Polgári Szemle 2009. június – 5. évfolyam, 3. szám

BOTOND GYULA orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta (pszicho@botondgyula.hu).

Sokat hallani manapság a „válság” fogalmát, olyannyira, hogy már kezdi jelentését és súlyát veszteni. Pedig e kifejezés eredetileg súlyos, vészterhes állapotot jelöl, tehát igen fontos, amennyiben szóvá akarjuk tenni a dolgot. A medicinában nem ritka a válság fogalom használata, leggyakrabban egy beteg kritikus állapota esetén, mikor élet-halál kérdéséről van szó. A hétköznapi szóhasználatban is beleérezzük a válság fogalmába a megszűnés, pusztulás, világvége utalást, miközben abban reménykedünk, hogy talán mégsem ez a helyzet. Nem tűnik valószínűnek, hogy ilyen élet-halál kérdés formájában lenne válsághelyzet manapság a civilizált társadalmakban. Azt persze el kell ismerni, hogy a többdimenziós dekonjunktúra, fenyegetettség, értékrend- és identitászavar következtében számos egzisztencia omlott össze, vállalkozás jutott csődbe, és hasonló okokra visszavezethetően néhány ember elszegényedés vagy öngyilkosság következtében meghalt. Számukra a válság valóban világvégét jelent, de társadalmi szinten pusztulásban, a civilizáció eltűnésében, valamiféle apokalipszisben gondolkodni értelmetlenség. Ha a közel-keleti háborúkat (Irak, Izrael), illetve az új évezred nagy terroreseményeit (9/11, Madrid, London) is a globális válság következményének, részének tekintjük (ami lehet egy védhető álláspont, de e tanulmányban nem ezt követjük), akkor persze más kép rajzolódik ki, hiszen a tömeges halál indokolhatja a világvége-hangulatot.

A válságfogalom azonban azt is jelenti, hogy egy állapot, egy rendszer, egy működési mód tovább nem tartható fenn, alapvető változtatásokra van szükség, de emellett az élet megy tovább. Alapvető változások zökkenőmentesen, természetes módon szoktak végbemenni, saját útjukon és tempójukban, az eredmény csak bizonyos történelmi távlatból visszatekintve észlelhető. Az előre eltervezett, voluntarista, forradalmi átalakítások természetellenességére a 20. század a szomorú példa. A józan optimista gondolkodás keretein belül azonban elképzelhető, hogy viszonylag gyors és lényeges társadalmi alrendszereket érintő átalakulás menjen végbe ellenőrzött, de nem forradalmi úton. Jó példa erre a kommunista országok teljes átalakulása, ideológiamentessé, magántulajdont tisztelővé, demokratikussá válása jóformán néhány nap alatt, harc nélkül. Ismerjük el, 1989 előtt nem volt ember, aki őszintén hitte, hogy ilyesmi megtörténhet.¹ Persze akkor a „történelmi” helyzet jelentős mértékben megérett a változásra. Lehet, hogy most is hasonló irányváltás előtt állunk immáron globálisan, de Magyarországon mindenképp, hiszen nyilvánvaló, hogy az utóbbi évek folyamatai tovább nem tarthatók fenn.

E tanulmányban korunk és hazánk válságjelenségeit elemezzük, igyekezetünk szerint szűkszavúan és lényegre törően. Mottónk legyen az a meggondolás, hogy azon eseményekben, melyekben az ember aktívan részt vesz, a legfontosabb tényező az emberi lélek. Így pl. társadalmi problémákat illetően a gazdaságot, mint öntörvényű rendszert emlegetni mellébeszélésnek tartjuk. Mégsem valamiféle „válságlélektani” tanulmányt szeretnék közreadni, hanem csak felhívni a figyelmet arra a talán nem nyilvánvaló tényre, hogy az emberi társadalmat jellemző és vezérlő rendszerek nem feltétlenül természetesek és nem öntörvényűek, valamint, hogy ezen rendszereket mind oksági, mind hierarchikus vonalon megelőzi azon emberek lelki kapacitása, hogyléte, beállítódása, akik a rendszert létrehozták és fenntartják. Fordítva pedig, egy rendszer történelmi, politikai, gazdasági „törvények” szerint megfelelő, illetve meg nem felelő volta nem jár együtt a benne élő emberek „megfelelő” közérzetével, lelkiállapotával. Pl. a Kádár-rendszer semmilyen ésszerűségnek nem volt megfelelő, mégis nagyon sok ember érezte jól magát benne. Ezzel szemben viszont mai demokráciánkban „leltárilag” minden rendben van, mégsem vagyunk felhőtlenül boldogok, sőt úgy hírlik, válságba jutottunk.

