A teljes orosz gázfüggőségtől való félelemben az Európai Unió komoly reményeket fűz a tervezett új gázvezetékek lefektetéséhez. Moszkva augusztus eleji döntése, hogy a fizetések elmaradása miatt megfelezi a Fehéroroszországba exportált gáz mennyiségét, fájó és nem is olyan régi emlékeket idézett fel Európában. Az év elején az Oroszország és Belorusszia közötti ár- és vámvita során Moszkva ideiglenesen elzárta a csapokat a Druzsba gázvezetéken, mely Európa más országait sem hagyta érintetlenül. Az orosz gáztól 65 százalékban függő Csehországban és Szlovákiában felére csökkentek a szállítások. Németországban és Lengyelországban megkezdték a tartalékkészletek felhasználását, és új – így norvég – források felé fordultak. Persze ez nem először történik meg. Emlékezzünk csak vissza 2006 telére, az orosz–ukrán gázárvita következményeire.

Nem csoda, hogy Brüsszelben megkongatták a vészharangokat. Oroszország ugyanis nem fél energetikai dominanciáját kihasználni, ha helyi érdekellentétek rendezésére kerül sor. Az Európai Unió, mint a világ legnagyobb energiaimportőre ráébredt, mily sebezhető Oroszország előtt, ha az akár még csak közvetlen szomszédaival szemben kívánja érvényesíteni érdekeit. Ennek fényében nem nehéz megérteni, hogy Brüsszel az elmúlt 18 hónapban miért is támogatta oly nagy lendülettel több, döntően Dél-Európát átszelő gázvezeték lefektetésének tervét, melyek célja, hogy diverzifikálva az Unió energiaellátását, csökkentse az Oroszország közvetlen szomszédságában zajló, oly nehezen befolyásolható folyamatoknak való kiszolgáltatottságot, ezáltal lazítva a Moszkvától való függésen.

Nem meglepő, hogy Oroszország igyekszik minél inkább ellenállni az európai diverzifikáció szándékának, és ott ásni alá ez irányú terveit, ahol csak tudja. Az egyik legbiztatóbb projekt, a Nabucco-gázvezeték elé például úgy gördített akadályokat, hogy májusban Türkmenisztánba és Kazahsztánba utazott, ahol megállapodást kötött egy Oroszországba menő gázvezeték megépítéséről, melyen keresztül komoly olaj- és gázkészleteket kíván elvonni Közép-Ázsiából, hogy aztán azokat jóval magasabb áron értékesíthesse Európában. Oroszország érdeke ugyanis a folyamatos kereslet biztosítása, hiszen jelenleg ő a világ második legnagyobb kőolaj- és földgázexportőre. A földgáz pedig a leggyorsabb ütemben bővülő energiaforrás Európában. Szakértők szerint hamarosan átveheti a kőolaj helyét az Unió energiaellátásában. Fariborz Ghadar energetikai szakértő, a Penn State University professzora szerint 2030-ra Európának földgázszükségleteit akár 80 százalékban kell majd importból fedeznie.

Ráadásul a földgáz piaca más, mint a kőolajé. Az olaj ugyanis széles világpiaccal rendelkezik, a készleteket akár a helyszínen, Szingapúr és Rotterdam kikötőiben is be lehet szerezni anélkül, hogy a beszerző bárkitől is egyoldalú függésbe kerülne. Ami azt illeti, az EU olajkészleteinek nagy részét is az oroszországi szállítások fedezik, de elemzők szerint az olajpiac természete miatt Moszkva itt sokkal visszafogottabban viselkedik. Mindennek ellenére Brüsszel új olajvezetékeket is üzembe szeretne állítani – főleg Dél-Európában, kikerülve ezzel Ukrajna és Belorusszia ingatag talaját. Ezzel a Balkánon egy új energetikai átjáró alakulhat ki.

Januárban például Macedónia, Bulgária és Albánia megállapodott egy csaknem 1000 kilométer hosszú kőolajvezeték építésében, mely a Fekete-tengerről szállítaná az orosz olajat a Mediterráneum térségébe. Jövőre minden bizonnyal megkezdődhetnek a Burgasz–Alekszandrupoli vezeték építési munkálatai, melyen keresztül 2011-ben, teljes kapacitáson éves szinten akár 20 millió tonna orosz kőolajat pumpálhatnak a Fekete-tenger partjáról Görögországba. Áprilisban pedig Horvátország, Olaszország, Románia, Szerbia és Szlovénia írta alá az 1400 kilométeres páneurópai vezetékről szóló megállapodást, mely teljes kapacitáson évi 40 millió tonna olaj szállítására lesz alkalmas. E vezeték Triesztben csatlakozna a meglévő európai hálózathoz.

Elemzők szerint Oroszország támogatja e terveket, mivel csak újabb útvonalakat építenek ki, melyeken az orosz olaj Európába juthat. Az ellentéteket sokkal inkább a Nabucco-projekt élezi ki, mely gázvezeték a tervek szerint 3300 kilométeren fut majd a Kaszpi-tengertől Ausztriáig, Törökországon, Bulgárián, Románián és Magyarországon keresztül. Tehát ez lenne az egyetlen vezeték, melyen keresztül a Kaszpi-tengeri gáz Oroszország kikerülésével érkezhetne Európába. Ez pedig jelentős mértékben aláásná Moszkva jelenlegi pozícióit. Így nem csoda, hogy az orosz állami gázipari óriás, a Gazprom (ami az ország gázkészleteinek csaknem 90 százaléka felett rendelkezik) mindent latba vet egy alternatív, hasonló vonalon haladó vezeték, a Kék Áramlat megépítése érdekében. Magyarország például azt az ígéretet kapta, hogy a vezeték célországaként Európa gázellátásának kapujává válhat. Így Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tavasszal Brüsszellel ellentétes vonalat képviselve elpártolt a Nabucco mellől a Kék Áramlat javára.

Az orosz mesterkedések ellenére persze a Nabucco-projekt folyamatosan halad előre – mondja a beruházás vezetője, Reinhard Mitschek. A tervek szerint 2009-ben kezdődnek az építési munkálatok. „A gázlelőhelyek sokasága miatt egyes események és egyes piaci szereplők külön megállapodásai nem veszélyeztetik a projekt sikerét” – állítja.