Mióta május 16-án átvette Franciaország elnöki tisztét, Nicolas Sarkozy lendülete szinte mindenkit lenyűgözött. A belpolitika frontján a munkaerőpiac lendületbe hozását, adócsökkentést, a bűnmegelőzés javítását és a bevándorlás-politika szigorítást célzó reformcsomagokat dolgozott ki és terjesztett a parlament elé, miközben a külpolitikában segített elmozdítani a holtpontról az Európai Unió intézményi struktúráját átalakítani kívánó párbeszédet, sikeres tárgyalásokat folytatott hat, Líbiában évek óta bebörtönzött bolgár orvos szabadon bocsátásáért, és George W. Bushsal való találkozásakor szorosabbra fonta a francia-amerikai szövetséget.

Képes lesz ezt az ütemet tartani a továbbiakban is? A nyári „Sarko Show” lecsengése után szeptemberben már a kritikus hangok is megjelentek az új elnök politikáját illetően. A Times elismert szakértőket kért fel, hogy fejtsék ki véleményüket Sarkozy elnökségének első hónapjairól, programja véghezvitelének jövőbeni esélyeiről.

Alain Duhamel, az RTL Radio és a Libération politikai elemzője

Nicolas Sarkozy rendkívül sikeres nyarat tudhat maga mögött, de ősszel már jóval nehezebb dolga lesz. Ennek oka egyszerű: eddig szinte mindenért ő volt a felelős, ami történt, ezután azonban az események folyásába más politikusok és külső körülmények is beleszólnak.

Az elnökség első hónapjaiban elképesztő dinamizmust mutatott. Közkedveltsége Charles de Gaulle-éval vetekszik, annak legnépszerűbb időszakaiban, és messze felülmúlja más elődeiét. A nyitás politikájának meghirdetésével sikerült szocialista politikusokat is maga mellé állítania, elősegítve ezzel a pártok közötti együttműködést, melynek nincs nagy múltja Franciaországban. Kitűnően használta fel a médiát arra, hogy a kampány alatt tett ígéreteinek teljesítését kommunikálja, így az adóreform megindítását, a bűnözéssel szembeni keményebb fellépést, és a 35 órás munkahét rugalmasabbá tételét. Nem volt még olyan elnöke Franciaországnak az Ötödik Köztársaság történetében, aki ily rövid idő alatt ennyi döntés mögött ott állt volna. A felmérések szerint pedig igen vonzó e hiperaktivitás a választók szemében.

A francia szavazók mindemellett híresek arról, hogy hajlamosak rendkívül gyorsan megváltoztatni politikai nézetüket. Az újdonság érzésének elmúltával a franciák nagyon hamar visszanyerik alapvetően kritikus beállítottságukat. A támogatók eredményeket akarnak látni, elsősorban a munkanélküliség csökkenését (ami ma hivatalosan 8 százalék), vagy a reálbérek növekedését. A gazdaság növekedése azonban, ami nem valószínű, hogy 2007-ben meghaladná az évi 2 százalékot, túl gyenge ehhez, az államháztartás hiánya pedig túl magas. Tehát gazdaságpolitikai mozgástere jóval szűkebb, mint ahogyan azt Sarkozy szeretné.

Az elnök céljai között szerepel továbbá a nyugdíjrendszer megreformálása, és a munkaerő-piac liberalizálása. A következő száz nap témái között pedig ott szerepel a bevándorlás, az igazságszolgáltatás szigorítása és az oktatás, melyek mind népszerű intézkedéseknek tűnnek, de jelen társadalmi kontextusban nem veszélytelenek. A siker e területeken azért sem elhanyagolható számára, mert a következő megmérettetés, a márciusi önkormányzati választások időszaka már nincs olyan messze.

Dominique Moise, a Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének szenior tanácsadója

Sarkozy elnöki nyitánya a világ minden táján pozitív értékelést kapott. Egyaránt aktívan lépett fel Líbiában, Brüsszelben és Washingtonban, miközben az otthoni fronton is nagy lendülettel vette bele magát a munkába. Mindezzel azt az üzenet küldte, hogy Franciaország végre felébredt Csipkerózsika álmából. Mostanra egyre többen kérdezik, meddig képes ezt a lendületet fenntartani.

Gyakorlatilag senki nem kérdőjelezi meg azt, hogy Sarkozy napjaink legdinamikusabb és legtehetségesebb francia politikusa. Bebizonyította, hogy fáradhatatlan vezető, aki képes meghatározólag fellépni a politika minden területén. Eddigi teljesítményét figyelve mégis az látható, hogy politikus géniusza sokszor elnyomja államférfiúi mivoltát: a megoldások, melyeket sietve felvázol, sok esetben épp az orvosolni kívánt probléma fő elemeire nem kínálnak gyógyírt.

