Gazdasági és pénzügyi körökben napjainkban Ázsiát a rohamos gazdasági növekedéssel, rekordszintű lakossági fogyasztással, az épülő városokkal és a vállalkozói kedvvel azonosítják. A valóságban azonban Kína és India szenzációs makromutatói mögött ott van a kontinens többi országa, melyek vért izzadva fáradoznak régi fényük visszaállításán, miközben folyamatosan alulmaradnak globális versenytársaikkal szemben. Ezen országok legeklatánsabb képviselője Japán. Habár manapság divatos Kína felemelkedését az amerikai gazdasági hatalom visszaszorulásával párhuzamban emlegetni, valójában az Egyesült Államok világgazdaságban betöltött szerepe az elmúlt évtizedben folyamatosan tartotta magát, a globális GDP 30 százalékát adva. Ezzel szemben Japán részesedése a 10 évvel ezelőtti 15 százalékról 10 százalékra esett vissza. Az ország gazdasági növekedése az elmúlt tíz évben éves szinten átlagosan 1 százalék volt, míg a világgazdaság évi 3,5 százalékkal bővült. A lemaradás mögötti okok jól ismertek: rossz demográfiai mutatók, stagnáló bérek, lanyha belső fogyasztás és határozatlan gazdaságpolitikai irányítás.

A befektetők kezdenek hozzászokni Japán szürkeségéhez, de a fejlődő Ázsia többi országának alulteljesítését nehezen értik. Kínát leszámítva az ázsiai fejlődő országok növekedési üteme 5 százalékos volt az elmúlt három évben, ami jóval alatta marad a feltörekvő országok növekedési adatait összesítő 6,5 százaléknak, és jóval kevesebb annál a 8-9 százaléknál, mellyel ezen országok büszkélkedhettek még az 1997–98-as pénzpiaci válság előtt.

A probléma gyökerei ott rejlenek, hogy a válság lecsengése után a legtöbb ország igyekezett bebiztosítani magát a külső sokkhatásokkal szemben, így óriási külföldi valutatartalékokat halmoztak fel, és igyekeztek számottevő többlettel zárni folyó fizetési mérlegeiket. Eközben azonban megfeledkeztek arról, hogy a 90-es évek elején mi tette őket a gazdasági növekedés szupersztárjaivá. Egy gazdaság növekedési fázisát ugyanis magasabb hitelfelvétel kíséri, ugyanis a külső források felhasználása egyenes arányban növekszik az emberek gazdasági sikerbe vetett bizalmával, amit a bankok előszeretettel támogatnak is. A gazdaságpolitikai tehetetlenség és az új gazdasági modellek kikísérletezésének elmaradása is nagyban hozzájárultak a növekedés megakadásához. Indonéziában például a relatív nyersanyaggazdagság és az alig 1700 dolláros egy főre jutó nemzeti jövedelem körülményei 8-9 százalékos gazdasági növekedést tennének lehetővé, mégis az elmúlt években a hazai össztermék évente csak 6 százalékkal bővült. Ennek hátterében nem más áll, mint hogy a kormány képtelen meghozni a nélkülözhetetlen reformok, főleg a munkaerőpiac lendületbe hozásához szükséges döntéseket. De Malajziának sem sikerült élnie az előtte kínálkozó lehetőségekkel. A számára ideálisnak tűnő elektronikai fogyasztási cikkeket már elsősorban az olyan alacsony bérszínvonalú országokban állítják elő, mint Kína. A korábbi high-tech guruknak, Tajvannak és Dél-Koreának sem sikerült igazán továbblépnie, és magáévá tenni a szolgáltatásközpontú gazdasági modellt. Igaz, Szingapúr komoly előrelépést mutatott a pénzügyi szolgáltatások felfuttatásával, azonban egy mindössze 130 milliárd dolláros gazdaság nem sokat tud változatni az ázsiai kontinens egészének képén.

Kína és India kivételével Ázsia közepes és nagyméretű gazdaságai csak koloncok a kontinens növekedése számára. Eközben Kelet-Európa, Latin-Amerika és Afrika feltörekvő gazdaságai évente folyamatosan 5 százalék fölött növekednek. Az Egyesült Államok és Európa fejlődése pedig továbbra is felülmúlja Japánét. Mindez nem igazán támasztja alá azt a közvélekedést, miszerint a 21. század Ázsia évszázada.