Az MSZP vezette kormányok súlyos kudarcokkal kísért szereplésével és 2010-es parlamenti választások közeledtével élénkülnek az utóbbi időben amúgy sem csendes politikai viták Magyarországon. Az utóbbi hét év sorozatos kormányzási kudarca után a kormányzó szocialisták és liberálisok a hangsúlyt a valóságos kormányzati eredményekről és szándékokról az értékrendek és ideológiák versenyeztetésére helyezik azzal érvelve, hogy a látható eredmények ellenére a baloldal a hétköznapi emberek érdekeinek valódi képviselője.

A liberalizmus, progresszivizmus és szociáldemokrácia, illetve a konzervativizmus és a klasszikus, európai értelemben vett liberalizmus értékrendjének, gyökereinek elemzése azonban más képet mutat. A balliberális eszmerendszer és a vele rokon amerikai liberalizmus és progresszivizmus fejlődését és kialakulását végigkövetve láthatjuk, hogy a baloldal nem először próbálkozik a sikeres konzervatív gazdaságpolitika eredményeinek elorozásával, illetve ezen gazdasági és erkölcsi fogalomrendszerünk jelentésének eltorzításán keresztül a konzervatív értékrend lejáratásával, idejétmúltként feltüntetésével.

Hosszú távon sikeres gazdaságpolitikához világos jövőkép és hosszú távú nemzetstratégia kell. Egy ilyen stratégia időtávja nélkülözhetetlenné teszi a távlati célok megvalósítását biztosító gazdaságpolitika formálásában fontos szerepet játszó politikai erők együttműködését, illetve a legfontosabb célokban az egyetértést. Az együttműködéshez a feleknek ismernie kell egymás értékrendjét, szemléletét, illetve mindenképpen tisztában kell lenniük saját értékrendjükkel.

A nemzetet alkotó emberek sok-sok eltérő, néha ellentmondó érdekét, az általuk vallott értékeket a parlamentben és a helyi politikában csupán néhány párt képviseli, őket a köznyelv az egyes kérdésekben vallott állásfoglalásuk, értékrendjük alapján különböző címkékkel látja el, hogy megpróbálja megfeleltetni az egyes pártok által képviselt értékrendeket az egyéni értékrendekkel. Az értékrendet alkotó sok-sok szempont miatt egy ilyen megfeleltetés, címkézés nem is lehet más, csak erőteljesen leegyszerűsítő. Az egyszerűsítésre a hatékony kommunikáció érdekében gyakran szükség van, máskor azonban túlzó lehet, hiszen sem egy egyén, sem egy politikai erő értékrendjét nem lehet egyértelműen és kimerítően leírni és jellemezni azzal, hogy az jobboldali vagy baloldali.

A politikának számos dimenziója van, a jobb- és baloldal megkülönböztetése ezeket próbálja egyetlen dimenzióba sűríteni. Valamennyire segíti az eligazodást, ha az egyetlen dimenzió helyett vagy mellett politikai és ideológiai irányzatokról, például konzervatív, kereszténydemokrata, liberális vagy szocialista irányzatról beszélünk. Amikor ezeket az irányzatokat megpróbáljuk elhelyezni egy jobboldal-baloldal skálán, néhány esetben zavarba ejtően nehéz feladattal szembesülünk. Még zavarba ejtőbb az elvileg a skála két végén, tehát egymástól legtávolabb elhelyezkedő szélsőségek viselkedésében, nézeteiben megmutatkozó erős hasonlóság.

Segíti e látszólagos ellentmondások megértését, ha az egyes irányzatokat az Advocates for Self-Government, egy amerikai nonprofit oktatási szervezet által kidolgozott kétdimenziós modellben helyezzük el, amelynek vázlata az 1. ábrán látható.²

Az ábra egyik tanulsága, hogy a hagyományosan a politikai spektrum két szélére sorolt szélsőségek ebben a modellben ugyanabban a sarokban, az alsó sarokban helyezkednek el. Bár a közéletben ezek a csoportok igyekeznek magukat markánsan megkülönböztetni, a hasonlóság köztük valóban erős, hiszen mindegyik az élet minden területét korlátozni akarja.

A bal sarokba eső csoportok a személyes és gazdasági szabadságjogok közül a személyes szabadságot tartják fontosabbnak. A társadalmi problémák megoldásában az állam szerepét alapvetően a gazdaság szabályozásában és a jövedelmek átcsoportosításában látják. Mivel jogi eszközökkel nehéz különbséget tenni az önhibájukból és az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe kerülő emberek között, ez egyben azt is jelenti, hogy a személyes szabadság érdekében bizonyos esetekben az államnak kell átvállalnia a személyes döntések anyagi következményét, azaz a szabadsággal járó felelősséget. Mivel az állam az erőforrásait az adófizetőktől veszi el, ez egyben azt jelenti, hogy az önhibájukból nehéz helyzetbe kerülő emberek személyes döntéseiért a felelősséget az állam másokra terheli.