E paradoxon jól tetten érhető a külpolitikában. Sarkozy az európai ügyeket külpolitikája kiemelt fajsúlyú területének tartja, de nacionalista szemszögből közelíti meg őket. Így például kiemelkedő szerepe volt abban, hogy Európa vezetői elfogadták az alkotmány helyébe lépő egyszerűsített alapszerződés tervezetét, azonban folyamatosan kritikával illeti az Európai Központi Bankot, és elnökét Jean-Claude Trichet-t, amiért nem a franciák szája íze szerint alakítja az európai monetáris politikát. De ugyanígy mily nagyvonalú európai volt, mikor évek tárgyalássorozatától mentette meg Brüsszelt a Líbiában fogva tartott orvosok szabadon bocsátásakor, hogy aztán egy külön ügyletet kössön Tripolival. Emellett kitűnő munkát végzett amerikai útján, mellyel sokat javított a francia-amerikai kapcsolaton. De a Líbiával megkötött katonai és nukleáris különmegállapodás nem biztos, hogy szintén ebben az irányban hatott.

A belpolitikában gyakran hallani Sarkozytől, hogy liberalizálni akarja a piacot. Lépései viszont azt mutatják, hogy szíve mélyén nem támogatja a gazdasági liberalizációt. Erre kitűnő példa a Gas de France és a Suez egyesülése. Továbbá nagy húzás volt Sarkozytől, hogy tovább gyengítette a Szocialista Pártot azzal, hogy több vezető személyiségét is bevette a csapatába. Azonban szintén kétségtelen politikai kalkulációk állnak amögött is, hogy oly lelkesen támogatja a szocialista Dominique Strauss-Kahn kampányát az IMF elnöki posztjáért. Sarkozy tetteinek hátterében tehát a motívum igencsak megkérdőjelezhető, és sok esetben ellent is mond kijelentett célkitűzéseinek.

Így tehát, ha továbbra is sikeres akar maradni, mindenképp át kéne gondolnia azt, amit mond. Emellett jobban tenné, ha nem akarna a politika minden területén aktívnak mutatkozni, és hosszabb távon odaállna egyes ügyek mögé, melyekben aztán tartós eredményeket mutathat fel.

Marielle de Sarnez, a Centrista Unió a Francia Demokráciáért igazgatóhelyettese

Sarkozy első napjai egy területen kiemelkedően sikeresek voltak: felismerte, hogy hosszú évek passzív, háttérbe vonuló chiraci vezetési stílusa után a franciáknak olyan elnökre van szükségük, aki magát helyezi előtérbe, a nemzetet pedig maga mögé. Ezt leszámítva Sarkozy eddigi elnöksége korántsem oly briliáns, mint azt a média sugallja. Azt előttünk álló politikai szezon pedig már sokkal nehezebbnek ígérkezik a számára.

Az elemzők közül nagyon kevesen vizsgálták meg, mit is okoznak majd döntései. Így például a meghirdetett adóreform 2008-tól évente 20 milliárd eurójába kerül majd az országnak, anélkül, hogy bármivel is serkentené a lanyha gazdasági növekedést. Sarkozy semmit nem tett annak érdekében, hogy visszájára fordítsa az ország kereskedelmi mérleg-deficitét, vagy hogy megállítsa az államadósság növekedését. A munkanélküliség csekély csökkenése pedig elfedi azt a szomorú tendenciát, hogy a vállalatok egyre kevesebb új munkahelyet teremtenek. Sarkozy rossz üzeneteket küld európai partnereinknek is azzal, hogy vonakodik meglépni a gazdasági reformokat, vagy betartani azokat az előírásokat, melyekkel kapcsolatban elvárjuk, hogy az eurózóna minden országa tiszteletben tartsa. Előbb-utóbb Sarkozynek vagy meg kell szorítania a nadrágszíjat, vagy komoly következményekkel kell számolnia.

A külpolitikában hasonlóképp nagy feneket kerített a kis eredményeknek. A kitűnő finis ellenére a líbiai orvosok kiszabadításáért az elismerés 99 százalékban az EU diplomatáinak sokéves erőfeszítéseit illeti. Az amerikai kapcsolatok felélénkítése pedig nem tudja eltakarni – és nem is lenne szabad, hogy eltakarja – a nézeteltéréseket, melyek Franciaország és Európa, illetve az Egyesült Államok között feszül, és nem csak Irak kapcsán. Emellett pedig nehéz lenne pozitív szavakkal illetni az új egyszerűsített európai alapszerződés tető alá hozásában szerzett érdemeit, miközben más kérdések kapcsán azt az üzenetet küldi Berlinbe és a többi európai fővárosba, hogy a deficit lefaragását és a gazdaság megreformálását célzó döntéseitek ránk nem vonatkoznak.

Itt lenne az ideje leülnie, és végre azzal foglalkoznia, ami hasznos, nem pedig azzal, ami növeli népszerűségét.

Josef Joffe, a német Die Zeit hetilap szerkesztője

Sarkozy tisztes demokratikus mandátummal került hatalomra, 64 százalékos népszerűségi indexe láttán szinte minden politikust irigység fog el. Mindennek ellenére mégis egy szolid puccsot hajtott végre a francia állam élén, hiszen az alkotmány 21 cikke kimondja, hogy a miniszterelnök az, aki meghatározza az ország fő politikai irányvonalát, nem pedig az elnök. Ezzel szemben a mai Franciaországban Sarkozy az egyetlen, aki az iramot diktálja. A kérdés csak az, hogy melyik irányba?

