Tanstaafl (There ain’t such a thing as a free lunch): Nincs olyan dolog, hogy ingyen ebéd! Bármit is szeretnénk elérni, azért áldozatot mindig kell hozni. Kézzelfoghatósága ellenére erről az egyszerű tételről gyakorlott közgazdászok is gyakran megfeledkeznek. A gazdaságpolitikai tervezésben ma az egyik legdivatosabb kifejezés a magas hozzáadott érték. Az ilyennek tekintett gazdasági ágak meghonosítására, elterjesztésére és támogatására indított programok költségei azonban – a rejtett társadalmi költségekkel együtt – rendszerint magasabbak az általuk teremtett új lehetőségek hasznánál.

A gazdaságpolitika gyakran csodaszerként tekint a magas hozzáadott értékű gazdasági ágakra. Ennek jegyében olyan vállalkozások létrehozására fordítunk társadalmi erőforrásokat, amelyek önmaguktól nem jöttek volna létre, a kapott állami segítség nélkül életképtelenek lennének, kimutatott hozzáadott értéküket pedig éppen a támogatás adja.

Miért illúzió egy fejlődésközpontú gazdaságpolitikát a magas hozzáadott értékű gazdasági ágak mítoszára alapozni? A kérdés megválaszolásához tisztáznunk kell, mit értünk hozzáadott érték alatt. A hozzáadott érték a javak előállításának folyamatában egy adott lépésnél a felhasznált inputok és az előállított output értéke közti pozitív különbséget takarja. Ha ez a különbség nagy, akkor magas hozzáadott értékről beszélünk, amihez végül legtöbbünkben a magasabb jövedelem azonos ráfordítással történő megszerzésének képzete társul, az összefüggés azonban nem feltétlenül ennyire egyértelmű.

A hozzáadott érték megállapításakor gyakran nem veszünk figyelembe minden inputot, a számítás csak az előállítási folyamatban felhasznált anyagokra és közvetlen munkaerőre koncentrál. A hozzáadott érték nagyságát ugyanakkor más tényezők is befolyásolják, mint például a szükséges technológia rendelkezésre állását biztosító tőke hozzáférhetősége, az infrastruktúra fejlettsége, vagy a helyi piacok kedvező sajátosságai. Ha ezeket a faktorokat is figyelembe vesszük, be kell látnunk, hogy az egyik piacon magas hozzáadott értékű, csúcstechnológiát alkalmazó iparág más környezetben veszteséges lehet.

Gyakori hibaforrás az outputok eleve hozzáadott érték szemléletben történő értékelése a piacon elérhető árak helyett, illetve a kormányzati beavatkozás hatásainak figyelmen kívül hagyása az adott tevékenység értékelésekor. Egy tevékenység vagy projekt társadalmi hasznának értékelésekor az igénybe vett erőforrások társadalmi haszonáldozati költségével kellene számolni, ami kiszűri az adók és támogatások torzító hatását. A képzetlen munkaerő társadalmi haszonáldozati költsége például általában alacsonyabb, mint a formális városi munkaerőpiacokon elérhető bér, ezért a több képzetlen munkaerőt alkalmazó tevékenységek valójában hasznosabbak, mint amilyennek látszanak, ha a torzító hatásokat kiküszöböljük. (Gillis at al.)

Végül a legalapvetőbb probléma az értékfogalom hibás értelmezése. A gazdasági szereplők magatartását leíró mikroökonómiában az érték az a maximális ár, amit egy fogyasztó hajlandó lenne fizetni egy adott termékért (Landsburg, 1999). Ez az érték lehet alacsonyabb is, mint a piaci ár, ekkor az adott fogyasztó nem vásárolja meg a terméket, és magasabb is, ekkor a vásárlásra a piaci áron sor kerül. Vagyis ha a fogyasztó számára a termék a piaci árnál magasabb értékkel bír, akkor az ár és az érték közti különbség az ő haszna a vásárlásból. Ebből az is látható, hogy ha egy vállalkozás képes eredeti tevékenységi körében megtalálni azokat a fogyasztókat, akik termékének a piaci árnál nagyobb értéket tulajdonítanak, és képes őket rábírni a magasabb áron történő vásárlásra, azaz képes a hatékony piacszegmentációra, azzal közelebb jár a magas gazdasági hozzáadott érték létrehozásához, mintha olyan új tevékenységbe kezd, amit más piacon, más vállalatnál magas hozzáadott értékűnek látott.