A jobb sarokba eső csoportok ezzel szemben a gazdasági szabadságjogokat tartják fontosabbnak, ezért a társadalmi problémák megoldásában az adóztatással és újraelosztással szemben inkább a megelőzést tekintik megoldásnak. Ennek eszköze lehet, hogy egy-egy területen a kockázatos személyes döntésekben korlátoznák a személyes szabadságot. Míg ez az elővigyázatosság sok esetben valóban segítene megelőzni, hogy valaki saját rossz döntései következtében kerüljön nehéz helyzetbe, más esetekben ez a korlátozás szükségtelen lehet.

Végül a felső sarokba eső csoportokra az a jellemző, hogy egyik oldalról nem kívánják korlátozni a személyes döntések szabadságát, másik oldalról a teljes személyes szabadságért cserébe a döntésekért vállalt felelősséget is arra ruházzák, aki a döntést meghozta, azaz nem kívánják azt az államot felhasználva másokra átterhelni.

Fontos megjegyezni, hogy a modell politikai nézetekről, azaz az állami hatalomról alkotott véleményről, és nem személyes értékrendről szól. Egy baloldali szavazó nem feltétlenül ellenzi a gazdasági szabadságot, de elfogadja annak több-kevesebb mértékű korlátozását szükséges rosszként. Ugyanígy egy jobboldali szavazó sem feltétlenül akarja másokra kényszeríteni saját értékrendjét, de elfogadja szükséges rosszként a személyes döntésekben a szabadság több-kevesebb korlátozását a problémák kialakulásának megelőzésére. Végül a libertariánus mezőbe eső csoportba tartozók sem tagadják, hogy a nehéz helyzetben élő embertársaiknak segíteniük kell, de elutasítják ennek a segítségnek a hatalmi eszközökkel való kikényszerítését. Ennek egyik oka, hogy az adókon keresztül történő jövedelemátcsoportosítást nem tekintik igazi filantrópizmusnak. A másik ok, hogy hisznek az emberek jó szándékában, azaz abban, hogy önként is segítenek, ha az állam nem vonja el adóként az erre fordítható jövedelmük jelentős részét.

A magyar parlamenti pártok ma az előző szakaszban leírt modellben az 1. ábrán bemutatott grafikon felső részét foglalják el. Ezen belül az MSZP leginkább a liberális-etatista, az SZDSZ a liberális-libertariánus, az MDF a centrista, a Fidesz–KDNP a konzervatív irányzathoz sorolható.

Az MSZP mai politikai beállítódását alapvetően ma is a párt múltja határozza meg. A rendszerváltás előtti elődpárt egyértelműen etatista, azaz az állami ellenőrzés mindenre történő kiterjesztése mellett álló párt volt. A tervgazdasági rendszer összeomlásával azonban a párt korábbi egyeduralma a politika felett nem volt tartható, a szavazók kegyeiért a szocialistáknak valamilyen irányban nyitni kellett a szabadság felé. A hatalom birtokában természetes, hogy könnyebb volt a nyitás a személyes szabadságjogok erősítése, mint az állami ellenőrzést és befolyást nélkülöző, valódi piacgazdaság irányába, hiszen utóbbi esetben a hatalom korábbi egyedüli birtokosainak valódi versenyben kellett volna megmérettetni korábbi politikai hatalmuk bázisán induló vállalkozásaikat. A liberális értékek hangoztatása emellett arra is lehetőséget adott, hogy a konzervatív jobboldalt a történelmi múltra hivatkozva szélsőjobboldali eszmékkel próbálja összemosni. Nem kis mértékben az egyszerű magyar emberek bölcsességének köszönhetően ez szerencsére nem sikerült. A mérsékelt többség mind a jobb-, mind a baloldalon mindig is tudta, hogy a szélsőségek valójában sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint az azonos oldalra sorolt, mérsékelt többséghez, ahogy ezt Bacsó Péter méltán nagy sikerű, A tanú című filmjében Gulyás Elemér figurája is illusztrálta.³

Az MSZP etatista szellemiségű pártból liberális párttá való átalakulása ugyanakkor teljes mértékben ma sem fejeződött be. Ezt mutatják a pártelnök Gyurcsány Ferenc sajtószabadsággal kapcsolatban megnyilvánuló nézetei éppúgy, mint a párt magas adókon és kiterjedt állami beavatkozáson alapuló gazdaságpolitikája.

