DR. SEBESTYÉN TIBOR kandidátus, az Eutrend Kutató gazdasági matematikusa (seb7419@mail.iif.hu)

Egy évtizede már, hogy a fejlett országok többségében és átlagában megkezdődött az állami szektor, illetve a GDP-hez mért közkiadási arány térvesztése. Előzőleg igen erős és határozott tendenciaként érvényesült az 1890 körül felfedezett és publikált Wagner-törvény, amely kimondta, hogy a nemzeti jövedelem felhasználásában az ipari társadalom fejlődése során nő az állami kiadások részaránya.

Mielőtt statisztikai idősorokkal szemléltetném a közkiadási arány növekedésének véres háborúkkal és az állami terror iszonyatos rémuralmaival is tarkított diadalmenetét – először egy elméleti keretet vázolok fel az itt felmerülő fogalmak, összefüggések és arányeltolódások megítéléséhez és magyarázatához.

A témánk szempontjából a nemzetgazdaság három fő területe a háztartási, a vállalati és az állami szektor. Ezek szimbiózisa hozza létre a termelés és fogyasztás teljes körfolyamatát, amelyben a három komplementer fázis egymáshoz kötődve, egymás mellett haladva, együtt húzza a nemzetgazdaság szekerét, mint a trojka elé fogott három ló.

A komplementer jelleg nagyon fontos, mert emiatt érvényes rájuk az a paradox, de általános tapasztalati összefüggés, hogy a komplementer tevékenységekre jellemző vertikális munkamegosztásban egy keresztmetszet relatív felbővülése az adott tevékenység fajlagos leértékelődéséhez vezet, a szűkebbé váló vertikális keresztmetszetek pedig felértékelődnek. Ugyanakkor e komplementer triász tagjai szinergikusan növelhetik egymás teljesítményeit és javíthatják ki egymás hibáit.

Más szavakkal és pontosabban – a gazdaság legfontosabb és legáltalánosabb törvényének tekinthető az, hogy a vertikális munkamegosztásban leértékelődik az igényeltnél (a keresletnél) többet termelő vagy jobban szolgáltató fázis (vagyis a túlkínálatot jelentő bő keresztmetszet). E paradox jelenséget már évekkel ezelőtt ez az önpusztító (önleértékelő) tökéletesedés törvényének neveztem el, és számos esettel – többek között a számítástechnikai eszközök rohamos árcsökkenésével illusztráltam. Ugyanez a negatív visszacsatoláson alapuló rendszerstabilizáló kompenzációs jelenség tapasztalható a vertikális és horizontális (hálózatos) kapcsolatokat egyaránt tartalmazó erősen integrált, bonyolult nagyrendszerekben is. Az orvostudomány is leírja az emberi szervezet meghibásodásait (például szívhibáit) kompenzáló mechanizmusokat – amely az önerősítő ördögi kört jelentő (és esetleg a halálhoz vezető) dekompenzációs folyamatokat előzheti meg.

A negatív gazdasági visszacsatolás e törvénynek a másik vetülete az önfelértékelő rosszabbodás, amely az igényeltnél (a keresletnél) kevesebbet termelő vagy rosszabbul szolgáltató fázis (vagyis túlkeresletet okozó szűk keresztmetszet kibocsátásának) felértékelődésében testesül meg (pl. a nagyobb árak révén).

A vertikális munkamegosztás valamely fázisán belüli horizontális munkamegosztásban viszont ellentétes (vagyis versenypiaci) logika érvényesül (ami nagyon hasonlít a Charles Darwin vagy újabban Richard Dawkins által leírt evolúció logikájához). A horizontális munkamegosztásban ugyanis pozitív visszacsatolás érvényesül, vagyis a jobbak járnak jól. A piaci konkurenciaharcban a jobbak, az erősebbek jutnak nyereséghez, ami révén felértékelődnek, fennmaradnak és teret hódítanak. A gyengébb teljesítményűek és rosszabb minőséget szolgáltatók viszont veszteségeket szenvednek el, leértékelődnek, ami miatt előbb vagy utóbb teret veszítenek, vagy végleg kiszorulnak a versenyből. A horizontális munkamegosztás belső lényege, hogy ezek az önerősítő pozitív visszacsatolási folyamatok a nyertes mindent visz logikáját valósítják meg, ami pedig a monopóliumok táptalaja (az éjjeliőr állam mellett fejlődő klasszikus kapitalizmus ezért torkollt szükségszerűen a monopolkapitalizmusba).

