Mérhető-e a konvencionális világ konvencionális mutatóival a 21. század elejének globális világa – teszi fel a szerző a kérdést már könyvének legelején. Válasza: csak korlátozottan, a korábbiaknál csupán visszafogottabb mértékben. Az elmúlt évtizedekben felgyorsult az idő, a korábban sok évtizedet vagy legalábbis az évek sorát követelő folyamatok, döntések, az internet, a telekommunikáció, a számítógépek fejlett világában napokra, hetekre vagy néha csupán percekre korlátozódtak. Az új, technikailag szinte a végletekig fejlett világban azonban nem csupán az információk áramolnak gyorsan, hanem a hatalmi központokban született döntések is azonnal politikai, gazdasági vagy éppen környezeti, szociális valósággá válnak. Mégpedig a tér kibővülésével nemcsak a döntéshozó közvetlen földrajzi környezetében, hanem akár sok száz vagy ezer kilométerrel távolabb fekvő országokban, vállalatoknál vagy pénzügyi intézményeknél. Ám nemcsak az időt és a távolságot tekintve vált más dimenziójúvá a globális világ, hanem nyitottabb és egyre összetettebb, nehezebben követhető lett. Az országok nyitottságának növekedésével, határainak lebomlásával csak korlátozottan és a korábbiénál eltérő mélységben, tartalomban kapcsolhatók az egy-egy országnál statisztikailag kimutatott bruttó teljesítmények (így a GDP) az adott országhoz. A hetvenes évektől rohamosan növekvő működőtőke-kihelyezésekkel, ahogy a szerző nevezi, „a vállalatvilág” kialakulásával még inkább önálló, az országoktól elszakadó (aztán azokhoz máshol és másképp visszakapcsolódó) életet kezdtek élni a transznacionális vállalatok és pénzügyi intézmények.

Míg a világ termelése a 2. világháborút követően napjainkig hatszorosára növekedett, a nemzetközi kereskedelemé 18-szorosára, az egy-egy évben kihelyezett működő tőke szintje pedig az 1970-es évek elejének néhány tízmilliárd dolláros szintjéről az 1000 milliárd dolláros tartományba. Napjainkra a transznacionális vállalatok külföldi leányvállalatainak eladásai már kétszer nagyobb értéket tesznek ki, mint a világ teljes termékexportja. Az UNCTAD adatai szerint a számba vett mintegy hatvanezer nagy nemzetközi anyavállalat csaknem hétszázezer leányvállalatot hozott létre a világ minden pontján, ennek több mint felét a fejlődő országokban. A 21. század új globális világában a földrajzi pontoktól függetlenedni látszanak a tevékenységi, döntési, a profitkoncentrálódási pontok. De szinte átláthatatlanná vált a tőkemozgásokkal, a kereszttulajdonlásokkal az is, hogy valójában milyen gazdasági, pénzügyi és politikai hatalmi terek állnak egy-egy világpolitikai történés, a gazdasági folyamatok egészének vagy akár a transznacionális vállalatok irányításának hátterében.

Mégis az egyes ember, a kisebb közösség vagy egy egész ország, a gazdaságpolitikát megfogalmazó kormányzat számára nincs más választás, mint eligazodni ebben az új, korábban nem ismert tartalmakat, összefüggéseket hordozó modern világban.

A könyv a világgazdaság egészét és Magyarország gazdaságtörténetét, pályáját követve a második világháború befejezésétől napjainkig bejárt hat évtizedet tekinti át. A szerző úgy véli, hogy a 21. század elejére kialakult gazdasági hatalmi terek, folyamatok, szerkezetek szinte minden lényeges pontja és összefüggése e több mint fél évszázados történelmi fejlődésből levezethető valóság.

