Tisztelettel köszöntök mindenkit! Jó napot kívánok!

Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy ma este itt találkozhatom Önökkel. A köszönet elsősorban a Baross Gábor Társaság elnökét, vezetőit illeti. 2003 a Baross Gábor Társaság megalakulásának éve. Úgy vélem, nem véletlenül 2003-ban jött létre ez a társaság. Hiszen volt valami, amit életben kellett volna, kellett és kell mind a mai napig tartani. 2002 után az ember úgy érezte, hogy van néhány dolog, elsősorban szellemi természetű közös meggyőződés, amelyet életben kell tartani. Létezik nemzeti tőke, vannak nemzeti vállalatok, azokat lehet támogatni, fejleszteni, feltőkésíteni, lásd a Széchenyi Terv szellemisége, és van kárpát-medencei nemzeti gazdasági tér is, ami magától nem jön létre, hanem föl kell építeni, ki kell alakítani. Ezek nagyjából azok a kulcsgondolatok, értékek, szellemi irányok, amelyeknek a mentén mi is igazgatni próbáltuk és próbáljuk a lépéseinket hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. Köszönettel tartozom tehát a Baross Gábor Társaságnak azért, hogy mindenfajta politikai felkérés nélkül is, nyilván elkötelezettségből, ezeknek a gondolatoknak és értékeknek az életben tartása érdekében van, létezik és tevékenykedik, úgyhogy még egyszer tisztelettel köszönöm, hogy ma este itt lehetek.

Először is, tegyük fel azt a kérdést, hogy a nemzeti vállalatoknak a perspektívája Magyarországon szűkül-e vagy tágul a következő időszakban. Azt szeretném jelezni, hogy leginkább szűkül. Ez nem jó hír, és persze nem segít, nem okoz fájdalomcsillapító hatást, ha azt mondom, hogy nem csak az övék szűkül, hanem a Magyarországon működő külföldieké is. Másképp fogalmazva azt kell mondanom, hogy Magyarországon egy rendkívül súlyos gazdasági válságban vagyunk, és ez a gazdasági válság nem fog egyik napról a másikra megszűnni. Értelmes, gondolkodó emberek társaságában vagyunk ma itt együtt, nem érdemes körmönfont módon fogalmazni, egyszerűbb, ha világosan bevalljuk, hogy a rendszerváltás óta szerintem ilyen mély gazdasági válságban Magyarország még nem volt. Lehet próbálkozni esetleg a Bokros-csomagot megelőző időszakkal való összevetéssel, de szerintem nem járunk el helyesen, ha ezt tennénk. Ezért a kiinduló pont, hogy 18 év óta a magyar politikai elit – most a társadalomról hadd ne beszéljek, csak a politikai elitről – ilyen nagyságrendű kihívással még nem találta magát szemben, mint amivel manapság meg kell birkóznia. Ez az első állításom.

A második, hogy nem egyszerűen egy gazdasági válság, amelytől szenvedünk, és amelyre orvosságot kell találni, hanem ez összekapcsolódik egy minden korábbinál mélyebb szociális válsággal. Amire persze lehet azt mondani – szerintem ismét helytelenül –, hogy no de a kilencvenes évek közepén a Bokros-csomag is okozott szociális nehézségeket, de szeretném azt a különbséget mindenkinek a figyelmébe ajánlani, hogy időközben az emberek szinte minden tartalékukat felélték. Tehát ma ez a bizonyos gazdasági és szociális válság együttesen a családokat rosszabb anyagi állapotban – arról nem is beszélek, hogy a felmérések szerint rosszabb lelki és pszichés állapotban – találja, mint amilyen állapotban voltunk, amikor meg kellett birkózni magával a rendszerváltással, meg a rendszerváltás utáni, 1994 és 1998 között tartó, mondjuk úgy, hogy „új szocialista gazdaságpolitikával”.

A magam részéről azt gondolom, hogy ráadásul a gazdasági és szociális válságot a válság kezelhetősége szempontjából még egy újabb körülmény is súlyosbítja. Ez pedig egy közbizalmi válság. Tehát nemcsak a politikai elit képességeibe vetett bizalom rendült meg, hanem általában az a gondolat is, hogy lehetséges közös választ találni a magyar gazdaság legégetőbb problémáira. Könnyen lehet, hogy közös válasz nincs, mindenkinek inkább egyéni menekülő utakat kellene választani. Tehát nem egy leendő kormányban, nem egy leendő gazdaságpolitikában, nem az abban való közreműködésben, az ahhoz való értelmes hozzájárulásban kell bízni, hanem menekülni kell. Ezt talán Demján Sándor tudta a legszebben megfogalmazni, aki ezt elegánsan úgy szokta mondani, hogy a „tevékenységünknek a 80–90%-át külföldre helyezzük ki”. Magyarán, nem veszünk részt a magyar gazdasági válság megoldásában, mondja a vállalkozói világ, mert hiszen ez elég reménytelennek látszik. Nem bízunk abban, hogy ez sikerülhet, inkább kihelyezzük a tevékenységünket. Már aki teheti. Természetesen a magyar kis- és középvállalkozói világ az, amely a legkevésbé teheti, hogy a tevékenységét kihelyezi. Tehát a gazdasági élet vezető szereplőinek az előbb elhangzott gondolattal egybevágó megjegyzései mind egy olyan közbizalmi válságot is jeleznek, amely tovább nehezíti a válság megoldását.