Média és piac

Ha a posztmodern civilizáció aktuális válságjegyeit vizsgáljuk, akkor elsősorban az e korra legjellemzőbb és legnagyobb hatással bíró faktorokat célszerű számba vennünk, ezek pedig:

–	a technikai civilizáció, mely a jólétet teremtette meg, de ma már alig finanszírozható;
–	a tömegmédia, mely az emberek szemléletét nem természetes úton formálja, globalizálja;
–	az energiafogyasztás és környezetszennyezés;
–	a demokratikus politikai rendszer erényei melletti fokozódó kritikussá válása;
–	a túlnépesedés, a metropolisz-konglomerátumok kialakulása, emberfelesleg.²

Magyarországi viszonylatban e sor még egy lassan halványodó ponttal egészül ki, ez pedig: a posztkommunista állapot.

...a média legártatlanabb műfaja a reklám.

Mint ahogy fentebb jeleztem, e tanulmányban az emberi lelket tekintjük az elsődleges vonatkoztatási pontnak, úgyhogy az iménti faktorok közül, bár mindegyik jelentős pszichikai hatással bír, a közvetlen tudatformáló médiumot kell kiemelnünk.

Korunk globális és helyi tömegmédiája egészében véve rendkívül káros hatással van a társadalmakra és az egyéni életekre egyaránt.³ A média jó értelemben vett üzenet-, hír-, ismeretközvetítő funkciójáról nem beszélhetünk, sokkal inkább ócska, hamis, manipulatív sugallatok terjesztését végzi soha nem látott hatékonysággal.⁴ A tömegmédia (nem csak tévé) elsődleges csapdája, hogy a harsány direkt reklámok elvonják a figyelmet a köztes kommunikációs tartalmak ugyanilyen erőteljes, viszont rejtett, álcázott, alattomos propagandatevékenységéről. Kijelenthetjük, hogy a média legártatlanabb műfaja a reklám. A legkártékonyabbak pedig a hírek és hírkommentárok címen futó szövegek és képek.

A posztmodern tömegmédia egyik általános (globális), az életvitel alapjait érintő terméke a tömeges fogyasztói⁵ attitűd. A fogyasztói lelkület (személyiség) és magatartás az egyediség, autonómia, szuverenitás ellentettje, pszichológiailag az én és származékai (döntés, akarat, felelősség) több-kevesebb feladásával, illetve működésképtelenségével jár. Mindezen énfunkciók helyébe egy-egy árucikk vagy szolgáltatás lép, az akaratot pedig az infantilis akaratosság váltja fel, követelvén, hogy „valaki oldja meg a problémámat, mert jogom van ezt követelni”. A fogyasztói magatartás kényelmi pozíció, elfogadja a média sugallta emberképet, és rácsatlakozik a piac köldökzsinórjára. A fogyasztóiság követelményei elől ma már nem térhet ki sem a tudomány, sem a medicina (ld. medikalizáció⁶), de a rendőrség és a politika sem.

A történelmi társadalmak hogyléte, vagyis a bennük élő emberek közérzete mindig az igények és lehetőségek erőterében formálódott. A posztmodern korban azonban az egyéni és tömegtudatot alakító tömegmédia az igények és lehetőségek fölé, pontosabban mögé kerekedett és mintegy észrevétlenül orránál, helyesebben agyánál fogva vezeti a jámbor tömegeket. Mondvacsinált igényeket kelt, és ezen vágy-műtermékek kielégítésének lehetőségeit teremti meg aztán (vagy már előre legyártva) a piac. A globális tömegmédia működésére, hatására nincs példa az emberiség történetében. A fogyasztói szemlélet és életvitel elsősorban médiaterméknek tekinthető, persze alapfeltétele, mint ahogy magának a médiának is, a technikai civilizáció magas foka. Nem volt ez mindig így, pontosabban soha nem volt még így. A technicizáltság kezdetlegesebb színvonalán az emberek sokkal inkább hagyatkoztak és kényszerültek saját belső erőforrásaik igénybevételére, mind a munkavégzés, mind a szórakozás terén. Szükség és lehetőség volt az egyéni képességek használatára a legkülönfélébb problémák megoldásában. Ezzel szemben egy mai uniformizált, csúcstechnológiával felszerelt társadalomban az egyéniség, egyediség mozgástere a vásárolt holmik különlegesnek tűnő összeválogatásában merül ki.