A liberális címke azonban egyúttal némiképp megtévesztő. Ennek oka, hogy míg a bemutatott modellben az egyes irányzatok megnevezése az amerikai szóhasználatot követi, az európai szóhasználat ettől a liberális irányzat tartalmát tekintve eltér. Bár – különösen Közép-Kelet-Európában – az amerikai szóhasználat a politikai közéletben egyre inkább meghonosodik, európai értelemben a liberalizmus valójában az amerikai szóhasználatban klasszikus liberalizmusnak, vagy libertarianizmusnak nevezett irányzatnak felel meg. Az amerikai értelemben vett liberális címke ugyanakkor annál is inkább ráillik a Szocialista Pártra, mert azt az első világháborút követően az MSZP-hez hasonlóan szintén etatista szemléletű progresszívek vették használatba önmaguk azonosítására.⁴

Európai és amerikai értelemben is tisztább liberális politikát követ az MSZP közelmúltbeli koalíciós partnere, az SZDSZ, amelynek szellemiségében már libertariánus elemek is szerepet játszanak. A magyar parlamenti pártok kétdimenziós modellbeli elhelyezkedését bemutató 2. ábrán látható, hogy a két párt alapvetően az – amerikai értelemben vett – liberális platformok alapján talált lehetőséget az együttműködésre. Valójában részben ez vezetett a koalíciós kormányzás válságához és a válság megoldásának képtelenségéhez is, hiszen a libertariánus-etatista tengely mentén az egykori koalíciós partnerek kapcsolatát legalább annyi feszültség terhelhette, mint amennyi együttműködésre a mindkét pártban jelen lévő liberális szempontok lehetőséget adtak.

A másik politikai erő, amely valódi szabadelvű, tehát a modell terminológiája szerint libertariánus elveket is magáénak vall, a Fidesz és a KDNP szövetsége. A közelmúltban a baloldali liberális retorika megpróbálta ugyan ráragasztani a Fideszre a valójában ma is őket illető szocialista címkét, a konzervatív jobboldal azonban egészen más alapokon áll az állami szerepvállalás tekintetében, mint a liberális baloldal. Míg a liberálisok a jövedelem újraelosztására helyezik a hangsúlyt, a konzervatívok szerint az egyenlőtlenségeket nem a tünetek, hanem az okok szintjén kell kezelni. Ennek megfelelően a konzervatívok legfeljebb szükséges rosszként fogadják el az újraelosztás szerepét a szegénység felszámolásában, valódi megoldásnak a szegénység okainak felszámolását tartják elsősorban az oktatásban, egészségügyben, munkahelyteremtésben. A konzervatívok ezenkívül hisznek az emberek saját sorsukért, gazdasági döntéseikért való felelősségében is, azaz nem kívánják a rossz döntések következményeit az államon keresztül másokra hárítani.

Ez természetesen nem jelenti az akár önhibájukból is hátrányos helyzetbe került emberek hátrahagyását. Éppen ellenkezőleg. Míg a liberális megközelítés szerint a tüneti kezelés, azaz az újraelosztás megoldja a problémát, a konzervatív felfogás szerint a problémákat valójában csak az okok megszüntetése oldja meg, az öncélú újraelosztás inkább megőrzi, sőt felerősíti azokat.

Végül a magyar politikai palettán a legkevésbé markáns szereplő az MDF, amely politikai üzeneteiben is igyekszik minden más irányzattól többé-kevésbé egyenlő távolságot tartani. Ez a megközelítés a gazdasági és személyes szabadság és az állami ellenőrzés és beavatkozás terén az egyensúlykeresést takarja, ami jellegzetesen centrista megközelítés. A centrista felfogás szerint az államnak minden területen viszonylag nagy szerepet kell vállalnia, ez azonban mégsem jelent teljes ellenőrzést. Ahogy az a 2. ábrán is látható, éppen ez a centrista megközelítés vezet oda, hogy az MDF minden nagy párt szerint inkább a másik oldalhoz tartozik, mint a sajátjához, és partnerként kevésbé megbízható, miközben a párt valójában csupán saját egyensúlykereső értékrendjét próbálja követni egy feszültségekkel terhelt környezetben.