A háztartási, a vállalati és az állami szektor egymás tevékenységét kiegészítő és szinergikusan elősegítő triásznak a szimbiózisa és jó együttműködése vezethet el a jólét gyors növekedéséhez és egy jó helyezéshez az országok világversenyében. Ezzel éles ellentétben áll a klasszikus liberalizmus, vagyis Adam Smith ideológiai alapvetése, amelyet a Láthatatlan Kéz metaforája segítségével szemléltetett és vázolt fel – állítva, hogy e komplementer triász tagjai közül az állam nem növeli, hanem inkább csökkenti azt a közjót, amelyet a másik két tag a piaci szabadverseny és a minimális („éjjeliőr”) állam mellett, vagyis a laissez faire körülményei között képes megvalósítani és állandóan növelni.

Megjegyzem, hogy a kifejezés a „laissez faire, laissez passer” („hadd csinálja, hadd menjen a maga útján”) francia mondásra utal. E jelszót (még 1700 körül) a „Laissez faire la nature” kifejezéssel útjára indító Boisguillebert érvelésében tartalmilag azt jelentette, hogy hagyjátok a (gabona-) árakat a maguk természetes módján alakulni.

A Láthatatlan Kéz ideológiája szerint a versenypiaci adásvételek miriádjai során a saját érdeküket követő „önző” szereplők által folyamatos leadott piaci árszavazatok természetes, célszerű és autentikus módon választják ki a fontos és értékes termékeket vagy szolgáltatásokat, amelyek előállítóit a költségek megtérülésén túl magas nyereséget jelentő árakkal jutalmazzák. Ugyanakkor a költségeket sem fedező alacsony árakkal büntetik a nem elég fontos vagy értéktelen termékeket és szolgáltatásokat – megtisztítva a piacot a nem odavaló (piacképtelen) gazdasági szereplőktől. Ezek révén végül a társadalom szintjén is a lehető legmagasabb szintű jólét valósul meg. Smith metaforája szerint ez olyan, mintha a piac minden szereplőjét egy láthatatlan kéz vezérelné, hogy a szándékai közt nem szereplő célt is megvalósítson. Sőt, a közjó biztosabban érvényesül így, mintha a szereplők eleve annak a megvalósítására törekednének, vagy egy központi hatalom (az állam!) ilyen céllal szabályozná a tevékenységüket. Így válik az egyének szintjén undok és káros önzés a társadalom szintjén értelmes önzéssé és a közjó legfőbb forrásává. E (végletes) szemlélet tehát kihagyja az államot a piac főszereplői közül, illetve azt egy titokzatos piacszellemmel helyettesíti.

A versenypiaci szelekció a természetes kiválasztódáshoz hasonlóan engedi létezni és teret hódítani a komplex környezet szempontjából vett jókat (vagyis az életképes – jobban mondva – a piacképes szervezeteket), valamint tisztítja meg a piacot az adott gazdasági környezetben tartósan veszteséges piacképtelen szereplőktől. Így a jók térhódítása, és a rosszak térvesztése, vagy teljes kiszorulása következik be. E szerint a piac automatikusan tisztul meg – és tökéletes marad, sőt egyre tökéletesebb lesz. A működő tőke esetén a jók piaci térhódításával együtt járó gazdasági növekedés fő eszköze a tartós tőkenyereség, a piactisztításé pedig a tartós tőkevesztés. Mindez elvileg a (végső) fogyasztók teljesen demokratikus piaci szavazatain alapul.

A szabad versenypiac tehát ugyanolyan önszabályozó és önfejlesztő, mint a darwini evolúció, amely szerint a környezeti változásokhoz történő alkalmazkodás „a létért való küzdelem” és a „természetes kiválasztódás” útján megy végbe. A gazdaságban a vállalkozások nyeresége és fennmaradása függ hasonlóan a változó igényekhez és környezethez való alkalmazkodástól. Adam Smith 1776-ben megjelent könyve a versenypiaci szelekció mechanizmusáról 83 évvel előzte meg Charles Darwin 1859. évi könyvét a természetes szelekción alapuló biológiai evolúcióról. Megjegyzem, hogy a szakirodalom a Smith-rejtély névvel emlegeti azt az érdekes tényt, hogy Adam Smith két fő műve között jelentős ellentmondások figyelhetők meg. Az erkölcsi érzelmek elmélete című első könyvében még a közösségi szolidaritást nevezte a társadalmi tevékenységek alapjának és mozgatórugójának. A nemzetek gazdagsága című második könyvében viszont az önérdeket tartotta annak.