A média és a piac (kétes) értékrendjének követése, a fogyasztóiság hosszú távon nem eredményeznek jó közérzetet, mert nem természetes viszonyulásai az embernek. Folyamatos, sőt növekvő intenzitású külső megerősítést, ingerlést, pótlást, reparálást igényelnek, mely előbb-utóbb finanszírozhatatlanná válik és unalomba fut. Ha van globális válság, akkor az sokkal inkább efféle tömeges lelkiállapotból, illetve annak sikertelen kompenzációjából ered, mintsem néhány banki tranzakció hibájából. A „gazdasági válság” retorika viszont politikailag korrektebb, vállalhatóbb, mint egy szociálpszichológiai csőd, vagy egy kulturális, civilizációs krízis tematika. A gazdasági válság ugyanakkor egy újabb, és igen kelendő, fogyasztható portéka a szolgáltatáspiacon, van miről beszélni, van mit megoldani, van mire hivatkozni (alibi), és legfőképpen van egy olyan problémaforrás, amit látszólagosan rajtunk kívül levőként lehet bemutatni, elgondolni.

A „pénzügyi válság” retorika azért is félrevezető, mert pénzügyi változtatásokra ösztönöz a válságot megoldandó, holott mindez csak következménye bizonyos emberi, lelki viszonyulási módnak. E nem természetes, illetve egy határon túl, melyhez, úgy tűnik, már elérkeztünk, földi viszonylatban tovább nem finanszírozható attitűdöt nevezzük itt most luxushalmozásnak. E fogalommal néhány túlzó magatartásmódra kívánunk utalni, pl.:

–	anyagi javak egyéni birtoklása messze a kényelmi szükségleteken felül;
–	vállalati nyereséghalmozás határtalanul, brutális piaci módszerekkel;
–	vállalatok globális méretűvé növekedése, mely egy-egy szolgáltatás terén globális hatalmi pozíciót is jelent;
–	kényelmi (élősködő) társadalom, vagyis olyan nagy egyedszámú közösség, melynek tagjai többsége még közvetve sem állít elő értéket, hanem csak a már forgandó javak (pénz) „tologatásából” él (pl. adminisztráció, marketing, hitelintézmények, biztosítók);
–	hatalomhalmozás, luxushatalom.

Ez utóbbi fogalomkörbe értjük: a piac (politikai) hatalomként való működtetését; a beláthatatlan hatékonyságú fegyverarzenál birtoklását, fejlesztését, melynek valóságos romboló potenciálját ma már tulajdonosaik sem képesek felbecsülni; továbbá a kulturális, gondolati, terminológiai hatalomgyakorlást, ami szintén globális méretű, és melyet elsősorban a tömegmédia révén sikerül megvalósítani.

Az egy országon belüli luxushatalom természetére jó példák a múlt századi kommunista totalitarizmusok, ahol a természetes egyéni és társadalmi igények kielégítéséhez szükséges hierarchiát, hatalmi erőt messze meghaladó totális diktatúra működött. A luxushatalom nem a rendszerből, politikából, ideológiából eredt akkor sem, mint ahogy ma sem a piac törvényeiből, vagy a technikai civilizációból, ezek csupán a lehetőségét teremtik meg, hanem az emberi lélekből. Pontosabban egyes emberek (és az általuk alkotott érdekcsoportok) lelkületéből, személyiségéből, mégpedig nagyon kevés, de nagyon erőszakos ember személyiségéből. A mai globális hatalom, vagy ha ilyen még nincs, akkor az erre irányuló törekvés egy elenyésző kisebbség birtoka, illetve igyekezete.⁷ A vagyoni és következésképp hatalmi aránytalanságot érzékeltetendő: a világ 225 leggazdagabb emberének vagyona annyi, mint a legszegényebb 2,5 milliárd(!) ember évi teljes jövedelme.⁸ Tekinthető-e természetesnek az az igény, mely ekkora vagyon és hatalom halmozására késztet bizonyos embereket? Nem. Sem ezen igény, sem ezen állapot nem illik sem a földi ökoszisztéma egyensúlyába, sem az emberi (globális) társadalom természetébe. Illik viszont bizonyos természetű emberek személyiségébe. Az egyik kérdés, hogy miféle emberek ők? A másik, talán fontosabb kérdés, hogy megfelelő-e az a társadalmi rend, ami lehetővé teszi az aránytalanság ilyen mértékét? Nevezhető-e demokráciának egy maroknyi kisebbség kezébe koncentrálódó luxushatalom? Ha van világválság, akkor annak oka bizonyos, hogy e természetellenes állapotban és következményeiben keresendő.