Ugyanakkor ezt az utóbbi pontot tartom az arkhimédészi pontnak. Különböző okokból, ezekről most nem beszélek – ezek alapvetően filozófiai természetű okok –, én nem hiszek abban, hogy létezik megoldhatatlan helyzet, tehát a mostani válsághelyzetnek is kell lennie megoldásnak, a kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e beazonosítani azokat a pontokat, amelyről a válság megoldása érdekében el kell indulnunk. Szerintem az arkhimédészi pont, ahonnan ezt vissza lehet vagy ki lehet fordítani, a közbizalom újjáépítése. Ez tűnik persze a legnehezebbnek is egyúttal.

Nézzük, hogy a közbizalom miért omlott össze. A közbizalom elsősorban – túl azon, hogy általában gyengére értékelik a magyar politikai elit elsősorban gazdasági természetű teljesítményét – azért omlott össze, mert kiszámíthatatlan, bizonytalan állapotokat hozott létre, és az egymás kölcsönös átverése jellemzi a politikai közéletet. A választópolgárok úgy látják, hogy soha nem az történik, mint amiről szó volt, ezért felhatalmazva érzik magukat arra, hogy lehetőleg minél kevesebb – egyébként a közjót szolgáló – szabályt tartsanak be, az állam pedig, miután úgy látja, hogy a választópolgárok nem tartják be a közjó érdekében egyébként szükséges és betartandó szabályokat, föl van jogosítva arra, hogy üldözze őket. Nem fizetek adót: vagyonosodási vizsgálatokat rendelek el. Meghozok törvényeket 2006 januárjában, amelyek adócsökkentésről szólnak: a választások után ezzel ellentétes módon adókat emelek; bevezetek különadót, mondjuk szolidaritási adó néven, és amikor számon kérik, hogy ez csak egy átmeneti adó volt, mikor tetszenek már hatályon kívül helyezni, akkor azt mondom, hogy miért, az jobb volna, hogyha egyébként a társasági nyereségadót emelnénk meg? Mint ahogy ezek a párbeszédek nem elképzeltek, amiket most itt felidéztem, hanem ezek valóságban megtörtént párbeszédek. Na, ilyen viszonyok mellett kellene a közbizalmat valamilyen módon újjáépíteni.

A személyes meggyőződésem az, hogy bármilyen lehetetlennek is látszik, mégis ennek a feladatnak kell nekirugaszkodni. Bizalmat újjáépíteni márpedig másféle módon nem lehet, mint egyezségek révén. Tehát én azt látom kiútnak, hogy a lehető legtöbb, a válság kezelése szempontjából fontos szerepet játszó társadalmi csoporttal, érdek-képviseleti szervezettel, közéleti szereplővel egyezséget kell kötni. Lehet, hogy ezeknek az egyezségeknek a tartalma nem lesz annyira vonzó, mint azt a választási kampányszlogenektől eddig elvártuk, de én azt gondolom, hogy propagandisztikus választási kampányígéretek helyett valójában megállapodások láncát, láncolatát kell létrehozni. És a következő időszaknak, amely nem tudom pontosan, mennyi, lehet, hogy csak egy hét, lehet, hogy három hónap, lehet, hogy fél év is van, sokkal többet nem mondanék, az a feladata, a küldetése, hivatása, hogy minél több ilyen megállapodás szülessen.

Egy ilyen ajánlatot már tettünk, illetve tettem személyesen a magyarországi befektetők gazdasági érdekvédelmi szervezetének, akikkel legutóbb találkoztam, amelyben azt ajánlottam, hogy jöjjön létre egy olyan megállapodás a leendő kormány, vagy a majd hivatalba lépő kormány meg a tőketulajdonosok között, amely tíz év alatt egymillió legális munkahely teremtését helyezi az első helyre, és minden más gazdaságpolitikai döntést ennek a célnak rendel alá. A legális szó azért fontos, mert a becsléseink szerint, 350–400 ezer nem legális munkahely létezik Magyarországon. Ennyit a magyar gazdaság már létrehozott, csak különböző, elsősorban állami természetű szabályozók miatt ezek nem tudnak a felszínre törni, illetve akik ebben a világban vannak alkalmazva, nem tartják érdemesnek, hogy a legális gazdasági világ keretein belülre kerüljenek. Tehát nem kell egymillió új munkahelyet létrehozni, hanem egymillió legális új munkahelyet kell létrehozni.