A hozzáadott értéken alapuló gazdaságfejlesztési érvelések alapvető hibája, hogy épp az érték talán legfontosabb tulajdonságáról, annak szubjektivitásáról feledkeznek meg. Ráadásul az ár nem is a javak személytől, helytől és időponttól is függően szubjektív értékével van kapcsolatban, hanem azok marginális értékét tükrözi vissza, vagyis azt az értéket, amire az adott áru legutolsó egységét a piac értékelte. Az árat – és így közvetve az elérhető hozzáadott értéket – az adott piac kereslete és kínálata együtt határozza meg, nincs tehát abszolút értelemben vett „magas hozzáadott értékű iparág”.

Miközben az érték szubjektivitásának egy történelmi jelentőségű megnyilvánulásáról, az arany árának XV–XVI. századi változásáról, már Adam Smith is beszámolt, részben éppen az ő munkájára vezethető vissza a munkán alapuló érték téves elmélete, amelyet később Marx is vallott (Landsburg, 1999). Legegyszerűbb formájában az elmélet azt állítja, hogy egy cikk értékét az előállítására fordított munka mennyisége határozza meg. Ez azonban nyilvánvalóan nem igaz, hiszen temérdek munkával áshatunk egy hatalmas lyukat a kertünkben, amelynek a piaci ára mégis sokkal kisebb lesz, mint egy hűvös szobában egy jó szerző által egy délután alatt megírt novelláé.

A fenti következtetéseket gyakorlati példák is igazolják. A Kieli Egyetem kutatója, Matthias Lücke szerint a termelési tényezők termelékenységnövekedése csak részben tükröződik vissza a hozzáadott érték változásában. Lücke eredményeinek a hozzáadott érték szempontjából lényeges vonatkozásai a következők:

– hozzáadott érték növekedésének alapja a termelékenység növekedése;

– a magas hozzáadott érték fenntartása az alacsonyan képzett munkaerőn és fizikai tőkén alapuló ágazatokban nem tartós;

– tartósan magas hozzáadott értéket csak a magasan képzett munkaerőt igénylő iparágak tudnak elérni, az ilyen munkaerő létrehozása azonban befektetést igényel;

– a termelékenységnövekedés haszna fokozatosan átkerül a fogyasztókhoz.

Magyarország számára a fentiek tanulsága az, hogy nem a technológiába kell befektetnünk, hanem az emberi erőforrás képzésébe.

Egy másik, a magyar gazdaság esetében is fontos kérdés a mezőgazdasági kisgazdaságok helyzetének javítási lehetősége magas hozzáadott értékű tevékenységek elterjesztésével. Az egyesült államokbeli Cornell Egyetem kutatói ezzel kapcsolatban megállapítják (Streeter and Bills, 2003), hogy komoly veszélyeket rejt, ha a problémákkal küzdő kisgazdaságokat a gazdaságpolitika általánosságban a magas hozzáadott értékű megközelítés felé tereli, mert ezek a tevékenységek számottevő kockázatot hordoznak. A magas hozzáadott értékű termelésre koncentráló politika egyik alapvető hibája, hogy kizárja a további lehetőségeket a megfontolásból, miközben a gazdaságok közül soknak gyakran épp egy másik lehetőség jelentene alkalmasabb kiutat a nyereségesség javítására. Tipikus eset a hagyományos tömegtermelésről a magas hozzáadott értékű termelésre történő átállás anélkül, hogy a két eltérő stratégia által a vállalkozással szemben támasztott követelményekkel tisztában lennénk.

A kutatók szerint a hozzáadott érték alapú termelés esetében szűkebb fogyasztói kör vásárol megkülönböztetett termékeket, ezért a vállalkozásnak erősebb fogyasztói kapcsolatokkal, magasabb szintű marketing felkészültséggel és kiemelkedő minőségű termékkel kell rendelkeznie, miközben a magasabb hozzáadott érték alapú termelés egy általános igény kielégítése helyett speciális igényekkel jellemezhető szűkebb réspiacokra koncentrál.

A fenti megállapítások nagyrészt más piacokon is érvényesek, a fogyasztó alapos ismerete és a megkülönböztető termékvagy szolgáltatásminőség minden hozzáadott érték alapú stratégia alapvető jellemzője, a hozzáadott érték alapú réspiacok megcélzása pedig nem minden vállalkozás számára a legkedvezőbb stratégia. A vállalati stratégia szempontjából a fenti dilemma általánosabban is megfogalmazható.