Értékrend

Napjaink társadalmi válságjelenségeit a lelki hogylét felől elemezve megkerülhetetlen az értékek rendjének vizsgálata. Értékrend a tudatos emberi lény számára létfeltétel. Nem tudatos értékrend az emberen kívüli (tudattalan) természetben is van, melyet a természet működése is tiszteletben tart, ennek számtalan példáját szolgáltatja az állatok viselkedése. Az emberi tudatos értékrend alapja sem lehet más azonban, mint a természet lehetőségei, követelményei. Tudatunkkal viszont képesek vagyunk olyan zegzugos értékutakra, útvesztőkre kanyarodni, melyek a természet rendjétől nagyon távol esnek.⁹ A természetellenes, de ugyanakkor erőszakos értékrendeket nevezzük itt ideológiáknak. Valamiféle világszemlélet, a lét, az élet céljának értelmezése, bizonyos fokú filozófia, ezen belül erkölcsi törvények megfogalmazása a tudatos lény pszichológiai szükségletei. Ugyanakkor az értékrend annál megnyugtatóbb, kielégítőbb, minél egyszerűbben megfogalmazható. A bonyolultság és az értékrend bizonytalansága, hiánya zavart, szorongást okoz, ilyen helyzetben az ember fogódzót keres, nyilván ami a legközelebb van, ami a legkönynyebben elérhető, megérthető, azt fogja megragadni. Ha pedig ilyet nem talál, előbb-utóbb tünetei jelentkeznek, segítséghez (szolgáltatáshoz) fordul. Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy az értékrend nem vallási, filozófiai vagy politikai követelmény, hanem pszichikai szükséglet, mely legégetőbben a serdülőkorban jelentkezik.

Az erkölcsi érzék bizonyos mértékben nevelhető...

A tömegmédia direkt, de inkább indirekt módon értékforrásként funkcionál. A sokat tárgyalt kétes értékű média-emberkép, illetve a főként tévécsatornák és bulvársajtó által terjesztett alantasság propaganda további megerősítést kap az oktatásban, posztmodern filozófiai és „szép”-irodalomban, valamint önmagába visszakanyarodva a mindennapi életvitelben, mint szokásrend és elvárás. De mit is értünk a média viszonylatában az alatt, hogy kétes értékűség, illetve alantasság? A válasz egyszerű, a nyílt, illetve kevésbé nyílt, kódolt bűnpártolást.¹⁰ Ha pedig valaki a bűn fogalom jelentését firtatja, annak figyelmébe ajánlom az utóbbi háromezer év humán kultúrtörténeti hagyatékát. Felesleges azonban kőtáblákhoz vagy etikai kódexekhez folyamodni, a bűn, az alantasság érzékeléséhez nincs szükség vallásra vagy iskolázottságra. Az erkölcsi érzék, hasonlóan az esztétikai érzékhez és az empátiás készséghez, egy pszichikai kapacitása az embernek, de nem mindenkiben azonos mértékben van meg ez a képesség. Az erkölcsi érzék bizonyos mértékben nevelhető, fejleszthető, illetve deformálható, rombolható is. Egy ép (fejlett) erkölcsi érzékkel rendelkező ember nem érzi jól magát erkölcstelen környezetben, egy gyenge erkölcsi érzékű viszont többé-kevésbé jól elvan ugyanott. Az ’56-os magyar forradalom sem politikai megfontolásokból, hanem ilyen erkölcsi, érzelmi szenvedésnyomásból fakadt. Baráti kört, munkahelyet, szűk környezetet még választhatunk magunknak, de egy társadalmat már nem tudunk könnyen lecserélni (az ’56-os disszidensek megtették, az életüket mentendő). Ha pedig valaki tartósan nem érzi jól magát a közösségben, ahol él, akkor előbbutóbb pszichiátriai (és/vagy testi) tünetei lesznek, mégsem ő a beteg, tünetmentesítése csak a kiszolgáltatottságát stabilizálja, prolongálja.