A magyar politikai közéletben szerencsére a politikai viták alapján érzékeltnél sokkal kisebb a szerepe a szélsőségeknek, amelyek jellemzően minden problémát radikálisan és hatalmi szóval vélnek megoldhatónak. A szélsőjobboldali és szélsőbaloldali címkével jelzett csoportok retorikájukban kifejtett céljai ugyan látszólag mások, eszközeik és valódi céljaik – a velük egyet nem értők feletti hatalmi kontroll – azonosak. A közelmúltban elkövetett gazdaságpolitikai hibák miatt hitelét vesztett liberális baloldal ugyan megpróbálja a szélsőségeket különválasztani és a konzervatívokat a szélsőjobboldallal démonizálni, a szélsőjobboldal azonban valójában sokkal közelebb áll a gyökereiben szintén szélsőséges szocialistákhoz, mint a konzervatívokhoz. Út a szolgaságba címmel⁵ először 1944-ben, Angliában megjelent könyvében Hayek bemutatja, hogy a náci ideológia gyökerei a szocialista eszmékben találhatók meg. Ahogy Hayek írja:

„A szocializmus és a nacionalizmus közti kapcsolat Németországban a kezdetektől fogva erős volt. Kifejező, hogy a nemzeti szocializmus legfontosabb úttörői – Fichte, Rodbertus és Lassalle – egyúttal a szocializmus elismert alapító atyái is. Míg az elméleti szocializmus annak marxista formájában vezérelte a német munkásmozgalmat, az autoritárius és nemzeti elemek egy időre háttérbe húzódtak. De nem hosszú időre. 1914-től a marxista szocializmus soraiból egyik tanár a másik után emelkedett ki, hogy nem a konzervatívokat és reakciósokat, hanem a keményen dolgozó munkásságot és az idealista ifjúságot a nemzeti szocializmus táborába vezesse. Csak ezután nyert a nemzeti szocializmus nagyobb fontosságot és növekedett gyorsan a hitleri doktrínává. Az éppen a német vereség miatt soha ki nem gyógyuló 1914-es háborús hisztéria annak a modern fejlődési folyamatnak a kezdete, amely a nemzeti szocializmust létrehozta, és nagyrészt a régi szocialisták segítségének köszönhető, hogy az ebben az időszakban (1914 és 1944 között) növekedett.” ⁶

Hazai példák is igazolják, hogy a szocialista és a szélsőjobboldali eszmék között több a hasonlat, szorosabb a kapcsolat, mint a szélsőjobboldal és a konzervatívok között. Naftali Kraus, a Magyarországról elszármazott, Izraelben élő újságíró így ír erről:

„Mi csak annyit tudtunk, hogy Mindszenty közveszélyes antiszemita – naná, hogy nem, mint majdnem minden katolikus főpap – és annak idején, zalaegerszegi plébános korában kommunistaellenes is volt. Ez sokkal főbenjáróbb vétek volt, mint az antiszemitizmus, mivel ez bocsánatos bűn volt, hiszen sok ezer kisnyilast is keblére ölelt a párt, kinevezvén őket »megtévedt proletár«-oknak.”⁷

Nincs tehát a konzervatívoknak okuk elhatárolódni semmilyen szélsőségtől, mert soha nem volt közük hozzá. Annál több oka van a látványos elhatárolódásra a minden egyes, a Rákóczi-szabadságharc zászlójaként is használt lobogó láttán náci veszéllyel riogató liberális baloldalnak. Nemcsak azért, mert a háború után soraikba fogadták azokat a nyilasokat, akiket ma mindig a jobboldalon vélnek látni, hanem azért is, mert a kommunista diktatúrák a volt szocialista országokban ugyanolyan eszközökkel, lényegében nagyon hasonló célokat akartak elérni, mint Hitler Németországban.

Manapság gyakori baloldali védekezés, hogy a marxizmus–leninizmust a szocialista ideológia idegen vadhajtásának tünteti fel, a mérsékelt, szalonképes változatot pedig a szociáldemokrata jelzővel igyekszik megkülönböztetni. A szabadelvű francia közgazdász, államférfi és publicista, Frédéric Bastiat azonban már a 19. század közepén rámutatott, hogy a szocialisták a „társadalom érdekében” feláldozhatónak tartják az egyént, az embereket. A szocialista felfogás szerint a törvény nem csupán a jogos, mások esetleges rosszindulata, jogtalan cselekedetei elleni védelmet szolgálja, hanem az egyéni áldozathozatal kikényszerítésének eszköze is.⁸ Ha a Gyurcsány- és Bajnai-kormány évek óta hangoztatott retorikájára gondolunk, láthatjuk, hogy ez a felfogás és a hozzá tartozó érvelés az elmúlt másfél évszázadban nem változott.

