Aki a hatalomra áhítozik, annak a cél érdekében hitelesen is kell bemutatkoznia, nevezetesen a saját külső megjelenésével. Az egyes vezető politikusok hosszas gyakorlással alakították ki saját imázsukat. Ebben a cikkben néhány példa következik. A különcködő típusra a legjobb példa a mai aktív államfők közül Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök. Előszeretettel pózol a nyilvánosság előtt futballrajongó politikusként, bár ezt a szerepet sem ő találta fel. Már Gerhard Schröder német ex-kancellár is szívesen mutatkozott labdák és focisták társaságában. A sport szeretetével egy politikus a társadalom széles rétegeit tudja magához édesgetni, és emellett férfiasságot, tetterőt és agresszivitást sugároz. A sors fintora, hogy eközben az iráni nőknek nem ajánlják focimeccsek látogatását, mert ott férfiak fedetlen lábbal játszanak.

Egy behúzott has ugyan nem olyan tekintélyt parancsoló, mint egy testépítő felsőteste, mégis sok múlik a sportos fellépésen. A „Rambo” típusú politikus, mint például Vlagyimir Putyin, számtalan eszközzel igyekszik demonstrálni saját hatalmát, legyen az nyersanyag, fegyver, vagy éppen a saját külcsín. A Komszomolszkaja Pravda orosz bulvárlapban megjelent félmeztelen fotók az elnök nyaralásáról nem szemfüles paparazzók műve volt, hanem tudatos PR fogás a Kremlből. Az elnök, a maga férfias megjelenésével, miközben éppen horgászik, az újjászülető Oroszországot szimbolizálja. Elmúltak már azok az idők, amikor vodkát vedelő vezetők papoltak a demokráciáról és kapitalizmusról, miközben a NATO a határok közvetlen közelébe került és külföldi konszernek szabadon vásárolták fel a hazai nyersanyag-lelőhelyeket.

A férfierő bemutatása bevett szokás máshol is, így a fő konkurenciának számító Washingtonban. George W. Bush fellépését 2003-ban az USS Abraham Lincoln anyahajó fedélzetén sok-sok amerikai megjegyezte. Az elnök vadászpilóta egyenruhában feszített, mely kiemelte férfiasságát. Erre a híres amerikai politológus, Cynthia Enloe csak úgy reagált: „The body is the message.” Az amerikai társadalom – akárcsak az orosz – az utóbbi időben nagy válságokon ment keresztül, ha csak a szeptember 11-i terrortámadásokat, vagy a Szovjetunió felbomlását, a csecsen háborút, vagy az iraki megszállást tekintjük. A nép széles rétegei vágynak egy erőskezű vezetőre, aki kivezeti az országot a válságból. Azonban van különbség is. Az Egyesült Államok, mint azt a két utolsó választás is mutatta, demokratikus ország. Erős a civil szféra, hosszú századokra nyúlik vissza a szabad akaratnyilvánítás. Oroszország ellenben egy autokratikus állam demokratikus álca mögé bújtatva, ahol a lakosság nagy része az elnököt egy szigorú, de jóakaratú pátriárkának tekinti. Az egyetlen ember, aki az elnök öntömjénezését zavarhatja, lehetséges utóda, Szergej Ivanov jelenlegi védelmi miniszter.

Európa sem büszkélkedhet azzal, hogy itt a politikai erőfitogtatáson sikerült úrrá lenni. Már Margaret Thatcher brit miniszterelnök-asszony is rácáfolt erre. Manapság pedig Silvio Berlusconi, vagy Nicholas Sarkozy nevét említhetnénk. Előbbi a „latin szerető” képében tetszeleg szoláriumozott arccal, és folyamatosan a demokráciát becsmérlő kijelentéseket tesz. Sarkozy a választási küzdelemben szintén élt a férfierő bemutatásával, amikor Dél-Franciaországban egy lovastúrán kapták lencsevégre. Egy nőiességét hangsúlyozó ellenféllel szemben ez volt a leghatásosabb fegyver: a „Grande Nation” számára ő lesz a tökéletes vezető. Németország nyugodtan veregetheti hát saját vállát, lám náluk ilyen nem történhet. A higgadt Merkel kancellár asszony nem látogat csatahajókra. Valljuk be, ez nem is illene hozzá. Megjegyzendő viszont, hogy nem mindig az erődemonstráció a jó politika. Ha pedig Németország 20. századi történelmét nézzük, érthető, miért nem fogékonyak a német honpolgárok a politikai tesztoszterontúltengésre.