Egy korszak társadalmának ideáltípusát, sikerszemélyiségét számos tényező alakítja ki. Összegezve talán úgy fogalmazhatunk, hogy a hatalmi szerkezet erőtere hívja elő a személyiségtípusok sokaságából az adott pillanatban rezonálni, együttműködni képes egyedeket, melyek aztán visszahatnak, leginkább erősítőleg a hatalmi struktúrára. Egy hatalom annál demokratikusabb, minél kisebb mértékű az ez irányú szelekciós hatása. Könnyű még visszaemlékezni, hogy a kommunista hatalom miféle embertípust hívott elő, nevelt, erősített, propagált és tartott hatalmi pozícióban, aztán a rendszer megszűntekor ezek az emberek ideológiamentessé meztelenedve, hogyan működtek (működnek) tovább az új hatalmi környezetben. A posztmodern társadalmak hatalmi erőterét, ebből következően értékrendjét egyfelől a tömegmédia közvetíti, másfelől pedig a piacon elfoglalt hely, tehát a vagyonosság határozza meg. Sikeres személyiséggé olyan mértékben válhat valaki, amilyen mértékben képes a média és a piac értékrendjének, törvényeinek megfelelni. Eme két „húzóágazat” egyike sem igényli az erkölcs, az esztétika, az empátia készségét, sokkal inkább az álcázás, hamisítás, rászedés, nyerészkedés, kihasználás, visszaélés, lopás, csalás képességét, hajlamát követeli meg. Korunk ideáltípusa tehát az efféle tulajdonságokkal rendelkező ember. Más szóval, a bűnös.

A bűnösség nem valamiféle etikai kánon által definiált kategória, hanem egy érzelmileg átélhető, pszichikai, pontosabban létállapot. A bűnösség bármekkora nyereséget hoz is, illetve bármilyen enyhe, átélése nem kellemes élmény, ráadásul garantáltan hosszú távon, életfogytiglan fennáll. A bűnös mivolt kellemetlen élménye befolyásolja a viselkedést, valamiféle védekezést, leplezést, kompenzációt igényel. Az ilyen ember magatartása nem természetes, legalábbis mesterkélt, ugyanakkor a bűnös, erkölcstelen munkamódok szokássá is válnak, főleg, ha a környezet megjutalmazza. Amennyiben az erkölcstelenség általánossá, viszonylagosan tömegessé válik, márpedig manapság ez irányba haladnak a „fejlett” civilizációk, álságos társadalom alakul ki. Álságos, álnok (alattomosan gonosz) környezetben senki sem érzi jól magát, de az ép, erős erkölcsi érzékkel rendelkezők különösen rosszul vannak. Ilyen esetekben természetesen a pszichiátria semmiféle menedéket, vigaszt, gyógyírt nem tud nyújtani, és ez nem is lehet feladata. Az álságos társadalmi környezet kialakításáért elsősorban a tömegmédiát, pontosabban annak működtetőit, kihasználóit terheli a felelősség. Tudatosan cselekvő lények társadalmáról lévén szó, a (tömeg)kommunikáció alapvető viselkedésbefolyásoló faktort képez. Márpedig a bűn prototípusa, a hazugság egy kommunikációs aktus, melytől a tömegmédia nemhogy mentes, hanem lényegesen átitatottabb vele, mint a közvetlen kommunikáció, amely kétoldalú és könnyen, spontán szabályozható. Hogy mennyire fontos a kommunikáció, mint szemléletet és viselkedést befolyásoló erő, és ezen belül pl. mint a bűnös mivoltot leplezni (és leleplezni!) képes médium, mi sem jelzi jobban, mint napjaink magyar közbeszédét, szólásszabadságát meghatározni (korlátozni) igyekvő politikai vehemencia. Még ebben a szerencsétlen időszakban is, mikor tömegek veszítik el megélhetésüket, a még meg sem született dédunokáink nyakába veszünk fel hiteleket, a pénzek korrupciós áramlása a GDP felét teszi ki, a bűnözés brutális gyilkosságsorozatokat termel, még egy ilyen félelmetes állapotban is az aktuális politikai hatalom bizonyos szavak használatának tiltását tartja legfontosabb dolgának. Micsoda sötét (lelki)erők működhetnek a háttérben, amik efféle (bűnpártoló) aktivitást tartanak fenn? És vajon hogy érzi magát az a nem kevés, és egyre több ember, aki úgy gondolja, hogy a kisebbségek védelmére hivatkozó, de azt valójában nem szolgáló álnok (alattomosan gonosz) érvelés valójában a bűn leplezését, sőt, esetünkben nemzetellenes erők álcázását szolgálja?¹¹

Továbblépés

E zárószakasz címéül a „megoldás” kívánkozott volna, de ilyesmivel nem szeretném áltatni a tisztelt olvasót. Véleményem szerint megoldás nincs, és nincs is szükség törekedni rá.¹² Továbblépni viszont oly módon, hogy a meglévő értékeket megőrizzük, a veszélyeztető faktorokat pedig gyengítsük, illetve kiiktassuk, lehetséges. A továbblépési mód tárgyalása azonban, bár a válság globális, csakis lokális léptékű lehet, ugyanis éppen ez a lényege. A posztmodern civilizátummal¹³, illetve a globalizációval saját nagyságrendjén felvenni a versenyt, szembeszállni nem lehetséges. Lokális, illetve szublokális szinten viszont lehet olyan ellenállást kifejteni vagy védelmi rendszert felállítani, ami a benne élő közösséget nem teljesen, de jelentős mértékben megóvja a válság (álság) hosszú távú hatásaitól. Efféle védekezés nagyfokú tudatosságot, összetartást, állhatatosságot, nyugalmat igényel.