Sarkozy tudja, milyen kifejezéseket kell használni, így szótárában gyakran előfordul a „globalizáció” és a „liberalizáció”. Mikor azonban a komoly gondokkal küszködő francia munkaerőpiac reformjáról esik szó, a „finomítás” az, amivel döntéseit jellemezhetnénk. Inkább kalapálgatja azt a 35 órás munkahetet, ahelyett, hogy egyetlen huszárvágással kibővítené. A munkahatékonyság növelése érdekében a túlóra megadóztatását akarja eltörölni. És hogyan akarja felgyorsítani a gazdaság növekedési ütemét? Nos, erről először hívjunk össze egy bizottságot.

Az „angolszász kapitalizmus” többé már nem tabu az Elysée Palotában. De van némi franciás pótlólagos jelentéstartalma: a gazdaság irányítását azért továbbra is hagyjuk meg az államnak. Legyenek nemzeti gazdasági bajnokaink, mint a Gaz de France és a Suez egyesüléséből létrejövő közműszolgáltató, amely lényegében egy állami ellenőrzés alatt álló monopólium. Nem számít, ha Brüsszelben rossz szemmel néznek a fejleményekre. Sarkozy már úgyis megtámadta az Európai Központi Bank függetlenségét.

A változás a külpolitikában viszont mindenképp tetten érhető. A francia-amerikai kapcsolatok javulóban vannak. Minden bizonnyal tetszik George Bushnak, amint azt hallja, hogy Sarkozy az orosz vagy a kínai gazdaságpolitikai eszközöket kritizálja, vagy épp kemény hangot üt meg Iránnal szemben. Eközben európai ügyekben egyre inkább szembe kerül Angela Merkellel.

Philip H. Gordon, a washingtoni Brookings Institution munkatársa, Sarkozy könyvének fordítója

Nem lenne nehéz Nicolas Sarkozy három hónapos „hiperelnökségének” jövőbeni összeomlását megjósolni. A franciák ugyanis hírhedten ellene vannak a változásnak, és történelmileg bizonyított az is, hogy bármikor képesek megállítani és visszafordítani egy már megkezdett reformot. Ha egy kormányt épp nem demonstrációk döntenek meg, akkor majd a választásokon leszavazzák. 1978 és 2007 között a franciák ugyanis mindig az ellen a párt ellen szavaztak, amelyet négy évvel azelőtt hatalomra juttattak. Ehhez adjuk még hozzá az ambiciózus Sarkozy hiperaktivitását, a médiára való fittyet hányását, és minden feltétel adott ahhoz, hogy egy rendszer megbotoljon, kifáradjon, és túl sok ellenséget szerezzen magának, mielőtt bármilyen komolyabb eredményt fel tudna mutatni.

Kézenfekvő lenne ezzel érvelni, de szerintem elhibázott. Sarkozy úgy került megválasztásra, hogy a gyökeres változás mellett kampányolt, hitet tett a kemény munka, a fegyelem, az adók csökkentése, sőt még az Egyesült Államokhoz való közeledés mellett is. Győzelme azt az üzenetet hordozza, hogy a franciák sokkal nyitottabbak a változásra, mint ahogyan azt a közgondolkodás tartja. Ráadásul Sarkozy helyzetét nagyban megkönnyíti az ellenzék demoralizáltsága és fragmentáltsága, amely így képtelen lenne bármilyen alternatívát felkínálni a választók számára. Erre még maga Sarkozy is rásegített azzal, hogy a Szocialista Párt egyes vezéralakjait beemelte csapatába. Továbbá minden retorika ellenére Sarkozy elég okosnak mutatkozik ahhoz, hogy ne bolygasson meg nagyon olyan kényes ügyeket, mint a 35 órás munkahét vagy a felsőoktatási reform.

Az elemzők általában Margart Thatherhez hasonlítják Sarkozyt, de még megfelelőbb párhuzam talán Tony Blair lenne. Sarkozyhez hasonlóan, kezdetben a fiatal Blair is támadást indított a párt és az országos politika szent tehenei ellen, és hasonlóképp érték vádak azzal kapcsolatban, hogy túl nagy hatalmat vesz a kezébe, ignorálja a parlamentet, manipulálja a médiát, és túl közel viszi országa külpolitikáját a Washington által képviselt vonalhoz. Viszont Blair három egymást követő választást nyert meg, ellehetetlenítette politikai ellenfelét, felrázta a gazdaságot, alapvető demokratikus reformokat léptetett életbe, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Britannia véleménye valódi erejéhez mérten jóval nagyobb súllyal essen latba a nemzetközi porondon. Végül Blair népszerűsége történelmi mélypontra esett vissza, az iraki háború melletti kiállása pedig már túl nagy lépésnek bizonyult. Erre azonban 10 év után, nem 100 nap után került sor. Én Sarkozytől is hasonló kifutást várok.