A másik kérdés, ami felmerül ilyenkor, az az, hogy ha igaz, hogy a munkahelyeket a versenyképes gazdasági teljesítmény hozza létre, akkor vajon van-e a magyar gazdaságban akkora versenyképesség-bővülési kapacitás, amely fel tud szívni akár egymillió, akár 600–650 ezer új munkahelyet. A válasz az, hogy ma természetesen nincsen. Tehát ha csak erre az egyetlen szempontra: a gazdasági hatékonyság, versenyképesség szempontjára, az ezt támogató gazdaságpolitikára bíznánk a tíz év alatt egymillió munkahely létrehozatalát, akkor a magyar gazdaság ennek a célnak a teljesítésére nem lenne képes. Azonban számolnunk kell azzal, hogy a munkahelyteremtés nem egyszerűen gazdasági hatékonysági kérdés Magyarországon, hanem szociális vagy társadalmi kérdés is.

Van ugyanis egy olyan törmeléktársadalma Magyarországnak, ahol fizikai szempontból munkára alkalmas emberek léteznek, de már lemondtak arról a perspektíváról, hogy valaha is munkahelyről kapott jövedelemből tartsák fenn magukat és a családjukat. Ezeknek az egyébként általában alacsonyan képzett embereknek, területileg is koncentráltan elhelyezkedő csoportoknak a beemelése a munkaerőpiacra csak gazdasági hatékonysági szempontok alapján szinte reménytelennek mutatkozik. Itt szembesülnie kell a következő kormányzatnak azzal a kérdéssel, hogy akkor lemond-e arról, hogy valaha is visszasegítse, visszairányítsa ezeket az embereket a munka világába, és örökké a segélyből való fenntartás létformájára ítéli őket, vagy pedig azt mondja, hogy a munkahelyteremtésnek az első néhány évben nem csak a gazdasági hatékonyság növelése a célja, hanem például a közmunka, a közfoglalkoztatás bővítése is. Én az utóbbira hajlok, hogy igen, legyen, csak nem szabad abba a hibába esnünk, hogy miközben az állam speciális eszközökkel segíti a munkahelyek létrejöttét, aközben egyszer csak észre sem vesszük, de az állam válik már ezeknek a sajátos munkahelyeknek a fenntartása révén a legnagyobb munkaadóvá a magyar gazdaságban. Ez valószínűleg olyan hatékonyságromlást eredményezne, amelynek aztán a makrogazdasági vonzatai elég hamar maguk alá temetnék ezt a fajta gazdaságpolitikát.

Ha valaki megnézi az Európai Unióban ismeretes kis- és középvállalkozói fejlesztési programokat, akkor a Széchenyi Terv azoktól alig különbözik. Horribile dictu, az egész európai uniós pénzfelhasználás fő logikája is tetemes hasonlóságot mutat a Széchenyi Terv programtámogató elgondolásaival. De sohasem ez volt a vita tárgya, s a jövőben sem ez lesz, hanem ideológiai. Mindig támadásnak lesz kitéve az, aki ilyen politikát hirdet meg, vagy az ilyen szervezésében részt vesz. A másik vita pedig ideológiai természetű lesz, tehát az irigységfaktor mellett ideológiai szempontokat is felvet. Maximalistának fogja minősíteni az ellenfél az ilyen politikát, talán bezárkózónak is, de mindenképpen premodernnek. Ezzel számolni kell, szerintem, ha valaki a jobbközép politikai erő vezetőjeként készülődik egy választás utáni lehetséges kormányzati periódusra, akkor ezekkel a körülményekkel mint adottságokkal kell számolnia.