Fontos észrevenni, hogy a válság a maga valójában nem az odakinti dolgokban található, hanem a megfigyelő, gondolkodó ember élménye, értelmezése a dolgok állásáról, egy tudati, érzelmi állapot. Ugyanakkor a válságélmény szuggesztív úton, a kommunikáció, a média segítségével is terjeszthető. A válságélmény mindenekelőtt félelmetes, nyomasztó, bénító, csüggesztő, kiábrándító, egyszóval: depressziókeltő, és persze önbeteljesítő. E csüggesztő hatását csak fokozza az egyén tehetetlensége, kiszolgáltatottsága a megoldást illetően, melyre a tömegmédiában való sulykolása tudatosan játszik rá. A válságretorika válságélményt kelt azokban is, akiknek tapasztalatilag nem lenne válságélményük. Válságállapot persze létezhet valóságosan, és akkor erről időben, őszintén beszélni kell, de nem a tömegmédiában, ahol e fogalom, szlogen (kór) úgy terjed, mint a sertésinfluenza¹⁴. Ugyanakkor a válságretorika (hasonlóan a terrorizmus retorikához) ügyesen alkalmazva óriási gazdasági, egzisztenciális, politikai (alibi) haszonnal is járhat, de csak relatíve, bizonyos csoportok számára, és mások rovására. A válságretorika azonban egyszer csak magától kifullad, és egyáltalán nem biztos, hogy a valódi válság megszűnésével azonos időben.

...nem válság van, hanem álság...

Véleményem szerint a világban és Magyarországon is, elsősorban nem válság van, hanem álság, álnok (alattomosan gonosz) miliő, aminek következményét lehet válságnak nevezni, de az efféle retorika garantáltan mellébeszélést eredményez. Társadalmi szintű, többdimenziós válságállapothoz csakis valamilyen emberi magatartás vezethet, és ennek vannak néven nevezhető személyi vagy csoportot alkotó felelősei, és vannak szabályi, törvényi feltételei. A válság ezen emberek és szabályzók működésének következménye, tehát másodrendű tünet. Amennyiben oki kezelést szeretnénk alkalmazni, akkor ezen szabályokat kell megváltoztatni, és ezen személyek, személyiségek, lelki beállítódások hatalmát, erejét, befolyásoló képességét kell kiiktatni a rendszerből, legalábbis a vezető posztokon. Sajnos azonban, akik ezt képesek lennének megtenni, maguk is közéjük tartoznak. Nem valószínű tehát, hogy „odaföntről” majd megoldják a dolgokat.

Az általános (globális?) rossz közérzetért felelős álnok miliőt elsősorban a minden kommunikációs csatornából (nem csak tömegmédiumokból) áradó hamis, hazug, alattomos üzenetek, információk képezik. Hiába értjük a szavakat, nem tudhatjuk, hogy mi igaz és mi nem, mi micsoda és ki kicsoda.¹⁵ Az álnok üzenetek forrása természetesen az álnok lélek. Mindennek nyomasztó következménye, hogy az emberek úgy érzik, barátságtalan a társadalom, nincs tisztelet, nincs szeretet, se felebaráti, se nemzettársi.

Az egyik legriasztóbb jelenség, hogy emberek érdekcsoportokat alkotnak (gazdasági, politikai, etnikai, vallásinak álcázott ideológiai, illetve bűnszövetkezet jelleggel), hallgatólagosan, rejtetten, letagadva szövetségüket. A globalizálódás egységes, családias (világfalu¹⁶) felhangja mögé bújva alattomosan bekerítenek gyanútlan egyéneket, csoportokat, illetve tömegeket, és igyekeznek átvenni a hatalmat felettük, vagy kifosztani őket. A hagyományos értékek (család, nemzet, identitás, autonómia) kritizálása, megkérdőjelezése, a liberális retorika szintén álcázásként szolgál, a hatalomra törő szövetségek szigorúan hierarchikus, diszkriminatív, monoideologikus jellegét leplezendő. Efféle láthatatlan háborús helyzet jellemzi napjaink posztmodern civilizációját, de a láthatatlanság nem jelenti azt, hogy ne éreznék nagyon sokan, ma már talán a többség, hogy mi is zajlik körülöttünk. Nem esik jól kimondani: a posztmodern demokráciák valójában sunyi diktatúrák, melyekben titkos érdekcsoportok csendes tömegpusztító háborút folytatnak védekezésre alig képes, jóhiszemű, tudatlan áldozataik ellen. A háború viszont nem válság, hanem harc, amit fel kell ismerni és vállalni, de legalábbis hatékony védelmet kiépíteni ellene. A válságretorika ennek a harcnak egyik eszköze.