A liberális jelző eltérő értelmezései miatt alakult ki zavar a neoliberális és a neokonzervatív irányzatok tartalmának értelmezésében is. A neoliberális címke valójában a konzervatív irányzatot jelzi, amely a neoliberális jelzőt akkor kezdte használni, amikor a korábbi progresszívok az Egyesült Államokban sikerrel sajátították ki a liberális jelszót, és váltották fel annak tartalmát a klasszikus liberálisok szabadság fogalma helyett a valójában részben inkább szabadosságnak nevezhető, a személyes szabadságot a személyes felelősségtől elválasztó fogalommal.⁹

A neokonzervatív címke ugyanakkor eredetileg éppen a liberálisokhoz kötődik. A neokonzervatív mozgalom az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején jelent meg az Egyesült Államokban. Soraikat csalódott liberálisok alkották, köztük egykori trockistákkal, akik azonban időközben ráeszméltek az állam kiterjedt beavatkozásán alapuló liberális politika kudarcára. A neokonzervatívok eleinte kevésbé foglalkoztak gazdasági kérdésekkel, társadalompolitikai érveik azonban új ötleteket adtak a konzervatívoknak a liberális gazdaságpolitika kritikájához. Bár az 1972-es elnökválasztás végül meggyőzte a neokonzervatívok zömét, hogy nincs tovább keresnivalójuk az időközben teljesen liberálissá vált Demokrata Pártban, a csoport továbbra is inkább szkeptikus liberálisnak tartotta magát, és egészen az 1980-as évek elejéig nem tudott azonosulni a chicagói közgazdasági iskola gazdasági nézeteivel. Végül 1980 körül a szabad piaci iskola és a neokonzervatív iskola egyesült.¹⁰

Az előzőekből látható, hogy a liberális, neoliberális és neokonzervatív irányzatok, azok amerikai fejlődésének és alakulásának elemzése nélkül, csupán megnevezésük alapján könnyen összetéveszthetők, miközben köztük jelentős különbségek vannak. Áttekinthetőbbé és érthetőbbé teszi a különbségeket és hasonlóságokat a különböző érvrendszerek viszonyait szemléltető 3. ábra.

Első elnökké választását követően, 1981. január 20-án, Ronald Reagan beavatási beszédében így fogalmazott: „Ebben a válságban nem a kormányzat a megoldás problémáinkra: a kormányzat maga a probléma. Időről időre kísértésbe esünk és elhisszük, hogy a társadalom túl összetetté vált ahhoz, hogy azt önmagunk feletti uralommal irányítsuk, hogy egy elit általi kormányzás jobb, mint az emberek kormánya, amely az emberekért, az emberek által kormányoz. De ha egyikünk sem képes önmagát kormányozni, akkor közülünk ki képes kormányozni valaki mást?”¹¹

A Carter elnökségére jellemző pénzügyi káosz az Egyesült Államok költségvetésére is megtette a hatását. A költségvetés- alkotás – ebben kísértetiesen hasonlít az amerikai liberális és a magyar balliberális kormányzás – szinte folyamatos tevékenységgé vált, ahogy költségvetési javaslatok jelentek meg, tűntek el, majd bukkantak fel újra az éves tervezési ciklusban.¹² Reagan a költségvetési káoszra és az ezzel párhuzamosan egyre mélyülő gazdasági válságra nagymértékű adócsökkentéssel és kiadáscsökkentéssel válaszolt. Elnöksége első évében sikerült elnyernie a kongresszus támogatását egy öt év alatt 750 milliárd dolláros adócsökkentést és 130 milliárd dolláros kiadáscsökkentést tartalmazó törvény megalkotásához. ¹³ Az adócsökkentés mértékére jellemző, hogy az Egyesült Államok költségvetésének bevétele 1982-ben 617,8 milliárd dollár volt, és csak 1986-ban haladta meg a 750 milliárd dollárt, az adócsökkentés mértéke tehát meghaladta a bevételek 20 százalékát. Reagan ezt a határozottan konzervatív lépést azzal együtt is vállalta, hogy a már előzőleg is magas költségvetési hiány tovább növekedett, ez a trend azonban 1984-re megfordult.¹⁴ Reagan gazdaságpolitikája tehát egyértelműen konzervatív gazdaságpolitika volt, ami nem meglepő egy republikánus elnöktől. Reagan azonban nem volt mindig konzervatív. A háború utáni években saját kifejezésével élve majdnem reménytelenül hemofíliás liberális volt, minden választáskor a demokratákra szavazott, és vakon követte Franklin D. Rooseveltet. Csak később, amikor a sikeres vasárnap esti televíziós szórakoztató műsor, a General Electric Theater vezetőjeként bejárta a vállalat üzemeit, vált lassan konzervatívvá. A GE-nél töltött nyolc év alatt Reagan bejárta a vállalat 139 üzemét, találkozott több mint 250 000 alkalmazottal, és 4000 órát töltött a velük való beszélgetéssel. Eközben formálódott meg benne, hogy az állam nem a megoldás, hanem maga a probléma, és „a legjobb szociális program a munkahely”.¹⁵