Megsértődni nem érdemes, tiltakozni felesleges, harcolni talán igen, de a legjobb harci eszköz e tekintetben maga az eredmény. Tehát ha egy ilyen program a kis- és középvállalkozókat előrejuttatja, ha a kisvállalkozók középvállalkozókká, a középvállalkozók meg nagyvállalkozókká tudnak válni, és munkahelyet hoznak létre, és kihelyeződnének a táblák, amikből azért kiderül, hogy itt azért nem magától nőttek ki a földből bizonyos beruházások, akkor ezek az eredmények szerintem többet érnek mindenfajta ideologikus vita megnyerésénél. Mint ahogy, ha Önök a szívük mélyére néznek, és azt a kérdést teszik fel maguknak, hogy vajon a Széchenyi Terv helyes dolog volt-e vagy sem, akkor a legtöbben valószínűleg az alapján adnak választ erre a kérdésre, hogy az elmúlt néhány évben hány olyan helyen jártak az országban, ahol derék magyar nemzeti vállalkozás, épület, befektetés, munkahely, fürdő jött Önökkel szembe, vagy Önök találták szemben magukat ilyesmivel, melyekre rá volt írva, hogy ez a Széchenyi Terv támogatásával épült meg. Ez az élmény tulajdonképpen az, ami a legmeggyőzőbb mindannyiunk számára, magunk között legyen mondva, az én számomra is, a tekintetben, hogy vajon jó úton jártunk-e, amikor a Széchenyi Tervet és ahhoz hasonló programokat hirdettünk meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Milyen fajta garanciákat kaphat még egy kis- és középvállalkozói világ arra nézve, hogy érdemes csatlakoznia egy ilyen egyezségsorozathoz, amiről az előbb beszéltem? Még egy garanciáról érdemes beszélni, ez pedig személyi természetű. Ugyanis ha a közbizalom újjáépítéséről van szó, akkor be kell látnunk, hogy a megállapodások vagy egyezségek kétségkívül pozitív dolgok, de a személyekben ma már jobban bízunk, mint mindenfajta egyezségekben. Ide jutottunk. De az is lehet, hogy ez a világ természetes rendje. Én szeretnék ebben az ügyben óvatosan, de határozottan fogalmazni. Természetesen azért óvatosan, mert nem szeretnék sem a szerénytelenség, sem pedig az indokolatlan optimizmus kelepcéjébe sétálni. Vagyis nem tudom, persze, mi lesz a következő választások eredménye, aki azt sem tudja, mikor lesz, az honnan tudná, mi lesz az eredménye.

De azt azért szeretném jelezni, hogy meggyőződésem szerint a választások után válságkezelő kormányt kell alakítani. Tehát nem egy hagyományos, szokásos, a rendszerváltás eddigi kormányaitól megszokott politikai kormányt, hanem egy parlamenti többségi támogatással rendelkező, de válságkezelő kormányt. Nem nevezem szakértői kormánynak, mert az nem szerencsés kifejezés, hiszen azt a benyomást kelti, mintha a politikusok egyébként szükségszerűen félnótások lennének, és ahelyett, hogy odaengednék a hozzáértőket, valamilyen önös érdekből maguk szeretnek beleülni a puhább székekbe. Ez a tévképzet szerintem kerülendő, nem erősíteném a magam szóhasználatával ezt a kedvezőtlen képet.

Válságkezelő kormányról beszélek, ami azt jelenti, hogy olyan embereket kell a következő kormány első időszakában munkára felkérni, akik nem táplálnak politikai karrierreményeket és -vágyakat. Nincs olyan szempontjuk, hogy őket szeressék. Nincs olyan szempontjuk, hogy népszerűek legyenek. Nincs olyan szempontjuk, hogy a főnök föltétlenül számítson rájuk a következő időszakban is. Tehát nincsenek politikai karrier szempontjaik. Egyetlen dolog működteti, motiválja őket – ráadásul kevés pénzért ahhoz képest, ahonnan majd hozni kell őket: akadémiai világ, gazdasági élet stb. –, az, hogy elhivatottnak érzik magukat arra, hogyha az ország hívja őket, mert bajban van, akkor az életükből másfél-két évet arra áldozzanak, hogy a rendkívül hálátlan munkát, mindenfajta elismerés nélkül, az ország javára hajlandóak legyenek elvégezni. Na, ilyen emberekre lesz szükség; ez nem egy olyan egyszerű mutatvány a következő kormány első időszakában. Hogy milyen hosszú lesz ez az időszak, azt ma még senki nem tudja megmondani.

Tehát hogy egy válságot mennyi idő alatt lehet úgy kezelni, hogy utána a politika visszatérhessen a konszolidált, normális, mondjuk úgy, hogy nyugat- európaias, többpártis vagy váltógazdálkodásos mezsgyéjére vagy ösvényére, senki nem tudja megmondani, mert a válságnak éppen az a természete, hogy nem lehet tudni, mennyi időbe telik a leküzdése. Persze, ha becsléseket sem teszünk, akkor valószínűleg hibát vétünk, én úgy gondolom, hogy egy tehetséges és elhivatott kormány esetében ez nem szabadna, hogy hosszabb legyen, mint két év, de nem tud rövidebb sem lenni, mint egy-másfél év. Tehát valahol a kettő közé lövöm be azt az időszakot, amely alatt egy közbizalmat újjáépítő, nagy társadalmi támogatottsággal rendelkező, válságkezelésre vállalkozó kormány el tudja végezni a hivatását, és utána a szokásos politikai kormány mezsgyéjére, ösvényére visszatalálhat Magyarország.