A 2. világháborút követő rövidebb mint fél évtized, az egész világot átfogó nemzetközi szervezetek létrehozásának kora. Az Egyesült Államok, a fejlett világ az ENSZ, a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank), aztán a GATT, az OEEC és a NATO létrehozásával egyrészt a háború után új egyensúlyt és fejlődési pályát kívánt biztosítani és megszervezni az egész világnak. Másrészt – a szerző felfogásában – egy olyan rendszert hozott létre, mely a legerősebbek erejét a Szovjetunióval, de ezzel együtt a csatlósává tett országokkal, ezek között Magyarországgal szemben is tovább növelte. A politika törvényei szerint, vagy a gazdasági erőterek érdekéből fakadóan is a világ kettészakadt. A fejlett nyugati világ és a Szovjetunió, a KGST közötti gazdasági, fejlettségi szakadék folyamatos mélyülése a növekvő társadalmi, politikai és szociális feszültségekkel megállíthatatlanul egy a teljes régióra kiterjedő rendszerváltás folyamatát indította meg. Maga a rendszerváltás, miközben a gazdaság és a politika szerkezetében (a politika demokráciájában, a gazdaság piacosításában) egységesítette a fél évszázadra kettészakított keleti és nyugati világot, most már a piaci viszonyok között, a nyitottság, az átjárhatóság feltételei mellett feszültségeket is magával hozott az addig elfedett fejlettségbeli különbségek drasztikus felszínre hozásával. Ebben az új helyzetben Nyugat és Kelet korábbi látszólagos egyensúlyát és versenyét a fejlettebb világhoz való felzárkózás szükségessége és kényszere váltotta fel.

A szerző az első nyolc fejezetben tárgyalt világgazdasági folyamatok egészébe helyezve tekinti át Magyarország gazdaságtörténetét, és a mához eljutva gazdasági és azon túli kitörési pontjait. A rendszerváltáshoz vezető utat (esetenként vitathatóan is) a szerző egy, ha nem is egységes, de egy irányba mutató hosszú folyamatnak fogja fel. Úgy fogalmaz: a 2. világháborút követően a szovjet rendszer keretein belül is a magyar történelem a fejlett Nyugathoz való visszatérési kísérletek története. Ebben a felfogásban tárgyalja (több eredeti dokumentummal az egyéni visszaemlékezésnek is teret adva saját kisiskoláskori naplórészleteivel) az 1956-os forradalmat, annak a rendszerváltás előkészítésében is megmegjelenő fontos tartalmi elemeit. A rendszerváltáshoz vezető útnak minősíti az 1968-as új gazdasági mechanizmust, helyenként talán kissé túl is hangsúlyozva annak a piacgazdaság megteremtésének irányában ható elemeit. Igazi fordulópontnak, ahogy nevezi, a rendszerváltáshoz vezető fordulat évének azonban 1982-t tekinti, amikor a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba való felvételünkkel (amelyet kimondva-kimondatlanul az amerikai és a szovjet hatalmi tér valamiféle kompromisszumaként fog fel) Magyarország egyszerre lett tagja a Szovjetunió vezette KGST-nek (és a Varsói Szerződésnek), és az Egyesült Államok irányította, a globálissá váló világ egyik meghatározó intézményét jelentő erőterének. A szerző érdekes kísérlete, amikor a magyar történelem kronológiai tényei alapján a nyugati, az amerikai, valamint a szovjet-szocialista kapcsolódásaink szorosságát számszerűsíteni is megpróbálja. Az 1952-től 1990-ig terjedő időszakban bemutatja a lassan induló, majd felerősödő erőtérváltozásokat Magyarországon, ismét a nyolcvanas évek közepére helyezve a nyugati eszmék térhódításának meghatározóvá válását. Úgy véli, Magyarország már ekkor megmásíthatatlanul elindult a gazdasági, politikai rendszerváltás felé.