Liberális múltja ellenére, Reagan konzervativizmusának szilárd alapot adott az egyéni szabadságba vetett hite és erős vallásosságával járó erkölcsi értékrendje.¹⁶ Reagan tehát egy személyben testesítette meg azt a klasszikus liberális, konzervatív, neokonzervatív szintézist, amelyet a nevével fémjelzett gazdaságpolitika, az amerikai fellendülés gazdaságpolitikája jellemzett.

Reagan sikere abban is megmutatkozott, hogy népszerűsége második elnöki ciklusa után is biztosította a Republikánus Párt számára az elnöki posztot. Reagan után azonban nem volt a republikánusoknak sem hasonló formátumú jelöltje, az élénkülő gazdaság pedig újra lehetőséget ígért a liberálisoknak az osztogatásra. Hasonlóan a mai magyarországi helyzethez, az Egyesült Államokban is a sikeres konzervatív gazdaságpolitika teremtette meg az alapot újra a liberális pazarláshoz. A reagani eredmények felélése valójában már a republikánus Bush-kormányzat idejében megkezdődött. Bush népszerűségét az Öböl-háború sikere ugyan 1991 elején jelentősen emelte, a következő választásokra azonban a gazdaság gyenge teljesítőképessége miatt ez a népszerűség már nem tartott ki.¹⁷

A demokrata Clinton első jelentős belpolitikai intézkedése egy 700 milliárd dolláros kiadásnövekedéssel járó képzési és közmunkaprogram volt. Ezzel párhuzamosan ugyan Clinton csökkentette a védelmi kiadásokat, azonban a mérleg így is a kiadásnövekedés felé billent. A növekvő kiadások fedezésére a liberálisok adóemeléssel teremtettek forrást, amelynek fő eleme egy széles körű energiaadó bevezetése volt. Clinton liberális szárnyalását 1997-ben a kongresszus egy nagyarányú kiadáscsökkentéssel fékezte meg, amelyre a gazdaság olyan erőteljes növekedéssel reagált, hogy a deficit 1998-ra eltűnt, 1999-ben pedig a költségvetés rekordösszegű, 123 milliárd dolláros többlettel zárt.¹⁸ A választásokat 2000-ben hajszállal nyerő Bush az előző évi rekord költségvetési többlet ellenére már szintén a gazdaság lassulása miatt jelentett be egy tízéves adócsökkentési programot, ennek hatását azonban a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követő nagymértékű kiadásnövekedés elsöpörte.¹⁹ Az iraki háború ugyan rövid idő alatt megdöntötte Szaddam Husszein diktatórikus rezsimjét, az iraki és afganisztáni jelenlét azonban ma is jelentős összeggel terheli az Egyesült Államok költségvetését.

A Reagan utáni évekre tekintve tehát elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok mai gazdasági problémáit nem a konzervatív, a szabad piacgazdaság erősítését célzó politika okozta, hanem éppen az attól való eltérés. A valódi probléma tehát nem a neoliberális – korábban láttuk, hogy ez valójában konzervatív – elvek érvényesítésének következménye. Az amerikai baloldalt képviselő liberálisok, mint az amerikai progresszivizmus korát követően, ismét igyekeztek kisajátítani egy korábban sikeres irányzat nevét saját progresszív, újraelosztó, gazdaságba indokolatlanul is beavatkozó politikájuk becsomagolására. Az Egyesült Államok gazdasági válságát, és a nagyrészt ezáltal keltett világgazdasági válságot tehát ismét nem a konzervatív józan ész, hanem a korábban sikeres politika címkéjét hazugsággal ismét kisajátító liberális osztogatás, és az ezzel kötelezően együtt járó túlzó gazdasági várakozások okozták. A liberálisok ugyan sem Carter, sem Gyurcsány vezetésével nem tudták a gazdaságot növekedési pályára állítani, amint azonban valaki ezt számukra megteszi, önmagukkal is elhitetik, hogy a pozitív változás csupán kedvező külső körülmények hatása, amely ismét lehetővé teszi a felelőtlen költekezést és pazarlást.