A vállalati stratégiában általánosan alkalmazott két alapvető stratégiai irány, a költségcsökkentő és a differenciáló stratégia közül az utóbbi a magas hozzáadott értéket megcélzó stratégiaként is felfogható. Grant szerint a megkülönböztető stratégia sikeréhez erős marketing- és termékfejlesztési képességekre, funkciók közti koordinációra, kreativitásra, kutatási kapacitásra és kifejezett minőségi teljesítménycélokra és ösztönzőkre van szükség.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a megkülönböztető stratégia rendelkezik olyan feltételekkel, amelyek annak követését költségesebbé teszik, a magasabb költségek miatt ez a stratégia tehát önmagában nem garantál magasabb nyereséget. A megfelelő stratégiát a gazdasági szereplő tevékenysége, a rendelkezésre álló erőforrások és a környezet szabta keretek között kell megválasztani, egy ország esetében pedig egyetlen stratégiatípusra koncentrálni nem lehet, mert a lakosság ellátása is, az exportlehetőségek kiaknázása is számos eltérő termék és szolgáltatás előállítását igényli, amelyek között fontosak a költségcsökkentő stratégiához jobban illeszkedő termékek és szolgáltatások is. Ha például a nagyszámú képzetlen vagy elavult képzettségű munkaerőre gondolunk, akkor beláthatjuk, hogy a megkülönböztető, hozzáadott érték alapú stratégia egyeduralma sokakat kizár a munkaerőpiacról, csökkenti a foglalkoztatást és ezzel a foglalkoztatottakra olyan többletterheket ró, ami képes önmagában aláásni a hozzáadott érték alapú stratégia sikerét. Márpedig a magyar munkaerőpiacot az 1991 óta folyamatosan növekvő termelékenység mellett a visszaszorult foglalkoztatottsági arány és a reményvesztett álláskeresők magas aránya jellemzi, ami egybevág a fenti következtetéssel (Grant, 2002).

Ha nem létezik olyan gazdasági ág, amelynek támogatásával a tartósan magas hozzáadott értékű termelés biztosítható, akkor felmerül a kérdés, hogy a gazdaságpolitika hogyan segítheti a felosztható nemzeti jövedelem növelését? A válasz egyszerű, bár kiábrándító. David Henderson, a Reagan-adminisztráció gazdasági tanácsadó testületének egyik vezető közgazdásza szerint egy ország reáljövedelme növelésének egyetlen módja az ország reálteljesítményének növelése, vagyis a kiutat a növekedést általában elősegítő gazdaságpolitika kínálja húzóágazatként címkézett ágazatok kijelölése nélkül.

A növekedést elősegítő gazdaságpolitika kialakításához meg kell értenünk a gazdasági fejlődés természetét és a növekedést előidéző tényezők hatásmechanizmusait. A következőkben ezért tekintsük át a növekedés néhány gyakran használt modelljét.

A gazdaságfejlesztési elemzésekben használt legegyszerűbb és legismertebb modell a Harrod–Domar-modell (Gillis et al., 1996), amelyet az 1940-es években egymástól függetlenül alakított ki az angol Roy Harrod és az amerikai Evsey Domar. A modell a gazdaság teljesítményét a befektetett tőke függvényeként írja le, rámutatva, hogy a magas növekedési ütem magas megtakarítási rátát és alacsony tőketeljesítmény-rátát igényel. A hazai megtakarítási rátával kapcsolatban ugyanakkor az 1990-es évek közepétől megfigyelhető a csökkenő tendencia (Pénzügyminisztérium, 2005).

Bár a vonatkozó európai uniós (EC, 2007a) és hazai statisztikák eltérő viszonyítási alapja miatt valóban megalapozott nemzetközi összehasonlításról nem beszélhetünk, a hazai adatokban jelentkező csökkenő tendencia és a nemzetközi adatok együtt arra utalnak, hogy a megtakarítás szintje Magyarországon alacsony. Ennek megfelelően a Harrod–Domar-modell szerint a magyar gazdaságban épp azok a munkaerőintenzív tevékenységek adnak lehetőséget magasabb hozzáadott érték elérésére, amelyek drágább munkaerejű és tőkében bővelkedő országokban alacsony hozzáadott értékűek lennének.

A Harrod–Domar-modellnél összetettebb, így az országok növekedési teljesítményének különbségei mögött rejlő tényezőkről pontosabb képet ad a Robert Solow és Edward Denison által kifejlesztett Solowmodell. A növekedés forrásainak a Solowmodellre épülő elemzései rámutattak, hogy a termelékenységnövekedés hatása a gazdasági növekedésre nagyobb, a tőke szerepe kisebb a korábban feltételezettnél.