Függetlenül attól, hogy egy ilyen válságkezelő kormányban majd kik lesznek a munkára vállalkozók, egy dolgot biztosan tudok mondani. Ez pedig az, hogy a következő kormánynak rendelkeznie kell egy olyan intézménnyel, amely azon nemzetstratégiai irányokat kutatja fel és jelöli ki, amelyek szerint haladni kell, illetve amely célokat szolgálni kell a rövid távú kormányzati döntéseknek.

Tehát egy ilyen kutatóintézetre mindenképpen szükség lesz, amelynek a pontos helyét az államigazgatás rendszerében majd az arra képzett emberek ki fogják jelölni, de érzem, hogy egy ilyenre mindenképpen szükség lesz. Részben azért, mert a közbizalom egy része csak így állítható helyre, mert van az országnak egy olyan része, akik nemcsak azt kérdezik, hogy ez a lépés egyébként egy adott összefüggésben itt és most helyes-e, hanem azt a kérdést is felteszik, hogy ez elvisz-e bennünket oda? Tehát nemzetstratégiai megfeleltetés is létezik, és különösen egy polgári kormány esetében ez a fajta megfeleltetés, elvárás kikényszerítése igen erős. Én magam is szembesültem ezzel 1998 és 2002 között. Tehát egy ilyen intézményre szükség van. Matolcsy György urat én már meg is bíztam, hogy ennek az előkészületeit legyen kedves, és kezdje meg, és hozza tető alá, építsen fel legalább így a prekormányzati periódusban elvárható készültségi szintre egy ilyen, kifejezetten nemzetstratégiai irányokat kijelölő kutatóintézetet.

Én a magyar kis- és középvállalkozók bátorítására, a magyar nemzeti tőke erősítésére erősebb személyi garanciát, mint Matolcsy György, nem tudok adni. Ennek ára van természetesen, mindannyian tudjuk, hogy azok, akik ideológiai okokból támadják ezt a fajta gazdaságpolitikát, ennek a képviselőit is szokták támadni, tehát ha ma a közgazdaság világában a legnagyobb respektnek örvendő embert választanám ki, aki a legtöbb tapsot szokta kapni, és a legnagyobb hódolatot élvezi, az valószínűleg nem a szóban forgó úriember, de az egyetlen olyan ember azonban az elmúlt tíz-egynéhány évben, akivel együtt dolgoztam, akiről azt gondolom, hogy egy ilyen tudást, egy ilyen iránytűt össze tud hozni, illetve be tud állítani. Úgyhogy hosszabb távon is szeretném őt munkatársként majd megnyerni.

A következő dolog az adósság, amely mozgástérszűkítő. Tehát mennyi forrást tudunk kis- és középvállalkozások fejlesztésére mozgósítani? Ez az adósság kérdése. Az én legkomolyabb ellenérzéseim a mostani kormányzattal szemben leginkább az adósságcsapdába való visszatuszkolásunk miatt jelentkezik. Egyéb okaim is volnának, de ezek nem olyan lényegesek, ellenben az, hogy 1998-ban az államadósság mértéke a nemzeti össztermékhez mérve 58% volt, 2002-ben, négy év polgári kormányzás után volt 53%, majd mostanra ez elérte a 67–68%-ot. Tehát visszavittek bennünket egy 53%-os mértékről egy 67–68%-os mértékre, amire nem tudok a politikai korrektség határain belül kiválasztott jelzőkkel leírást találni. Egy ország, amely pszichésen szenved attól immáron több mint húsz éve, hogy a külföldnek ki vagyunk szolgáltatva, hogy el vagyunk adósodva, hogy nincs mozgástér, hogy csapdában vagyunk, és ez lefegyverzi az ország legjobb alkotó erőit is időnként. És amikor kitörünk végre ebből az egész nyomorult helyzetből, akkor visszavigyenek bennünket ugyanoda, az nem csak pénzügyileg borzalmas, hanem lelki értelemben is.

És akkor itt az utolsó korlát, amiről még beszélni kell költségvetési oldalról, ez pedig a költségvetés redisztribúciós oldala: egészségügy, oktatás, nyugdíj, közigazgatás. E tekintetben én azon az állásponton volnék, hogy a liberális túlzásoktól meg kell szabadulni. Ez a legfontosabb. Tehát azok a gondolatok, amelyek piacosítani akarnak olyan területeket, amelyeknek a piacosítása jól láthatóan nem lehetséges, vagy ha mégis, akkor az a piac, amely így létrejön, az nem 10 millió embert integrál, hanem sokkal kevesebbet, akár egészségügyről, akár oktatásról van szó. Ezek a liberális túlzások nem csak kerülendők, hanem törlendők. Általában a piacosítást nem érdemes negatív összefüggésbe helyezni, hiszen mi magunk voltunk azok a rendszerváltók, akik a piac mellett érveltünk már a nyolcvanas évek második felében, aztán ki-ki a maga kormányában el is végezte azt a munkát becsülettel, úgy gondolom, ami ebből rá hárult. De azért túlzások kétségkívül léteznek. Például az egészségügyi alapellátás piaci alapra helyezése egy liberális túlzás. Az oktatáspolitikában ma tapasztalható outsourcing, hogy így fogalmazzak, szintén egy olyan liberális túlzás, amelynek megálljt kell parancsolni.