A neoliberális és neokonzervatív gazdaságpolitika tehát nem szitokszó, nem ezek mai gazdasági bajaink forrásai, hanem az ezek eredményeit az elmúlt években felélő és a korábbi sikereken felbuzdulva pazarló liberális visszatérés. A baloldal azonban nem először alkalmazza a fogalmak átértelmezését, vagy – ahogy azt az Egyesült Államokban magával a liberális jelzővel is tették – a módosított tartalmú fogalmak kisajátításának technikáját. Erről Hayek a náci hatalomátvételt megelőző német szociáldemokráciával kapcsolatban már 1944-ben beszámolt.²⁰

Az amerikai példának Magyarország számára két tanulsága van. Az első az, hogy a magyar liberalizmusnak a megtévesztő megnevezésén kívül semmi köze az európai, klasszikus liberalizmushoz, amely mindig közelebb állt a konzervativizmushoz, mint a szocialistákhoz. A konzervatív Adenauer gazdasági minisztere, Ludwig Erhard nem úgy liberalizálta a német élelmiszerpiacot 1949-ben, hogy dobra verte a közvagyont, hanem éppen ellenkezőleg, a piac gyors decentralizációjával egyszerre javította Németország kritikus élelmiszer-ellátását és a kistermelők helyzetét.²¹ Erhard gondolkodása Hayekhez és von Miseshez állt közel, vagyis a klasszikus liberalizmushoz és a vállalkozó szellemre alapozó osztrák iskolához, és nem a valójában baloldali progresszív ideológiára és növekvő állami beavatkozásra építő amerikai liberálisokhoz.

Ezt figyelembe véve nem véletlen, hogy a Gyurcsány-kormány „liberalizációs” törekvései sikertelenek maradtak. Ezek ugyanis valójában nem arról szóltak, hogy az állam visszavonul és a piac szereplőire bízza egy-egy terület megszervezését, hanem arról, hogy az állam egy újabb szerepet is felvesz, az állami vállalatok és közintézmények vagyonával kereskedő brókerét. A brókerét, aki nem nemzetstratégiai célkitűzések teljesítése, vagy a gazdaság általános versenyképességének növelése után kapja javadalmazását, hanem jutaléka a lebonyolított tranzakció méretétől és azonnali hasznától, valamint megbízója érdekének teljesülésétől függ. Ez a fajta liberalizmus nem a Magyarország Rt. kisrészvényeseinek, vagyis a magyar adófizetőknek adott nagyobb ellenőrzésről, még csak nem is a Magyarország Rt. részvényesek érdekében történő irányításáról szól, hiszen a bróker nem a vállalat vezetésére, hanem csupán a részvények adásvételének lebonyolítására kap megbízást gyakran éppen azoktól, akik azokat – mint a Szurgutnyeft a Mol esetében – meg akarják szerezni.

A második, részben az elsőből fakadó, de annál fontosabb tanulság az, hogy van megoldás a gazdasági bajokra: mernünk kell ismét konzervatívnak lenni. A konzervatív gazdaságpolitika az Egyesült Államokban is, Európában is a józan észhez való visszatérést és a gazdaság helyreállítását, teljesítőképességének javítását jelentette. A konzervatív értékrend mindig a szabad piac, a kisember gazdasági szabadsága mellett állt. Ez egyúttal jelenti a magánvállalkozások elsődlegességét is az állami szektorral szemben, mégsem jelenti sem az állam és a közösség vagyonának elvtelen elkótyavetyélését, sem az emberek kiszolgáltatását egy-egy kétes szándékú befektetői csoportnak. Ahogy Milton Friedman is rámutat, a szabad piacnak nincsenek eszközei arra, hogy olyasmit vásároljunk, aminél máshol jobbat kapnánk, vagy azonos minőségűt jobb feltételekkel. A piacnak nincs eszköze arra sem, hogy kényszerítsen bennünket valaminek a megvásárlására, ami számunkra nem éri meg. Ilyen eszközei az adórendszeren és a jogalkotáson keresztül, ha ezekkel visszaél, csak a kormánynak vannak.²² Ez igaz a méregdrága autópálya-építésekre és energiaárakra éppúgy, mint a hétköznapi fogyasztási cikkekre, és a tettes akkor is a kormányzat, ha fogyasztóként közvetlenül nem neki, hanem az általa kiválasztott vállalatnak fizetünk.

A konzervatív értékrend az állam adószedési jogán alapuló újraelosztással és segélyezéssel szemben a segítségre szorulók esetében nem a hal kiosztását, hanem a halfogásra való megtanítást részesíti előnyben. Ennek köszönhetően a konzervatív gazdaságpolitika egyszerre igazságos és szolidáris. Igazságos abban, hogy a jövedelmet azoknál hagyja, akik azt tisztességes munkával megkeresik, és szolidáris abban, hogy nem tekinti másodrendű polgárnak azt, aki hosszabb-rövidebb időre segítségre szorul.

