Az idős emberek nem részesülnek megfelelő ellátásban Némethonban, mivel a politika nem az ő, hanem az otthonok érdekeit veszi figyelembe. Az idősotthonok tulajdonosait törvények védik a kellemetlenségektől, számos előny illeti meg őket.

A konszenzus megszületett. Kérdés, hogy ha a politikusok, legyenek bármilyen párt tagjai, egyesületi vezetők, idősotthon-üzemeltetők egyetértenek abban, hogy a rossz ápolás elfogadhatatlan, hogyan fordulhat elő, hogy ennek ellenére több tízezer idős német polgár szenved országszerte az állami idősotthonokban, begyógyszerezve, éhezve és reményvesztetten. A válasz amilyen egyszerű, olyan rettenetes. Az évek óta tartó, a kezelés minőségéről folyó vitában nem az optimális ellátási színvonalról volt szó, hanem elsősorban a pénzről. A jelenlegi áldatlan állapotokért a keresztény-liberális vezetés tehető felelőssé azzal, hogy bevezette az ápolási biztosítás intézményét. Norbert Blüm korábbi egészségügyi miniszter úgy fogalmazott, hogy az ápolásra szorulókat a társadalom pereméről vissza kell helyezni annak középpontjába, mára azonban kiderült, ez is csak egy marketingfogás volt.

A befolyó összegekből nem az otthonok életkörülményeit javították, hanem a községeket és egészségpénztárakat kívánták tehermentesíteni a növekvő ápolási költségektől. 1994-ben csak a városok és községek mintegy 20 milliárd márkát fordítottak az idősotthonokban élők ápolására, az egészségpénztárakat pedig kötelezték, hogy saját bevételeikből finanszírozzák az ápolást. Ezen a helyzeten az ápolási biztosítás bevezetése sem változtatott, ugyanis a legkevesebb, úgynevezett maradék összegek jutottak csak az idősotthonok ellátására. Az otthonok ma fejenként 1023 euróval gazdálkodnak, mely az ápolás és a lakás fenntartásának költségeit hivatott fedezni. Az ambuláns ápolószolgálatok ugyanezért a munkáért mindössze 384 eurót kapnak, míg a gondoskodó hozzátartozók, családtagok 205 euróval gazdálkodhatnak, mint szövetségi támogatás. Nem csoda, ha a német lakosság körében a kérdésben végzett közvélemény-kutatás azt az eredményt hozta, hogy a legtöbb német, amíg teheti, saját otthonában maradna, és messziről elkerülné az idősek otthonát.

Az ápolási biztosítás célja szintén az volt, hogy az ambuláns ápolásra, illetve a hozzátartozók támogatására szánja a legtöbb pénzt annak érdekében, hogy az ápolásra szoruló a lehető leghosszabb ideig saját környezetében maradhasson. Ennek ellenére, mint azt az összegek is mutatják, a befolyó pénz több mint fele az otthonoknak jut, miközben itt az idősek alig 30 %-a él. A nagyobb összegek ellenére az ápolás színvonala egyáltalán nem jobb az otthonokban. A különböző egyesületek nem adnak magyarázatot arra, hogy olyan otthonokban, ahol fejenként 5000 eurós ráfordításokat eszközölnek, hogy éhezhetnek, szomjazhatnak emberek, miközben az alapvető tisztálkodási lehetőségeik sincsenek biztosítva, és a szabad levegőre sem tudnak kimenni.

Szúrópróbaszerű ellenőrzések, mint más ágazatokban, itt nem fordulnak elő, pedig némiképp rávilágítana a problémára. Az otthonok üzemeltetői profitot akarnak hajtani a vállalkozásból, és ezért mindenféle aljas eszközhöz folyamodnak. Példának okáért fiktív alkalmazottakat jelentenek be, hogy felvehessenek utánuk támogatást, majd személyzethiányra panaszkodnak. Politikusok, idősotthon-vezetők, egészségbiztosítási dolgozók jól szervezett kartelljéről van szó, akiknek mindeddig sikerült megakadályozni az egészségügyi pénzek átláthatóságát. A jelenlegi egészségügyi miniszter, Ulla Schmidt tervezi az ápolási biztosításról szóló törvény módosítását, valamint az idősotthonok szigorúbb ellenőrzését, továbbá a vizsgálatok eredményeinek nyilvánosságra hozatalát. Így remény nyílik az áldatlan állapotok megszüntetésére.