Magyarországon a tőkeállomány növekedése az 1994 és 2005 közötti időszakban 7% körül ingadozott, a munkaerő mennyisége gyakorlatilag változatlan volt (EBRD, 2007), ezért a korábbiakhoz hasonló tendenciákat feltételezve a gazdasági növekedés elősegítésében a Solow-modell szerint várhatóan a jövőben is a tőkeállomány növekedésére és a termelékenységnövekedésére számíthatunk. Figyelembe véve a csökkentő megtakarítási rátát, a tőkeállomány növekedésében várhatóan a korábbinál is nagyobb szerep jut a külföldről érkező befektetéseknek, amihez szükséges, hogy a magyar üzleti környezet vonzó legyen a befektetőknek.

A termelékenység növelésének területén a hazai szervezési és menedzsmentkultúra javításával van lehetőség a leggyorsabban és leghatékonyabban eredményeket elérni. Ezt az országok versenyképességére vonatkozó elemzéseit évente közzé tevő Institute for Management Development (IMD) adatai is alátámasztják, hiszen az IMD rangsorában menedzsmentgyakorlat tekintetében Magyarország 61 felmért gazdaságból a 43. helyen áll.

Fontos a termelékenységnövekedés és technológiai fejlődés szempontjából az innováció, és a fejlettebb gazdaságok módszerei és technológiája átvételének képessége is. Az innovációt azonban az új EU-tagországok, Horvátország, Ausztria és Törökország összehasonlításában Magyarországon legmagasabb munkaerőt terhelő adók nem ösztönzik. A munkáltatónak 100 eurót érő újításért egy magyar feltaláló nem egészen 37 eurót kap, román kollégája már majdnem 40 eurót, az osztrák és szlovák feltaláló pedig 44, illetve majdnem 54 eurót vihet haza újításáért. A szlovák adórendszer tehát 97%-kal jobban ösztönzi az újítót a termelékenység növekedésére, mint a mi adórendszerünk.

Fékezik az innovációs készséget és az alkalmazkodóképességet a magas kommunikációs költségek is. Az IMD adatai alapján a szélessávú internet hozzáférés költségei Magyarországon aránytalanul magasak, hiszen 22,41 dolláros 100kbit/s sávszélességre jutó havi költségével Magyarország megelőzi az Európában is drágának számító Dániát, Finnországot, de Luxemburgot is. Összehasonlításként ez a költség Kínában 7,84 dollár, az Egyesült Államokban 3,53 dollár, Japánban pedig 0,09 dollár.

Eredetileg a fejlődő országok hagyományos mezőgazdasági és kialakuló ipari szektorai kölcsönhatásának elemzésére kifejlesztett kétszektoros növekedési modell szintén hasznos a magyar gazdaság fejlődésének megértésében. A modell a mezőgazdasági szektor és az ipari szektor munkaerőpiacai közötti kölcsönhatások elemzéséből szűr le a gazdaság fejlődésére vonatkozó következtetéseket.

A modell szerint a gazdaság fejlődése eleinte alapvetően az ipari szektor növekedését jelenti. A növekedés révén ez a szektor fokozatosan szívja fel a mezőgazdaság munkaerő- feleslegét, ezért a kezdeti időszakban a munkabérek a fejlődés ellenére nem növekednek addig, amíg a mezőgazdaság munkaerő- feleslege meg nem szűnik. A képzetlen munkaerő bére csak ettől a ponttól fog mindkét szektorban növekedni.

A kétszektoros modell gondolatmenete jól alkalmazható a rendszerváltó gazdaságok rejtett munkanélküliséggel jellemezhető állami szektora és kialakuló magánszektora közti kölcsönhatások elemzésére is. Az ECOSTAT adatai alapján a magyarországi reálkeresetekben az 1970-es évek végéig folyamatos a növekedés, majd 1990-ig egy, a későbbiekhez viszonyítva enyhe csökkenés, a következő hat évben pedig gyors csökkenés következett. A kétszektoros modell alapján ez a megszűnő vagy átalakuló állami vállalatok addig rejtett munkaerő-feleslegének munkaerőpiacon való megjelenésével magyarázható. Ez az összefüggés látható Augusztinovics és Küllő a magyar munkaerőpiac és a nyugdíjak 1970 és 2020 közötti alakulását elemző cikkében közölt adatokból is, amelyek szerint az 1990-es politikai rendszerváltást követő néhány évben a 25 és 64 év közötti korcsoportban a foglalkoztatottak aránya erőteljesen csökkent.