A témánk szempontjából a lényeget kiemelve – a klasszikus kapitalizmus időszakában a nemzetgazdaság három főszereplője közül a tőkés vállalkozás dominanciája érvényesült. Az ipari forradalom után a világipart és a világkereskedelmet domináló Anglia azonban a világgazdasági kapcsolatokban is szorgalmazta a laissez faire típusú szabadpiaci globalizációt is – a vámok eltörlése vagy csökkentése és az átváltható valuták, standardizálás, postai egyezmények stb. révén –, amelyre azután az 1860–70-es évektől Európa nagyrészt át is tért.

Az állam minimális beavatkozása melletti gyors iparosítás és szabadpiac uralmát a nagyvárosokba tömörült munkásság iszonyatos nyomora, valamint a nagy munkanélküliség mellett a gyermekek és a nők bányamunkája, továbbá a szociális biztonság általános hiánya jellemezte. A folyamatosan visszatérő kereskedelmi válságok jelezték, hogy ebben az időszakban nem a gazdaság (a javak előállítása) volt a szűk keresztmetszet, hanem a háztartási fogyasztás és kereslet, valamint az állami szabályozás és beavatkozás. A megdöbbent korabeliek számára az önpusztító túltermelés válságai szinte képtelenségnek tűntek. Felfoghatatlan rejtély és paradoxon volt a gyorsan fejlődő ipari termelés időnként kitörő válsága – a gazdasági tőkének a humán tőke és a közjavak rovására történő térhódítása következményeként. A hasznos komplementerei kiszorításának a bűnébe esett gazdaság (ipar) nyomulása nyomán a bárhol kitört válság járványos kórként fertőzte meg sorra az országokat, illetve taszította azokat vissza a szegénység és nyomor állapotába.

Mindezek nyomán a bő keresztmetszetet jelentő ipar leértékelődött, ugyanakkor megnőtt az igény a szűk keresztmetszetet jelentő humán és állami szféra felbővülésére. Így az állami térhódítás egyre kívánatosabbá vált (aminek az egyik legtorzabb végletét szemléltette a Kommunista Kiáltvány, amely egyenesen a magántőke és a privát vállalkozások megszüntetését, valamint az állam mindenhatóvá tételét igényelte – kiönteni akarva ezzel a gyermeket is a fürdővízzel). A munkásmozgalmak és az egyre sikeresebb bérharcok megnövelték a munkások (mint fogyasztók és termelők) súlyát is.

A témánk szempontjából tekintve, a Kommunista Kiáltvány és a Láthatatlan Kéz ideológiájában van egy közös hiba. Mind a kettő a vertikális kiszorítás végletét dicsőíti, de – mint láttuk – egyik (a piacideológia) az államot akarja kiküszöbölni, a másik (a kommunista ideológia) pedig a magánvállalkozásokat. Ez ugyanolyan irreális, mint például az, hogy a családi életből a férfiak kiszorítsák a nőket, vagy fordítva. Az egymást kiszolgáló komplementer kapcsolatok sikeres stratégiája az együttműködés, nem pedig a kiszorítósdi, hiszen e kapcsolatokban a felek nemcsak együtt, de általában külön-külön is ekkor járnak legjobban. Az túl erős dominanciára törő fél legtöbbször maga alatt is vágja a fát.

A komplementer vertikális kapcsolatokban (rendszerekben, egységekben) is lehet ugyan kiszorítósdi, elnyomás, kizsákmányolás, illetve az eredmények és a terhek elosztását illető sajnálatos vita. Az ezek miatt deformált egység azonban gyengévé (életképtelenné, piacképtelenné) fajul és végül a vele horizontális kapcsolatokban levő konkurencia áldozatává válik. A (belső) vertikális együttműködés bűneiért a (külső) horizontális verseny szabja ki a büntetést. E veszély felismerése mellett a vertikális kapcsolatokban történő egészséges megegyezést azonban elősegíti annak a tudata is, hogy a komplementer partner gyengítése a saját kiszolgáló gyengítése is, másrészt a partner (különösen a gyengébb fél) segítése pedig a saját érdek is, mert a segítség után a partner nemcsak szívesebben szolgáltat, hanem képes is a jobb szolgáltatásra.