A könyv talán legizgalmasabb (esetenként vitára késztető) része a rendszerváltáshoz vezető évek tárgyalása. A fejezet megkísérli bemutatni a rendszerváltáshoz vezető út meghatározó politikai és gazdasági erőtereit: a nemzetközi összefüggéseket tekintve az Egyesült Államok és a Szovjetunió szerepét, a globális, transznacionális vállalati erők hatását. A magyar rendszerváltó szereplők közül részletesen elemzi az ellenzéki csoportok, majd pártok tevékenységét, az uralkodó politikai és gazdasági vezetésen belül játszódó folyamatokat, a magyar vállalatok már a rendszerváltás előtt a Nyugathoz való kapcsolódásának erejét, a gazdasági, a közgazdász-jogász elit szerepét. A szerző véleménye szerint a ’80-as évek végére az akkori hatalmon lévő és még hatalmon kívüli erők összességében végérvényesen megfogalmazott és tudatosodott, hogy a váltás elkerülhetetlen. Tudatosan vállalva vagy rákényszerülve kialakultak a rendszerváltás folyamatában betöltött szerepek, a pozicionálás, a rendszerváltásban való részvétel, a rendszerváltás utáni időszakra való felkészülés.

A könyv egészét is jellemző rendkívül széles körű tényanyag összegyűjtése és közlése (107 ábra és 60 táblázat) mellett e fejezetben nem, vagy kevésbé ismert dokumentumokat is közzétesz a szerző. Csak példaként kiragadva a sorból: gazdaságtörténeti érdekesség Németh Miklós miniszterelnöknek a Magyar Gazdasági Kamara elnökségének elmondott 1989. januári helyzetelemzése. „Évtizedekig egy végletesen megosztott világban éltünk. Az elsáncolt szekértáborból önbizalomtól duzzadó üzeneteket küldtek a külvilágnak. … Tagadták a másfajta rendszer életképességét, megújulási energiáit. … De mihelyt ablakot nyitottunk a világra, már látnunk kellett – és most, amikor ajtót is nyitunk, már húsbavágóan érezzük –, hogy a szembenállás pozíciójában a világtól elszigetelten kifejtett erőfeszítéseink nem hozhattak megváltást. Sőt! Fokozták a lemaradást, és gyengítették az alkalmazkodás képességét.” Egy évvel később, 1990 elején az MGK-ba meghívott vezető bankárok helyzetértékelése ma is érdekes: „a közhiedelemmel ellentétben az 1980 óta felvett kölcsönöket nem rossz beruházásokra fordították, tekintettel arra, hogy az elmúlt évtizedben csökkent a beruházások száma”. De ugyanígy kortörténeti rajz a magyar vállalatvezetők „kitörési kísérleteinek” ismertetése. Izgalmas visszatekintés az ellenzéki pártok jövőképének, gazdasági programjának szemléje. MDF: „Gazdaságunk modernizálásában számítunk a külföldi működő tőkére is. Jól tudjuk azonban, hogy külföldi működő tőke oda megy szívesen, ahol már megbízhatóan, jól működik a gazdaság. … Aki itt egyszerű megoldást hirdet, külföldi segélytől vagy kizárólag tőkeimporttól várja a gazdaság rendbetételét, az a programadás helyett illúziót kelt.” SZDSZ: „A – számos régi helyébe lépő – újfajta egyenlőtlenség minden bizonnyal súlyos megpróbáltatást jelent majd a társadalom, a magyar kultúra számára. De tudatosítani szükséges, hogy jelentékeny magánvagyonok részvétele nélkül piacgazdaság nem működhet.” Fidesz: „Magyarország az államalapítás óta az európai (nyugati) civilizáció része… (a) bolsevik rendszer totális csődje után újra előttünk áll a történelmi feladat: csatlakozni Európához.”

A tulajdonreform akkori, széles nyilvánosságot kapott elméleti vitái mögött a reálszférába lépve a tulajdonváltások felgyorsulása a történések egyik meghatározó lényege. De tényeket sűrít a Kék Szalag Bizottság már a rendszerváltó kormánynak megfogalmazott „Gazdasági Programjavaslata”. A tényszámok alapján a bizottság megállapította: „a megtakarítások jelenlegi üteme mellett a magyar lakosság kb. egy évszázad alatt vásárolhatná meg az állami vállalatokat”. Mindemellett a privatizációra vonatkozó ajánlásuk egy olyan sajátos hitelkonstrukció támogatása, „amely csak a magyar állampolgárok számára és csak törzsrészvények vásárlása céljából hozzáférhető”. A végső megállapítás azonban: „A lehető legnagyobbra növelt hazai befektetések sem lesznek képesek Magyarország modern gazdasággá alakulásának teljes tőkeszükségletét biztosítani. … A sikeresen fejlődő modern gazdaságok példája azt mutatja, hogy ezek majdnem mindig nagy tömegű tőkét importáltak, s vele – ami csaknem ugyanolyan fontos – jelentős mennyiségű technikai, vezetői és szakmai tudást.”

