2007 júniusában Európa állam- és kormányfői megállapodtak arról, hogy egy új reformszerződésben foglalják össze az Európai Unió intézményi felépítését. A portugál elnökség októberben kívánja lezárni a szerződést, elmozdítva ezzel a közösséget a holtpontról, ahova két évvel ezelőtt, az alkotmánytervezet francia és holland elutasítása után került.

E reformszerződés jelentőségét nem szabad alábecsülni. Az immáron 27 tagállamot számláló Európai Uniónak fel kell frissíteni joganyagát, ha hatékonyan kíván tovább működni. A reformra emellett a változó világ olyan új kihívásaink való megfelelés miatt is szükség van, mint a globális éghajlatváltozás, az energetika geopolitikájának átalakulása, a jelenlegi fiskális instabilitás felszámolása, és a migrációval, illetve az integrációval kapcsolatban felmerülő feszültségek megoldása.

De mi jön ezután? A szerződés tető alá hozásával ugyanis nem tekinthető lezártnak az Unió jövőjét illető vita, mely eddig igazán csak Brüsszel bürokratikus berkeiben folyt, a végső döntések viszont a gazdasági és társadalmi hatásokon keresztül mindnyájunkat érintettek. Ennek ellenére nemzeti politikusainak továbbra is jelentéktelennek igyekeznek feltüntetni Brüsszel egyre növekvő hatalmát, ezáltal akaratlanul is az euroszkepticizmus érveit erősítve az állampolgárokban. Így nem csoda, hogy csak fokozódik az európai demokratikus deficit.

Az európai vezetők által oly gyakran hangoztatott európai állampolgárság épp azt lenne hivatott szolgálni, hogy mindannyiunk számára elérhetővé váljon a döntések befolyásolásának lehetősége, hogy ezáltal részt vehessünk társadalmunk jobbá tételében. Az európai technokrácia azonban jellegéből adódóan a gyakorlatban épp ellentétes hatást ér el, távolabb sodorja az embereket az európai állampolgárság gondolatától, az európai integráció alapvető értékeitől. Sőt, ami még rosszabb, bizonytalanságba taszítja az embereket, mely aztán a hamis populizmusnak táptalajt adó politikai küzdőtér kialakulásához vezethet.

E dilemmát úgy tűnik, csak kevés európai politikusnak sikerült felismernie. Ezek egyike Nicolas Sarkozy, aki jóval átpolitizáltabb Európát szeretne látni, amely „megvédi állampolgárait, nem pedig aggasztja őket”. Ennek fényében júniusban az állam- és kormányfői konferencián fel is lépett annak érdekében, hogy az új tervezetből vegyék ki „a szabad és zavartalan verseny” pontot az alapelvek közül. De ugyanígy a franciák érdekeinek védelmében illette kritikával az Európai Központi Bank monetáris politikáját is.

Az EU átpolitizálódása így az európai harmónia végét jelentené? Természetesen más vezetőknek is meg kellene határoznia legfőbb érdekeiket. Ez esetben ugyanis az érdekek és érvek összeütközése jóval erőteljesebben kerülne a felszínre, mellyel ismét felkeltené az emberek érdeklődését Európa iránt, és egy nyílt vitát generálna a követendő politikai irányvonalról. Az új szerződésben szereplő, a demokratikusság és a szubszidiaritás elemeit erősíteni kívánó kitételek megfelelő kezdeti lépések lehetnek ezen az úton, önmagukban azonban semmit sem érnek. A tárgyalóasztalon lévő ügyek erőteljesebb politikai támogatottságot igényelnek.

Az Európai Unió átpolitizálása rendkívüli kihívás. Nagyban függ a globalizáció és az EU belső fejleményei, így a bővítés vagy az euró bevezetése, következményeinek megértésétől. A politikusoknak fel kell ezeket ismerniük, és el kell fogadniuk a nemzeti keretek között történő politikai cselekvés és érdekérvényesítés korlátoltságát. Erre csak abban az esetben kerülhet sor, ha az Unió jövőjét illető vitát erőteljesebben issza át a politika. Egyes európai vezetők már kezdik érteni ezt. A kérdés csak az, hogy példájuk követőkre talál-e.