A baloldal ezzel szemben ezen a téren is a fogalmak valódi jelentésének kifordításával operál. A szocialisták és a liberálisok számára az igazságosság a túladóztatás révén történő elvtelen jövedelemkiegyenlítést jelenti, szolidaritás címén pedig nem a szegényekre, hanem a szegénységre, vagyis annak újratermelésére költenek. A szegénységet nem a munka világába való visszajutás, az önálló, teljes értékű, emberi méltóságot adó élet lehetősége révén megszüntetni, hanem csupán nyomorszintű létfenntartást biztosító segélyekkel megőrizni, a szegény embereket ezáltal többszörös függésben és kiszolgáltatottságban tartani törekednek.

A magyar jövőkép ideológiai alapja tehát egyértelműen a konzervativizmus lehet. Ez segítette talpra állni a háború után Németország nyugati felét, illetve modern történelme során többször az Egyesült Államokat. A konzervativizmus segítette 1998 és 2002 között Közép-Kelet-Európa éllovasává válni Magyarországot is.²³ A konzervativizmus nem Marx és a marxisták eredeti tőkefelhalmozáson alapuló vadkapitalizmusát jelenti, de nem is a szocialista tervgazdasághoz való visszatérést. A szabad piac Magyarországon is, máshol is mindannyiszor bizonyította hatékonyságát az életminőség javításához szükséges javak megtermelésében, ahányszor arra valóban lehetőséget kapott. Annak azonban, hogy a szabad piac, azaz a valódi kapitalizmus jól működjön, fontos feltétele az erkölcs és a tisztesség a magánszektorban és a kormányzatban egyaránt. A konzervativizmus éppen azért megfelelő ideológiai alap Magyarország szabad piacon alapuló gazdasága újraélesztéséhez, mert tiszteli az erkölcsöt és nagyra becsüli a tisztességet.

A szabad piac és a tisztesség nem ellentétes a szolidaritással sem. A konzervatív szolidaritás ugyanakkor nem a középosztály túladóztatására épül, hiszen a tisztességes ember nem arra törekszik, hogy másokat kényszerítsen a terhek vállalására. A konzervatív szolidaritás nem a szegények szegénysorban tartására törekszik, hanem abban segít, hogy mindenki utat találjon a munka révén történő boldogulásra. Ennek egyik eszköze, mégpedig egyik legfontosabb eszköze az Adam Smith által leírt könnyű adó.²⁴ A könnyű adó egyrészt a kormányzat tisztességes szándékának záloga, hiszen jelzi, hogy az állam csak annyit vesz el az adófizetőktől, ami még az ő érdekeit szolgálja a hatékony közszolgáltatások és erős, tisztességes igazságszolgáltatás révén. A könnyű adó ugyanakkor a szolidaritás eszköze is, hiszen az emberek zsebében maradó pénz munkahelyeket teremt, amikor azt lakásvásárlásra, felújításra, üdülésre vagy más javakra költik. A könnyű adó a szolidaritás eszköze akkor is, amikor a zsebünkben maradó pénzből szívesen segítünk másoknak, sokkal hatékonyabban és mégis kevesebb pénzből, mint azt az állam tenné, hiszen mi magunk ismerjük kevésbé szerencsés szomszédunk, testvérünk vagy idős szüleink szükségleteit, míg az állam nem. Világos példa, hogy az Egyesült Államokban az 1929–33-as válság idején a jótékony célú magánadakozás az 1929 és 1932 között hétszeresére növekedett, majd az állami segítség háromszorosára növekedésével a korábbi szint ötödére esett vissza.25 Az állam tehát olyan áron segít, hogy nagyobb mértékben szorítja vissza a magánjótékonyságot, mint amilyen mértékben saját segítségét összegszerűen növelni tudja akkor is, ha az alacsonyabb adók munkahelyteremtő erejével nem is számolunk.

A gazdaság újraélesztéséhez tehát vissza kell térnünk a gyökerekhez, vállalni kell konzervatív értékrendünket, és nem szabad engedni, hogy ezeket a hozzájuk kapcsolódó fogalmak, a szabad piac, a valódi igazságosság és szolidaritás átértelmezésével, kisajátításával és elferdítésével a liberális baloldal, ahogy azt a liberalizmus eredeti jelentésével is tette, beszennyezze, elértéktelenítse.