A kétszektoros modellek alkalmazhatósága szempontjából a megszűnő állami szektor jelentősége ma már csekély, ugyanakkor a hazai kisgazdaságok munkaerő szempontjából gyakran mutatnak a fejlődő országok mezőgazdasági szektorához hasonló jellegzetességeket, illetve a hivatalos gazdaság szempontjából hasonlóan viselkedik a kiterjedt szürkegazdaság is.

Míg egyik oldalról nem célszerű a magyar gazdaság fejlődése érdekében egyetlen iparágat sem kiemelten támogatni a magas hozzáadott érték reményében, másik oldalról általában a magas hozzáadott érték elérése ésszerű törekvés, lényegében azonos az ország versenyképességének fokozásával.

A versenyképesség az alkalmazkodás képessége, az alkalmazkodás pedig mindenekelőtt a környezet ismeretét igényli. Magyarország irigylésre méltónak tarthatja a csúcstechnológiákban élen járó amerikai és japán vállalatok sikerét, nem szabad azonban elfelejteni, hogy ahhoz mindkét ország esetében olyan helyi adottságok járultak hozzá, amelyekkel Magyarország nem rendelkezik. Az Egyesült Államok kapitalista hagyományai és hatalmas, szabad belső piaca következtében kinevelte a vállalkozók generációit, pénzügyi hagyományai és gazdasági ereje révén pedig az innovatív vállalkozások számára szükséges kockázati tőke is bőséggel rendelkezésre áll. Japán esetében az országra hagyományosan jellemző magas megtakarítási ráta és a sajátos vállalati tulajdonosi modell, a keirecu által biztosított kockázatmegosztás biztosítja a magasabb kockázatú innovatív ágazatok hátterét (Marosi, 1997). Más országok sikerágazatainak követése helyett tehát Magyarország esélye saját komparatív előnyeinek feltárásában, és az arra épített versenyelőny kialakításában rejlik.

Az országok versenyelőnyét meghatározó tényezők elemzésére Porter alkotott átfogó modellt. Porter modellje szerint a kormányzat nem közvetlen versenyképességet meghatározó tényező, hanem a versenyelőnyt meghatározó tényezőket befolyásoló külső erő. A kormányzat tehát nem képes egyes iparágakat versenyképessé tenni, befolyása a gazdaság versenyképességét hosszabb távon meghatározó tényezők befolyásolására korlátozódik. A versenyelőnyt meghatározó tényezőkre később még visszatérünk, előbb azonban tekintsük át Magyarország jelenlegi versenyképességi helyzetét.

Az egyik legszemléletesebb forrás gazdaságunk versenyképességének megítélésére a svájci székhelyű Institute for Management Development (IMD) rangsorokon alapuló versenyképesség-elemzési rendszere. Az IMD elemzési eredményeit évente megjelenő versenyképességi évkönyvében közli, az értékelések 61 gazdaság makromutatói és felmérési eredmények alapján történő rangsorolásán alapul.

Magyarország 2006-ban a versenyképességi rangsor 41. helyén, tehát a vizsgált 61 gazdaság alsó harmadában végzett. Ez a teljesítmény a hasonló helyzetű országokkal összehasonlítva a közepesnél valamivel jobb volt. Árnyalja ugyanakkor a képet, hogy Magyarország 2002 és 2006 között a 30. helyről csúszott vissza a 41. helyre.

Az IMD felmérésében az általános versenyképességi mutatót a gazdasági teljesítmény, kormányzati hatékonyság, üzleti hatékonyság és az infrastruktúra határozza meg. A jelzett időszakban hazánk mutatói mind a négy fenti területen jelentősen romlottak, a legerőteljesebb romlás a kormányzati hatékonyság területén figyelhető meg, ahol Magyarország a 27. helyről a 41. helyre került.

Az IMD évkönyve az egyes versenyképességet meghatározó tényezők mentén Magyarország erősségeit és gyengéit is közli. Az eredményeket áttekintve kirajzolódik egy kétpólusú magyar gazdaság képe, amelyben multinacionális vállalatok magas hatékonysággal működve jól teljesítenek, a főképp hazai vállalkozásokból álló kis- és középvállalati szektor pedig alacsony hatékonysággal működik és nehézségekkel küzd. A nagyvállalatok jó teljesítménye jelzi, hogy a magyar környezetben is van lehetőség a nyereséges gazdasági tevékenységre, vagyis a magyar vállalkozások nincsenek valamilyen rejtett gazdaságföldrajzi vagy egyéb megmásíthatatlan ok miatt eleve kudarcra ítélve. A probléma forrása, amint látni fogjuk, az adórendszer kis- és középvállalkozások számára kedvezőtlenebb szerkezete.