A könyv befejező része a rendszerváltástól napjainkig vezető két évtizedet tekinti át. A társadalom figyelmét lekötő politikai küzdelmek mellett a gazdasági történéseket tekintve az előtérben meghatározó szerepet kap a fejlett Európához való integráció. Mindemellett azonban kevésbé látványosan, de annál gyorsabban és határozottabban megindult a működő tőke beáramlásával, a privatizációval a belső gazdaság átalakulása, amely döntően nem csupán termelési, szerkezeti átcsoportosulásokat jelent, hanem a tulajdonszerkezet, vele együtt a gazdasági hatalmi terek újraelosztását. A gyors liberalizáció, a működőtőke-beáramlás hozzásegít a gazdasági rendszerváltáshoz, a működő piac kialakulásához, a Nyugathoz való harmonizálódáshoz. A gazdaságpolitika gyújtópontjában lényegében ezek a kérdések találhatók: a rendszerváltást követő már csaknem két évtizedben (egy rövid szakasz kivételével) elmarad vagy nem elég erős a magyar tulajdonosi, benne a kis- és középvállalati szektor bővülése, az azt támogató gazdasági és hitelrendszer kiépítése, létrejön a mai Magyarországra is meghatározó duális gazdaság és társadalom.

A mára megfogalmazott kitörési pontok: a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság párhuzamos növelése. A célok sora bővíthető és mélyíthető, de alaptartalma aligha vitatható: a bruttó számokban, a GDPben mért gyors globális növekedés nélkül nem erősödhet a belső gazdasági és szociális tér, de szerkezeti kiigazítások nélkül a GDP emelkedése önmagában még nem jelenti a belső gazdasági és azon túli érdekek és értékek érvényesülését.

A könyvön végigvonuló alapkérdés a globális erőtér és a belső fejlődés kapcsolódása. A szerző megfogalmazásában: Magyarország számára a nemzetközi szervezetek keretei, a felvett hitelek, a beáramlott működő tőke, az európai uniós támogatások jelenthetnek csupán további külső térnyerést, és jelenthetik az elgyengült belső gazdaság megerősödését. Ha kiürülnek az elmaradott régiók falvai, a községi iskolák, a kultúrát őrző körök, a munkahelyek, ha a foglalkoztatásban meghatározó szerepet játszó kis- és középvállalatok továbbra is a hazai gazdaság mellékszereplői maradnak, akkor a hatalmas infrastrukturális beruházások, a távközlési vonalak, az energiahálózatok, az új autópályák élettelen „virtuális” pontokat kötnek össze, vagy csupán a nagy transznacionális vállalatok számára teremtenek új lehetőségeket, fűzik még szorosabbá az egymás között már amúgy is meglévő fizikai és logisztikai kapcsolódásukat. Ám hosszabb távon a transznacionális vállalatok ésszerű érdekei sem valósulhatnak meg egy leszakadó, elgyengülő országban. A magyar oktatás, az egészségügy, a tudomány bővülése és fejlődése nem képzelhető el bővülő, fejlett belső gazdaság, magas foglalkoztatottság nélkül, a népesség megtartása is csak a földrajzilag is szétterülő vállalkozások szövetrendszerébe ágyazva érhető el. Nemcsak remény, de saját felelősségünk is, hogy a feltételes mondatok lehetőségekké, a lehetőségek valósággá váljanak.

(Práger László: A globális gazdaságon innen és túl. Aula Kiadó, Budapest, 2008, 334 p.)