelését a társadalmi igazságosság és a gazdasági ésszerűség is megköveteli. A jelenlegi rendkívül alacsony járulék ugyanis lehetővé teszi, hogy egyesek gyorsan és igen komoly mértékben növeljék vagyonukat anélkül, hogy ezzel a vagyongyarapodásukkal arányos ellenszolgáltatást nyújtanának a társadalom részére. A járulék számottevő emelése tehát – az indokok megfelelő kommunikációja esetén – széles körű társadalmi elismerést váltana ki.

Az egybefüggő nagy területek leburkolása nemcsak a helyi klímát rontja és nem esztétikus, de a talaj élővilága és a vízháztartás szempontjából is rendkívül káros. Az utóbbi időben az ilyen jellegű lefedések elsősorban a nagy bevásárlóközpontokat és a hozzájuk kapcsolódó parkolókat jellemzik. Ezeknek a beruházásoknak a fékezése (legalább a zöldterületeken) egyéb előnnyel is járna. Számos szakértő meggyőződése, hogy a bevásárlóközpontok létesítése olyan mértéket ért már el, amit nem indokolnak a piaci viszonyok: több fejlett nyugat-európai országban az egy főre jutó bevásárlóközpont-terület kisebb, mint Magyarországon, miközben az ottani vásárlóerő a magyarországinak a többszöröse. Ugyancsak a szigorítás mellett szól, hogy több városban nagyobb összefüggő, központi fekvésű telket csak a szűkösen rendelkezésre álló zöldterületek rovására lehet kialakítani. Amennyiben a beruházót érdekeltté teszik abban, hogy a parkolót az építmény alatt helyezze el, akkor az városképileg és környezetvédelmi szempontból egyaránt kedvezőbb. (Dunaújvárosban egy véderdő helyén akarták a parkolót kialakítani, Tatabányán egy városi parkból vettek el jelentős területet a parkoló számára.)

A földvédelmi járulék elengedése nemzetgazdasági szempontból is káros: a települések terjeszkedésére ösztönöz, ami növeli az új infrastruktúrák létesítése és üzemeltetése iránti igényeket, miközben a már meglévő infrastruktúra kihasználtsága csökken. Ez óriási pazarláshoz és a költségek kezelhetetlen növekedéséhez vezethet.

Magyarország területe a földhasználati zónarendszer szerinti bontásban hat kategória szerint kerülhet besorolásra. Az egyes kategóriákban a földvédelmi járulék mértékét annak függvényében kell meghatározni, hogy az adott beruházás milyen mértékben illeszkedik a környezetéhez, illetve az adott terület mezőgazdasági, természetvédelmi szempontból mennyire tekinthető értékesnek. Legalacsonyabb a járulékkulcs abban az esetben, ha a beruházás barnamezős területen valósul meg, míg legmagasabb a járulékkulcs abban az esetben, ha a beruházás, illetve a tevékenység nem illeszkedik az ökológiai adottságokhoz, a természeti erőforrásokat nem rendeltetésszerűen használja (pl. csernozjom talajokon ipartelepítés).

A zónarendszer kialakítása elkerülhetetlen ahhoz, hogy az országban az ipari, agrár- és vidékfejlesztési prioritások alkalmazhatóak legyenek és a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program végrehajtható legyen. A kategóriák és a hozzájuk tartozó szorzók megfelelően fejezhetik ki a természeti értékeket, és ezáltal mód nyílik arra, hogy a beruházások által okozott kár jelentős része a beruházót terhelje. Ennek megfelelően a járulék kivetésének egyik fontos tényezője a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete által az MTA TAKI és az FVM NTSZ adataira alapozottan kifejlesztett földhasználati zónarendszerbe történő besorolása lenne. Az országos szintű földhasználati zónarendszer kiváló alappal szolgálhat a földvédelmi járulék – különböző hasznosítási módoknak megfelelő – járulékkulcsainak kidolgozásához.