Úgy gondolom, a védekezésre, a továbblépésre sincs más mód, mint efféle nem nyilvános, nem harsány érdekcsoportokat (és értékcsoportokat) alkotni. Az értékrend elsődleges közvetítője természetesen a család. A szülőnek, amennyiben tudja, hogy rendelkezik „jóravaló” értékrenddel, nem szabad elbizonytalanodnia az erős ellenszélben, és nem szabad elhallgatnia azt gyerekei előtt. Az igaz beszéd és a bűn leleplezése elsősorban kommunikációt jelent, ki kell tehát mondani, le kell írni mindent, amiről tudjuk, hogy igaz. Fel kell vállalni érzelmeinket, meg kell fogalmazni őket, illetve hagyni kell, hogy érzelmeink (de nem indulataink) vezessék magatartásunkat. Mindezt nem harsányan, propaganda jelleggel, hanem csak amúgy félhangosan, egymás közt, de kívülállók számára is érezhetően. A népszerű tömegmédiumokat (televízió, bulvársajtó, kereskedelmi csatornák) célszerű elkerülni, ugyanis a bulvármédiában szerepelni kivédhetetlen értékcsökkentést, hitelvesztést jelent. Fordítva is igaz, efféle üzenetközvetítőket a közelünkbe, otthonunkba nem szabad beengedni, mert alattomos veszélyt jelentenek, főleg a gyerekek számára.

Magyarország ma egy hosszan tartó, rosszindulatú betegség, a kommunizmus után a lábadozás állapotában van. E betegség részben testi (gazdasági), de főként lelki, leginkább erkölcsi romlást hozott.¹⁷ Az értékrend igény szinten sérült legalább egy, ma még itt élő nemzedéket érintően. A rendszerváltással azonban nem a klasszikus kapitalista piaci verseny, hanem a posztmodern sunyi háború köszöntött ránk. A posztmodern alattomos ragadozói, a média és a piac (vagyis e rendszereket működtető konkrét személyek és csoportok) könnyen fogást találtak és találnak ma is rajtunk e legyengült állapotban. Ennek ellenére megítélésem szerint a „magyar beteg” nincs válságos állapotban, sőt éppen hogy kezd magához térni.¹⁸ Ma már egyre több magyar embernek van magyar identitásérzete, egyre többen látják be, hogy a nemzet érdekei a saját érdekeik is, egyre többen érzik, és merik kimondani, hogy mi jó és mi rossz nekünk és általában, és egyre többen ismerik fel, hogy a csillogó felszín alatt háború folyik, melyben saját érdekeinkért harcolni kell.

Bármilyen furcsán hangzik is, Magyarországon a magyar identitású embereknek magyar érdekcsoportokat kell alkotniuk, melyek a nagy társadalmi alrendszerekben (oktatás, egészségügy, rendőrség stb.) nem nyilvánosan, nem hivatalosan, nem harsányan képviselik és védik a magyar nemzeti érdekeket és értékeket. A szabályok, törvények írott formája és gyakorlati megvalósítása között világnyi a távolság, úgyhogy a mozgástér adott, mindenkinek csak egy kicsit kell ellenállni, és a rendszer arra fog kanyarodni, amerre mi akarjuk. Ha arra várunk, hogy majd csak jön egy kormány, amelyik a mi érdekeinket fogja képviselni központilag, és majd megoldja a problémáinkat, akkor garantált az álság és a válság prolongálódása, mert ebbe a passzív attitűdbe bele van kódolva a sikertelenség. Ha mégis jön ilyen kormány, az segítség lehet, de segíteni csak annak lehet, aki maga is igyekszik. Hasonló a helyzet a pszichiátriai panaszokkal, betegségekkel, meggyógyítani csak azt lehet, aki maga is tesz valamit a gyógyulása érdekében.

