George W. Bush továbbra is ellenzi a gyors kivonulást Irakból. Ennek okai érthetőek. Az iraki vezetésnek mégis ki kellene használnia az amerikai katonák jelenlétéből adódó előnyöket. Mostanáig az Egyesült Államokban a közhangulat egyértelműen a kivonulást támogatta. A The New York Times vezércikke „The Road Home” címmel jelent meg, témája pedig az amerikai katonák azonnali hazahívása volt. A cikk a legtöbb amerikai szívéhez és szívéből szólt. A Kongresszus mindkét házában többséggel rendelkező demokraták szintén a gyors csapatkivonás mellett törtek lándzsát, és Bush elnök mindinkább elszigetelődött, miután saját pártján belül is, mint például John Warner republikánus szenátor, egyre hangosabban kezdték követelni a kivonulást. Bush elnök bejelentette, minden eszközzel, mely elnökként rendelkezésére áll, meg fogja akadályozni a kivonulást. Bob Woodward írónak egyszer megjegyezte, még akkor is kitart Irak mellett, ha felesége és a kutyája is ellene szavaz. Az elnök nem áll messze ettől a helyzettől.

Most úgy tűnik, hogy kitartása az iraki jelenlét mellett jelenleg az egyetlen járható út. A gyors kivonulás nemcsak óriási hiba lenne, de erkölcsileg is elvetendő. Irak elhagyásával a közel-keleti országban kitörne a káosz, véres polgárháború pusztítana, a lakosságot pedig a különböző szélsőséges muszlim milíciák tizedelnék. Egy ilyen döntés sem a Nyugatnak, sem a régiónak nem állna érdekében. Minden hiba ellenére, amit a szövetségesek a háború kezdete óta elkövettek, nevezetesen a túlságosan kisszámú megszálló erő, az iraki hadsereg feloszlatása, a Baath-párt érzéketlen eltiprása – mely a korábbi rendszer sok tagját az al-Kaida táborába hajtotta –, egy gyors kivonulás gyengének és harcképtelennek állítaná be a Nyugatot. Mindenekelőtt Európának és Amerikának nem szabad elfelejtenie, hogy a jelenleg a totalitárius iszlámmal szemben fennálló frontvonal Irakban húzódik. Ilyen szempontból mindegy, hogy négy évvel ezelőtt a közvélemény viharosan üdvözölte egy véres diktatórikus rezsim legyőzését, illetve, hogy most az egészet egy stratégiai baklövésnek tekinti. A harc valódi és még sokáig napirenden lesz. A francia államfő, Nicolas Sarkozy és külügyminisztere, Bernard Kouchner tisztában van ezzel a ténnyel. Kouchner már a nyolcvanas évek végén szorgalmazta Szaddam rezsimjének leváltását. Éppen ezért Chirac exelnökkel szemben Sarkozy a Washingtonnal való kiegyezést szorgalmazza. Külügyminisztere látogatást tett Irakban, ahol kifejtette, „ami ma Irakban történik, az befolyással bír a világtörténelemre. A demokrácia születése egy ilyen nagy és jelentős országban olyan esemény, melyet Franciaország a legmelegebb szívvel támogat.”

A szomszédos országok sem értenének egyet az amerikaiak gyors csapatkivonásával. Irak a bizonytalanság földjévé válna, ami a szomszédos forrongó területeket is megfertőzné. Egy ilyen hatalmi vákuumban egyik szomszéd sem érdekelt, sem Törökország, Szíria, vagy Jordánia, sem Szaúd-Arábia, vagy az Öböl-menti államok. Szíria, amely korábban támogatta az iraki ellenállókat, látván, hogy az al-Kaida saját katonáit is tizedeli, átállt az ellenkező oldalra. A törökök szívélyesen fogadták Al Maliki iraki államfő látogatását, nem csoda, hiszen Erdogan kormánya a szomszéd országok stabilitását támogatja. Akkor ugyanis hadseregének nem kell beavatkoznia a kurd többségű Észak-Irakban, és ezzel nem gerjeszt otthon szeparatista törekvéseket. Irán ugyan örömmel venné, ha az amerikaiak és a britek lógó orral távoznának Irakból, mert abban saját győzelmét is látná, ennek ellenére a teheráni vezetés is fél egy hatalmi vákuumtól a saját háza táján.

A demokratáknak az új helyzetben el kell ismerniük Bush elnök igazát. Az amerikai csapatok számának növelése javított az iraki helyzeten. Petraeus tábornok jelentése a katonai helyzetről szeptember végén lát napvilágot, de annyi bizonyos, hogy a helyzet javul. Egyre kevesebb az öngyilkos merénylet és a Bagdad körüli – korábban ellenálló – törzsek közül többen egyezségre jutottak az amerikaiakkal. Az iraki hadsereg azonban egyelőre hatékonyabban tudja végezni feladatát, ha az amerikai egységek is mellettük állnak. Washington jelenleg a bagdadi politikai helyzet javításán fáradozik, a kormány ugyanis eddig egyetlen kitűzött célt sem teljesített. Nem sikerült Maliki miniszterelnöknek a síiták, szunniták és a kurdok érdekeit egyensúlyba hozni, továbbá azt sem, hogy az olajbevételekből a különböző vallások, népcsoportok arányuknak megfelelően részesedjenek. Washington összeszorított fogakkal támogatja tovább a Maliki-kormányt, mert ennek leváltása újabb káoszt generálna. Marad a remény, hogy az iraki politikusok képesek lesznek záros határidőn belül egyezségre jutni. Ezt a záros határidőt csak a megnövekedett létszámú amerikai haderő és Bush elnök eltökéltsége biztosítja nekik, de meddig?