A globalizáció először 1997-ben, az ázsiai pénzügyi válság alkalmával mutatta meg erejét a részvénypiacon. Habár a fejlett világ piacai gyakorlatilag érintetlenek maradtak, a válság alig pár napon belül Ázsia szinte minden feltörekvő gazdaságára kiterjedt. A krízis akkor mérgesedett el, mikor a thaiföldi központi bank kifutott valutatartalékaiból, és nem tudta megakadályozni a befektetők menekülését. Thai vállalatok súlyosan eladósodtak a külföldi bankok, elsősorban amerikai pénzintézetek irányába, miközben az intézményi befektetők dollármilliárdokat fektettek a feltörekvő délkelet-ázsiai gazdaságok vállalatainak értékpapírjaiba. A válság során ők voltak az elsők, akik fővesztve menekültek a térségből, így a részvénypiaci likviditás hirtelen visszaesésének képtelen volt ellenállni a thai, a maláj, az indonéziai és a dél-korai központi bank.

Latin-amerikai tapasztalatokra alapozva az IMF pedig olyan eszközökhöz nyúlt, melyek sokak szerint csak tovább mélyítettek a válságon. Számos bank és vállalat ment csődbe. Mára azonban a tíz évvel korábbival szemben az ázsiai országok költségvetése folyamatos többletet mutat, miközben vaskos valutatartalékokat halmoznak föl. A korábbi válságokhoz hasonlóan a július, augusztusi amerikai jelzáloghitel-piaci folyamatok azonnal érzékeltették hatásukat Európában, Japánban, majd pedig a feltörekvő Ázsiában is. A másodlagos hitelpiaci válság elsősorban amerikai betegség, de a CDO-kon (collateralized debt obligation) keresztül hamar elérte az európai bankokat és biztosítótársaságokat, majd a három legnagyobb kínai pénzintézetet is. Habár az ázsiai pénzintézetek és biztosítótársaságok veszteségei korántsem rúgtak oly nagyra, mint amerikai versenytársaikéi, a részvénypiac esésnek indult. Ez jól példázza, mily mértékben függenek Ázsia gazdaságai az amerikai fogyasztóktól. Így tehát ha a jelenleg még csak tőkepiaci válság a reálgazdaságot is eléri, visszaesik az amerikai lakossági kereslet, azaz csökken az ázsiai export volumene, így lassul a gazdasági növekedés is.

Az elmúlt tíz év folyamán a világgazdaság súlypontjai markánsan átrendeződtek. 1997-ben Kína és India még gyenge játékosoknak számítottak, ma viszont a világgazdaság dinamikájának két legfőbb letéteményese.

Az egyre kiterjedtebb gazdasági sebezhetőség és a válságok érvényesülési körének kiszélesedése mellett más veszélyek is fenyegetik a világot. Megjelent a globális terrorizmus, az iszlám fundamentalizmus. A Szovjetunió összeomlása utáni terrortámadások vészjósló jelei ellenére az igazi fordulatot, e fenyegetés komolyra fordulását csak 2001. szeptember 11-e hozta el. Aztán ott van a klímaváltozás, ami talán még az előbbinél is komolyabb probléma; emberek milliói, sőt milliárdjai szenvedhetnek majd a globális felmelegedés miatt.

A világ egyetlen szuperhatalma, az Egyesült Államok pedig, az iraki háború csomóit bogozgatva, az iráni atomprogram megfékezésén rágódva, és a közel-keleti békefolyamat útvesztőiben bolyongva, meglehetősen gyenge képet fest. Mindazonáltal viseltessünk is bármily előítéletekkel az Egyesült Államokkal és politikájával kapcsolatban, el kell ismernünk, hogy nélküle a világ problémáinak egyike sem megoldható. A világ vezetői tudják, hogy Amerika egyszer ismét felülkerekedik nehézségein, mivel továbbra is a világ legdinamikusabb társadalma alkotja, a világ leginnovatívabb gazdaságát tudhatja magáénak, a legfejlettebb technológiákat alkalmazza mind a civil, mind a katonai fronton. A gondok orvoslásában tehát inkább az Egyesült Államoktól várhatunk segítséget, mint az Amerika-ellenes Oroszország folyamatos vétója által megbénított Biztonsági Tanácstól.