A magas magyar adóelvonási szint gazdasági növekedésre gyakorolt negatív hatásaira egy korábbi tanulmányban már magam is felhívtam a figyelmet. A magyar gazdaság problémáinak gyökerei azonban leginkább az adózás szerkezetében lelhetők meg. A vállalati nyereségadó legmagasabb kulcsa Magyarországon alacsony (EC, 2007b), ami kedvez a multinacionális vállalatok betelepülésének. A munkaerőt terhelő adószint ugyanakkor kifejezetten magas. A munkaerőt terhelő adók implicit adókulcsa, tehát a foglalkoztatást terhelő összes adó összes javadalmazáshoz viszonyított aránya alapján Magyarország 40,5 százalékos adószintjével az EU-tagországok legmagasabb adózású harmadában foglal helyet, az új tagországok közül pedig egyedül Csehország adószintje magasabb. Ez a munkaerőt terhelő magas implicit adókulcs multinacionális vállalatokat is terheli, azonban a kis- és középvállalatok számára nagyobb terhet jelent, hiszen ezek a vállalkozások alacsonyabb hatékonyságuk és általában munkaerőintenzívebb tevékenységeik miatt megtermelt jövedelmük nagyobb részét fizetik ki alkalmazottaiknak a magasabb adókulcsokkal terhelve.

A fogyasztást terhelő adók 26,5 százalékos implicit adókulcsa szintén nagyon magas, az EU-ban az ötödik legmagasabb, az új tagországok között pedig a legmagasabb (EC, 2007b). Ha figyelembe vesszük, hogy a Magyarországra települt nagyvállalatok a kis- és középvállalatoknál jóval nagyobb arányban termelnek exportra, míg utóbbiak főképp a hazai piacot szolgálják ki, láthatjuk, hogy a magas fogyasztási adószint szintén elsősorban a kis- és középvállalatokat érinti hátrányosan.

A magyar adószerkezet időbeni alakulását tekintve elmondható, hogy bár a vállalati nyereségadó tekintetében az EU átlagos adószintjének csökkenése miatt a különbség csökkent, hasonló általános adóterhelés mellett a magyar fogyasztást és munkaerőt terhelő adószintek tartósan magasabbak, a vállalati nyereséget terhelő adószintek tartósan alacsonyabbak az EU átlagánál.

Emellett főképp a mikrovállalkozásoknak és kisvállalatoknak, amelyek a nem pénzügyi szektorban foglalkoztatott magyar munkaerő 54,4 százalékát alkalmazzák (EC, 2007c), van az adórendszerrel részben összefüggő, mélyebb gyökerű problémája is, amit az 1. ábra mutat be.

Az ábra három olyan egymás fenntartásához hozzájáruló ördögi kört tüntet fel, amelyek a hazai kisvállalkozások fejlődését akadályozzák. A három ördögi körből kitörni leginkább az 1-es számú kör megtörésével lehetne, hiszen a pontosan vezetett számvitel növelné a vállalkozás nyereségességét, és ezzel együtt teherviselő képességét is. Ezt azonban akadályozza az alacsony menedzsmentkultúra, az adócsalás megítélésében kialakult konszenzus és a kormányzat részéről a vállalkozásokkal szembeni bizalmatlanság. A 3-as számú kört az eredményesség javulása idővel kioltaná, addig azonban ez a kör a kitörés sikere ellen hat. A 2-es számú kör feloldásának az adózási szint csökkentése szükséges, de nem elégséges feltétele, ezért a gazdaságpolitika célja az adóteher csökkentése és ezzel párhuzamosan a vállalkozások szemléletének megváltoztatása lehet.

A versenyképesség romlását okozó, a fentiekben azonosított problémákból kiindulva, a fejlődést segítő gazdaságpolitika kialakításához az alábbi három fő irány körvonalazódik:

– a növekedés lehetővé tétele a magyar gazdaság kisebb szereplői számára az őket terhelő adók csökkentésével;

– a gazdasági és menedzsmentismeretek, illetve -kultúra erőteljes javítása;

– a magyar humántőkébe való intenzív befektetés.

A legfontosabb irányok kiemelését követően tekintsük át, hogyan képes a kormányzat a Porter modelljében szereplő, versenyelőnyt meghatározó tényezők pozitív befolyásolására.