A közigazgatásban hasonló a helyzet. Azt gondolom, hogy bármennyire is nehezünkre esik, ki kell mondani, hogy az egészségügyi alapellátást, a közoktatási rendszert, a közbiztonság fönntartását és a közigazgatás működtetését az államtól várjuk. Ez az állam kötelessége, neki kell megszerveznie, neki kell biztosítania, és neki kell fenntartania. Ez persze pénzbe kerül, szó se róla, de meggyőződésem szerint kevesebb pénzbe kerül, mint amennyi pénzbe a liberalizált oktatás, egészségügy meg közbiztonság esetén a liberalizálás okozta bajok orvoslása szokott kerülni. Tehát összességében még mindig jobban jövünk ki így, minthogyha egyébként a liberális túlzásoknak engednénk. Tehát ezt állami feladatnak gondolom, ugyanakkor azt is be kell látni, hogy a magyar társadalom és a magyar politikai elit sincs abban az érettségi állapotban, hogy itt és most megállapodásokat tudjon kötni ezekben a kérdésekben.

Amit ma a reformok társadalmasítása ügyében látok, méltatlan a szakmánkhoz. Az nem politika. Ezt valahol erőteljesebben fejeztem ki nemrégen, most ilyen udvariasan fogalmazok. Tehát erre mindenki képes, ehhez nem kell politikusnak lenni, és különösebben sok ész sem kell hozzá. A politika lényege abban áll, hogy az ember szemben találja magát időnként egy-egy történelmi kihívással, amelyek különböző hatásmechanizmusok által érintenek különböző társadalmi csoportokat. Megpróbálja a saját elgondolásának megfelelően lebonyolítani az egyeztetéseket és a tárgyalásokat, és a nyögvenyelős, nehéz időszak után az egészből egy sokkal működőképesebb rendszer – oktatási, egészségügyi rendszer –, ország, lásd Magyarország vagy nemzet kerekedik ki, mint mielőtt hozzálátott volna ehhez a bonyolult munkához, mellyel átalakítja az egészségügyet, az oktatást meg a közigazgatást. Ez szakma. Tehát az a fajta liberális könyörtelenség, ami szerint van egy eszme, amiről papíron kimutatták, könyvekben leírták, hogy jó, és ha nem áll elvágólag a társadalom, akkor mint a Prokrusztész ágynál, levágom a fülét, a karját, a lábát. Ennek semmi köze sem a politikához, de végképp semmi köze a demokratikus politikához. Az egy másik szakma.

Tehát azt szeretném jelezni, hogy az egészségügyi, oktatási, közigazgatási kiadások tekintetében biztosat mondani, mondjuk egy tízéves gazdaságfejlesztési programhoz illeszkedően biztosat mondani, a választások előtt nem lehet. Nem is érdemes rá vállalkozni, mert abból csak kommunikációs trükkök lesznek. Egyszerűbb világosan megmondani, hogy a választások után fél évet adunk mindenkinek, elsősorban magunknak arra, hogy a szükséges egyeztetéseket lefolytassa, és egyezségek szülessenek meg. Kimondva persze, hogy a mi felfogásunk szerint ennek a leendő megállapodásnak és egyezségnek az alapja az, hogy ezeket a funkciókat az állam látja el. Ez elegendő megkülönböztetés ahhoz képest, amit a riválisaink vallanak, akik szerint nem az államnak kell ellátnia ezeket a feladatokat. Azt gondolom, hogy egy választáshoz szükséges fair alternatíva felmutatásához ennyi az ország mai állapotában elegendő, ez tisztességesen vállalható.

Szoktam néha rosszakat álmodni. Az egyik ilyen rossz álmom az az, hogy mintha én volnék Antall József. És 1990. március 25-ét írunk, és megnyertük a választást. Körülnézek, és az ország nincs tudatában annak, hogy milyen állapotban van. És ebbe belehalok én is meg a pártom is. Szerencsére ennél egy kicsit hamarabb szoktam felébredni, hogy valami esély maradjon azért a reggeli munkakezdésre. De a történet lényege ez. És nekem meggyőződésem, hogy az első miniszterelnökünk ebbe halt bele, és az első nagy rendszerváltó párt erre ment rá. Hogy ez miért alakult így, erről is lehetne beszélgetni, de ez inkább politikatörténeti, valamint konspirációelméleti szakembereket igényel. Most ha megengedik, ebbe a témába nem bocsátkoznék bele, csak jelezni szeretném, hogy válságot kezelni anélkül, hogy világos válságtudat lenne egy országban, nem lehetséges.