¹ Teljes egészében ez nem is történt meg. A „teljes egészében” jelző ugyanis itt azt jelentené, hogy nem csak a kommunista ideológia, hanem annak egykori képviselői is eltiltatnak a hatalomgyakorlástól. Ez azonban mind a mai napig nem valósult meg. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ezen igény is csak a rendszerváltás után éledt fel és fogalmazódott meg, ha előtte történik, akkor forradalomhoz vezetett volna.
² Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Első fél/adag. Platon, Budapest, 1998. (Előszó).
³ Botond Gyula: Média-mágia. Botond Kiadó, 2007.
⁴ Kivételt képez ma még az internet (mely múlt századi értelemben nem is nevezhető médiának), de e jó értelemben vett kivételessége nagymértékben felhasználófüggő.
⁵ N. P. Stearns: Consumerism in World History. The Global Transformation of Desire. Routledge. London and New York, 2001.
⁶ Hétköznapi problémák egészségügyi problémává való átminősítése. L.: Bánfalvi Attila: Medikalizáció. Cikksorozat a LAM 2001; 12(2) számával kezdődően.
⁷ Hasonló tematikájú előadást tartottam 2008 októberében a Babes-Bolyai Egyetemen Kolozsváron, ehhez a ponthoz egy jelenlévő magyar akadémikus a következő megjegyzést fűzte: „A globalizációnak nincs felelőse, hanem az csak úgy van”.
⁸ Náray-Szabó Gábor: Fenntartható fejlődés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006.
⁹ Az egyik legsötétebb aktuális (globális és magyar) példa az értékrend deviantizálódására a homoszexuális párok számára gyerek adományozását törvényesítő igyekezet. Egy kisgyerek szexuális játéktárgyként való kiszolgáltatását jóváhagyó ítélet, törvény vajon miféle lélekből fakadhat?
¹⁰ A közelmúltban a magyar „közszolgálati” tévécsatorna „A szólás szabadsága” alantasságot leplező című műsorában a riporter rejtett kamerával egy pszichiátriai rendelőbe ment, ahol depreszsziósnak hazudta magát, és az így készült műsorban az orvost azzal vádolta meg, hogy túl könnyen írt fel neki gyógyszert. Adófizetők pénzéből fenntartott médiumról van szó, tehát a műsorkészítők bűnözői magatartása valószínűleg nem anyagi érdek, hanem „csak” lelki.
¹¹ Jellegzetesen mai (nem csak magyar) „demokratikus” mozzanat, hogy a többség által megválasztott hatalom képviselői, amennyiben a többség vélekedése nem egyezik a „politikailag korrekt” minőséggel (pl. kisebbségi kérdésekben), akkor ezt a többséget (megválasztóikat) egyszerűen tudatlannak nyilvánítják, és átnevelését tarják szükségesnek.
¹² Bizonyára még emlékszünk a „végső megoldás”-ra és a „végső harc”-ra. Ez utóbbi szlogent dicsőítő nemzetközi indulót (Internacionálé), vagyis a történelem legsötétebb ideológiájának himnuszát aktuális kormánypártunk teljes vezetősége még napjainkban is teli torokból énekli a pártkongresszusokon. E dalnak egyetlen szava sem értelmezhető a mában, a múltból pedig csak a tömegsírok maradtak utána. Vajon miféle erkölcsi érzék honolhat a dalolók lelkében?
¹³ Vay Tamás (Pethő Bertalan): A posztmodern Amerikában. Platon, Budapest, 1991. Uő: Korunk filozófiája. Platon, Budapest, 1992.
¹⁴ A sertésinfluenza a legújabb egészségügyinek álcázott médiajárvány. Néhány korábbi hasonló: kergemarhakór, SARS, madárinfluenza. A főszereplők azonban mindegyik esetben a juhok, vagyis a médiafogyasztó emberek.
¹⁵ Nevezhetjük-e szólásszabadságnak, sajtószabadságnak azt a kommunikációs rendet, melyben az igaz és hamis szólás azonos eséllyel pályázhat a befogadó tudatára? Talán igen, de csak a korábbi diktatúrákhoz képest, relatíve. Mára azonban a hazug beszéd és a hazug sugallat olyannyira elharapózott a nyilvános kommunikációban, hogy ennek tiltása, szankcionálása nélkül a tömegkommunikáció előbb-utóbb működésképtelenné fog válni, vagy már ma is az. Feltéve persze, hogy a tömegkommunikáció az emberiség javára hivatott dolog.
¹⁶ Marshall McLuhan: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. University of Toronto Press, 1962.
¹⁷ A 2004. december 6-i állampolgársági népszavazáson tanúsított passzivitás (félelem) önmagában is diagnosztikus értékű a „néplélek” (vagyis a népet alkotó emberek többségének a lelke) sérült állapotát illetően.
¹⁸ Magyar lelkiállapot 2008. Szerk.: Kopp Mária, Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió, Budapest, 2008.