A vállalati stratégiával, szerkezettel és rivalizálással kapcsolatos tényező befolyásolása kapcsán a gazdaságpolitika célja az általános versenyképesség-javítás lehet. Nem tüntethetünk ki tehát irányokat, tevékenységeket, nem szabad beavatkozni sem a verseny élénkítése, sem annak tompítása ürügyén. Fontos viszont a gazdasági gondolkodásunk megváltoztatása, a gazdasági és vállalkozási ismeretek terjesztése.

A hatékony vezetéshez mindenekelőtt információ és az annak megértésére való képesség kell. Az adószerkezet módosításával és a magas adminisztrációs terhek csökkentésével rá kell vezetni a vállalkozások vezetőit, hogy a pontosan vezetett számvitel elsősorban nagyon hatékony vezetési eszköz, nem pedig az állami elszámoltatás eszköze.

A vállalati szerkezet tekintetében erősíteni kell a kis- és középvállalkozások helyzetét, hiszen a legtöbb fejlett gazdaságban ezek jelentik az alkalmazkodóképesség zálogát. Rhoads Schumpetert idézve megjegyzi, hogy a kis- és középvállalkozások eltűnése nemcsak a menedzsmentképességekkel és vállalkozói szemlélettel rendelkező munkaerő csökkenéséhez vezet, de egyben aláássa a kapitalizmus – a szabad piac – politikai támogatottságát is.

Számos gazdaság közelmúltbeli tapasztalata szól a kisvállalkozások erősítése mellett. Japánban a kisvállalkozások évtizedeken keresztül a munkavállalók körülbelül 75 százalékát foglalkoztatták, Tajvan, Hongkong és Szingapúr fejlődésében a kis, családi vállalkozások a kezdetektől meghatározó szerepet töltöttek be, Dél-Korea figyelme pedig az 1980-as évektől szintén a kisvállalatok felé fordult (Marosi, 1997).

Kína gyorsan növekvő gazdaságában ma szintén a kisvállalkozások adják a növekedés lendületét. „Nem számít, hogy a macska fekete vagy fehér, amíg megfogja az egeret” – ezzel a megállapítással Teng Hsziao-ping 1978-ban családi felelősségi rendszert vezetett be a mezőgazdaságban, később speciális gazdasági övezeteket alakított ki Kínán belül, illetve fokozatosan ezeken kívül is engedte a kisvállalkozások megjelenését.

A kis- és középvállalkozások fontossága ugyanakkor nem csak a távol-keleti gazdaságokra jellemző, ezek erősítését az Európai Bizottság is kiemelt helyen kezeli (EC, 2007d).

A gazdaságpolitika kapcsolódó és támogató iparágakhoz való viszonyában az egyik cél a kis- és középvállalatok előtt álló adminisztratív és adózásbeli akadályok lebontásával – az Európai Bizottság törekvéseivel is összhangban – olyan körülmények teremtése Magyarországon, ahol könnyen lehet vállalkozást alapítani, és azt nem az állam által rárótt adminisztratív terhek és hátrányosan megkülönböztető adók kényszerítik rövid időn belül megszűnésre. Ilyen környezetben lesznek képesek ugyanis a kisvállalatok gyorsan alkalmazkodni, reagálni a hazai és külföldi fogyasztói piacok igényeire, vagy éppen beszállítóként vagy szolgáltatóként kapcsolódni a Magyarországra települő multinacionális vállalatok exportsikereihez.

További hatásos támogatást nyújthat a kisvállalkozásoknak az információhoz való hozzáférés elősegítése. Marketing és üzleti döntéseiknél a kisvállalatok gyakran nem támaszkodhatnak költséges primer piackutatási adatokra, Magyarországon azonban az adófizetők pénzén gyűjtött statisztikai adatok ingyenesen többnyire nem hozzáférhetők. [Vessük össze például a Központi Statisztikai Hivatal weboldalán (www.ksh.hu), az amerikai Népszámlálási Iroda weboldalán (U.S. Cencus Bureau, www.census. gov) és az Eurostat weboldalán (ec.europa. eu/eurostat) ingyenesen hozzáférhető adatokat és szolgáltatásokat.]

Mind a hazai vállalatok életképessége, mind a multinacionális vállalatok magyarországi társadalmi felelősségvállalása, magyar humántőkébe való befektetési hajlandósága szempontjából rendkívül fontos az erős belső piac kialakítása. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az IMD adatainak elemzésénél Magyarország erősségei közé sorolt magas exportarány tulajdonképpen nem a magyar gazdaság erőssége, hanem a belső piac gyengesége, ahogy azt elemzésében Matolcsy is megállapítja.