Én nem mondom, hogy el kell túlozni a válság mélységét, na de az a válság, ami Magyarországon van, olyan mély, hogy semmilyen eltúlzásra nem szorul rá, csak bele kell nézni a kútba. Bele kell nézni a gazdaság kútjába, a társadalomszerkezet kútjába, a pszichés állapotunk kútjába, és rögtön látható, hogy micsoda feneketlen mélységei vannak annak. De ezt nyilvánvalóvá kell tenni! Ha nem tudjuk, akkor még ha megnyernénk a választást, könnyedén ugyanúgy járhatnánk, mint ahogy járt az első rendszerváltó nagy kormány. Ebben mindannyiunknak megvan a maga felelőssége, mert ezt a munkát, mármint hogy a társadalomnak legyen egy realitásérzéke egy valóságismerete, következésképpen miután válság van, egy válságtudata, ez nem hárulhat, ez nem maradhat csak a mi vállunkon, mert mi nem tudjuk elvégezni. Ez egy szellemi munka, kisugárzás kell hozzá: emberek, akik írnak, olvasnak, beszélnek róla, érvelnek és így tovább. Különösen azért, mert az ellenfél láthatóan éppen ugyanazt a forgatókönyvet valósítja meg, mint két évvel korábban.

Én pontosan emlékszem, hogyan történt ez 2006-ban. Először fel kell nyomni a konjunktúraindexeket. Kerül, amibe kerül. Jönnek a kutatóintézeti jelentések, túl vagyunk a mélyponton, már megyünk felfelé. Ez a szakmai része, neveket most nem mondok, intézetek mondanak ilyeneket, számokat mondanak. Akkor erre jönnek a politikusok, jól összehangoltan, akik elmondják, hogy túl vagyunk a nehezén, most már könnyebb lesz, most már bársonyosabb idők jönnek. Épül, épül az egész. A konjunktúraindexek, igaz, valójában nincsenek az égben, de az emberi, tehát a vállalkozói és az állampolgári, különösen a redisztribúcióban érdekelt csoportok konjunktúraindexe elkezd megemelődni.

Közben persze elmondjuk, hogy ennek vannak ellenségei is, ez most egy zárójeles megjegyzés, azok ellen kell szavazni, de a lényeg, hogy itt most már mindjárt, ha nem is dübörög a gazdaság, és nem is stabil a jólét, de már mindjárt megint az lesz. Tehát az ellenfél közben ezt teszi. Ellenérdekelt abban, hogy a magyar társadalomban egy egészséges helyzetismeret, vagyis válságtudat alakuljon ki. És ehhez minden lehetséges eszközét – és ne becsüljük le az eszközeiket, mert ezek meglehetősen impresszívek – használja is. Tehát ezt tartom a kulcskérdésnek.

Választást megnyerni a sikeres kormányzás reményében csak akkor érdemes, hogyha az előtte való munkát elvégeztük, és világossá tettük az ország közvéleménye előtt, mi a valóságos helyzet, és mit várhat el reálisan a politikától. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor ugyan választást nyerhetünk, de rámehetünk az egészre. És ez nemzetstratégiai szempontból lehet, hogy nagyobb veszteség az ország számára, mint egy elbukott választás. Ennek a mérlegelése persze csak kellő történelmi távlatban lehetséges. Tehát a helyzetet nem tartom egyáltalán könnyűnek. A kétharmados álmokat javaslom, hogy minősítsük komolytalannak, nem azért, mintha nem szeretnénk, a négyötöd még jobb, tehát tudok mondani ilyen törtszámokat, amelyek megdobogtatják a honfiúi kebleket, de ha ránézünk a magyar választási térképre, akkor a komolyan gondolkodó emberek ezt rögtön félre is tehetik. Én nem mondom, hogy ez nem jöhet létre, mert csodák mindig vannak.