A termelési tényezőkkel kapcsolatban a gazdaságpolitikának a humántőke fejlesztésére célszerű összpontosítania, hiszen a növekedéshez szükséges tőke kívülről is beáramlik az országba, ha kedvező feltételeket talál, a belső piac erősítése nélkül azonban nem számíthatunk a multinacionális vállalatokra a humánerőforrás hosszú távú fejlesztésében.

A munkaerő fejlesztésére az Európai Bizottság is nagy hangsúlyt fektet, a munkahelyek védelmét a munkaerő védelme váltja fel a gondolkodásban, képessé téve azt az alkalmazkodásra (EC, 2007d). Az oktatás fontosságára más nemzetközi példa is van. Dél-Korea például 1951-ben még csak az állami kiadások 2,5 százalékát fordította oktatásra, 1984-ben ez az arány már 24 százalék volt, amihez kétszer annyival járult hozzá a magánszektor és a szülők (Marosi, 1997). Japánban az alkalmazottak folyamatos képzésére a vállalatok nagy hangsúlyt fektetnek, az Egyesült Államokban pedig akár az illegális bevándorlók is hozzájuthatnak alapvető képességeik fejlesztésére alkalmas, vagy akár a felsőfokú tanulmányaikat előkészítő oktatáshoz, nyelvi képzéshez, érettségi előkészítőhöz, mégpedig ingyenesen. Kaliforniában például a tanulni vágyókat szakképzett tanárok segítik, az ingyenes képzésben való részvételnek pedig még az sem feltétele, hogy a résztvevő valamilyen vizsgára készüljön, csatlakozhat akár csak angoltudása javításának szándékával is.

Az élethosszig tartó tanulás Európában is terjedőben van, ahogy azt a 25 és 64 év közötti népességben a valamilyen szervezett képzésben részt vevők arányára vonatkozó adatok is jelzik (EC, 2006). Sajnálatos, hogy Magyarország a felnőttképzésben részt vevők aránya alapján nem csak az EU-n belül, de az új tagországok között is sereghajtó.

Az új tagországok közt sikeresen fejlődő Szlovéniát ugyanakkor a képzésben részt vevő felnőttek arányában a régi EU-tagországok közül is csak négy ország előzi meg, mégpedig éppen azok a skandináv országok, ahol a munkaerőt terhelő adók a magyarországinál magasabbak. Míg tehát az adórendszer ezekben az országokban is emeli a munkaerő költségét, kormányaik sokkal többet tesznek azért, hogy a magasabb költségű munkaerő minősége miatt mégis vonzó legyen a vállalatok számára. A magyar kormány a 2006. évi választásokat követően ezzel szemben tovább rontott a helyzeten az oktatáshoz való hozzáférés lehetőségeinek szűkítésével, és a személyi jövedelemadó emelésével.

Az előző szakaszokban azt vizsgáltuk, lehet-e a magas hozzáadott érték alapján azonosítani olyan iparágakat, amelyek hazai fejlesztése a magyar gazdaság stabil, fenntartható növekedéséhez hosszú távon hozzájárulhat.

A fejlődés lehetőségeinek elemzése során láthattuk, hogy a magyar gazdaság esélye nem más környezetben elért eredményeik alapján magas hozzáadott értékűként azonosított tevékenységek támogatásában és másolásában, hanem a gazdaság általános alkalmazkodóképességének növelésében van, amit a gazdaságpolitika főképp az alábbi három eszközzel tud támogatni:

– humántőkébe való intenzív befektetés;

– a kis- és középvállalkozások erősítése a számukra hátrányos adószerkezet megfelelő átalakításán;

– a vállalkozások és a lakosság adminisztratív terheinek csökkentése, a gazdaság jogi és intézményi környezete minőségének javítása, illetve a társadalom értékrendjének, erkölcsi normáinak helyreállítása.

Elméleti modellek és nemzetközi példák igazolják, hogy fenti egyszerű alapelvek követése önmagában elegendő a gazdaság növekedésének elősegítésére, míg a fejlesztésre rendelkezésre álló erőforrásokat egy-egy iparágra vagy tevékenységre koncentráló gazdaságpolitika tartós alkalmazása a gazdaságra gyakorolt terhelése miatt hosszabb távon a növekedést visszafogja, a gazdaság alkalmazkodóképességét csökkenti.