De ahhoz, hogy Magyarországon kétharmadot lehessen csinálni, ahhoz a 176 egyéni választókerületből be kell húzni körülbelül 150–155 egyéni választókerületet, ami látszólag nem lehetetlen egy elsöprő győzelem esetében, csak mindenkit szeretnék figyelmeztetni arra, hogy az ország nem egyenszilárdságú, tehát van Magyarországon 45 olyan választókerület, ahol mindig csak baloldali nyert. Tehát a kétharmadhoz meg kéne nyerni az összes egyéni kerületet, amit megnyertünk legutóbb, meg kéne nyerni, ahol valaha is, akár csak egyszer is nyertünk, majd utána abból a 45-ből, ahol mindig csak baloldali nyert, abból el kéne hozni legalább 20-at, 30-at. Ez így irreális. Ezt politikai célként kitűzni, komoly társaságban, szerintem nem érdemes. Az egy másik dolog, hogy egy elsöprő győzelem esetében a választás után a parlamentben lehet-e kétharmadot csinálni. Ezt a két dolgot ne keverjük össze. Kétharmadnyi hely megszerzése a parlamentben, nem tartom lehetségesnek. De utána a parlamentben összerakni egy kétharmados többséget bizonyos nagy célok érdekében, az már lehetséges. Ez annak a függvénye, hogy milyen mértékű vereséget szenved a másik oldal, mennyire porózus a textúra, és milyen leválási folyamatok indulnak meg. Nem tudom, hogy a természettudósok elégedettek-e ezzel a szóhasználattal? Tehát körülbelül így állunk. Én az esélyt jónak látom, a válságérzékelés szempontjából is jónak látom. A most folyó nyugdíjaskampány ennek a tesztelése, a kormány részéről. Nyilvánvaló ugyanis, hogy zajlik egy választási kampányt idéző nyugdíjaskampány, amire természetesen az épelméjű jobboldalnak is meg kell adni a válaszát: itt nincs mese, be kell szállni. Szerintem a mostani nyugdíjaskampány részben meg fogja mutatni mindannyiunk számára, hogy valóságérzékelés szempontjából körülbelül hol áll a magyar társadalom. Van-e válságtudata, irreális igényei vannak-e, vagy pedig érzékeli, a szíve mélyén kívánt igényeknek kétségkívül vannak történelmileg, gazdaságilag, itt és most mondjuk úgy, hogy nyilvánvaló határai. Ezt majd megtudjuk, tehát én érdeklődve várom az előttünk álló egy hónapot, ami reményeim szerint jelentős mértékben bővíteni fogja a tudásunkat.

Abban is biztos vagyok, hogy ez a kisebbségi kormányzás, kibírhatatlan két évig. Nem arról van szó, hogy mi nem bírjuk ki, mert az elmúlt néhány évben kiderült, hogy mi mindent kibírunk. Ugyan egyre romló állapotban, de mégis kibírjuk. Hanem az ország számára nem bírható ki. Most nem arról beszélek, hogy az ország majd fellázad a kisebbségi kormányzás ellen, nem ez az én vízióm, hanem az, hogy olyanfajta, a helyzet fenntarthatatlansága miatti nyilvánvaló elégedetlenség fogalmazódik meg, amely a következő parlamenti választásra nézve napról napra föleszi a kisebbségi kormányzás centrumában álló erőknek a támogatottságát. Egy ilyen negatív spirálnak nincsen vége. Tehát a 20% se szép eredmény, meg a 30 sem, de a 15 még kevesebb. A 15-nél meg kevesebb a 10, nem mondok több ilyet, hiába, csak szakmáról fogok beszélni, tehát a dolog az én felfogásom szerint, miután egy ismeretlen jelenségről van szó, mert nem volt Magyarországon kisebbségi kormányzás, ezért annak a végéről sem rendelkezünk víziószerű képpel. Képileg nincs előttünk, hogyan történik.

Miután mi normális, rendes, becsületes emberek a tiszta beszédet szeretjük, és abban gondolkodunk, hogy a végén az egyik igent mond, a másik meg nemet. És akkor, mint egy ág, eltörik, vége. Mert mi így szeretjük intézni az ügyeinket, ha már egyszer kénytelenek vagyunk konfliktusos ügyeket intézni. Egyenes, világos beszéd kell, de itt nem ez történik. Tehát a kép, amely analógiaként szolgál a helyzet megjelenítésére, az nem egy ilyen elpattanó ág, amely majd szeptember 22-én következik be a nem tudom milyen szavazáskor. Hanem sokkal inkább az elsüllyedő hajó, amiben először a víz lepi el az ember száját, aztán az iszap, és a végén már nem látszik ki belőle semmi, és menthetetlenné válik. Tehát ez elsüllyedni fog, nem eltörni. És hogy a legénység mikor ugrik le, hogyan ugrik le, ez persze megjósolhatatlan. De a lényeg, hogy süllyedni fog, egyfolytában.

Köszönöm szépen a lehetőséget, és hogyha van még Önökben kitartás, türelem és nem ment el a kedvük a beszélgetéstől a hosszúra nyúlt bevezető miatt, akkor örömmel állok a rendelkezésükre, hogy kérdéseikre válaszoljak.