Ebben az összefüggésben – a szociáldemokrácia történelmi érdeme, hogy a kommunisták által hirdetett osztályharc és vertikális kiszorítósdi helyett az egymásra utalt és az egymást szolgáló osztályok (komplementer rétegek) együttműködését javasolta és választotta. Sőt, az együttműködésbe intenzíven bekapcsolta az államot is! A történelmi fejlemények bizonyítják a szociáldemokrácia együttműködési ideológiáját választó (elsősorban skandináv) országok igazát. A jó választásuk és a történelmi igazuk jutalma a nagy gazdasági jólét, a kiváló életminőség és a versenyképesség lett.

Adolph Wagner a bismarcki Németországban 1890 körül mondta ki, hogy az ipari társadalom fejlődése során az állami kiadások részaránya nő a nemzeti jövedelem felhasználásában. Ez a hipotézis Wagner law, magyarul Wagner-törvény néven lett ismertté.

Adolph Wagner német közgazdász 1835- ben született Erlangenben és 1917-ben halt meg Berlinben. Wagner a bismarcki éra legjelentősebb közgazdászai közé tartozott. A berlini Friedrich-Wilhelms (ma Humboldt) egyetem rektora is volt. Wagner a „Staatssozialismus”, azon belül a munkások helyzetén javítani akaró „Kathedersozialismus” irányzat fő szószólója lett.

A modern gyáripar fejlesztésében (a brit dominancia és konkurencia árnyékában) későn induló, de azután gyorsan felzárkózó Németországban a jóléti állam csíraformájaként alakult ki a bismarcki állam. A konzervatív-monarchista nézeteket valló Bismarck egységesítette (és militarizálta) a német világot. „Nem beszédek és többségi határozatok, hanem vér és vas dönti el a kor nagy kérdéseit” programmal fellépő „vaskancellár” (1862–90 között) a munkásmozgalmi betegsegélyző pénztárak és művelődési egyletek tiltása helyett – általa Németország kiirtandó patkányainak titulált szociáldemokraták hatásának semlegesítésére 1881-től vezette be a legszükségesebb szociális reformokat, köztük a társadalombiztosítást és a kötelező alapfokú népoktatást. A szociális ellátás (az ellátásba bevont rétegek esetén) a szükségletek szerinti elosztás (kommunisztikus) elvét követte, a terheit viszont az állam, a munkáltató és a munkavállaló közösen viselte.

A szociáldemokrácia visszaszorítását célzó (de azt el nem érő) bismarcki szociális reformok nemzetközi mintául is szolgáltak. 1884- ben a svéd király, 1885-ben a dán uralkodó hozott létre bizottságot a német rendszer tanulmányozására. A skandináv országokban az első világháború előtt (1891 és 1913 között) kiépült a teljes körben (vagyis állampolgári jogon) igénybe vehető társadalombiztosítás.

Vegyük észre, hogy a Wagner-törvény nem csupán azt állítja, hogy a közkiadások együtt nőnek a GDP növekedésével, hanem azt is, hogy az általában exponenciálisan növekedő GDP értékén belül is növekszik a közkiadások részaránya. Wagner szerint ennek az oka, hogy nemcsak értékben, hanem nemzeti jövedelem arányában is nő az állam szociálpolitikai, közigazgatási, védelmi és jóléti tevékenysége. Manapság ezt kiegészítik az államnak a társadalombiztosítási, katasztrófavédelmi és környezetvédelmi, valamint a gazdaságfejlesztési és a pénzügyi (pl. adósságkezelési) feladatokban játszott szerepének a hangsúlyozásával – vagy kifogásolásával.

Az államnak a Wagner-törvénnyel összhangban levő évszázados térhódítási trendjeit az 1. táblázat számszerűen mutatja, az 1. ábra pedig grafikusan szemlélteti – kiegészítésként utalva a hazai közkiadások alakulására is. Az ábra és a tábla jelzi az államnak az 1990-es években megindult térvesztését is (amelyről egy behatóbb elemzést majd egy másik cikkben tervezek adni – a magyar közkiadások alakulásának a részletes bemutatásával együtt).

A közkiadási részarány évszázados növekedésének a néhány kiválasztott szakaszához röviden a következőket fűzöm:

Az I. világháború időszaka igen nagy ugrással erősítette meg az addig is emelkedő trendeket. Alan Peacock and Jack Wiseman brit közgazdászok nyomán a szakirodalom, kilincskerékhatásnak nevezi a háborúk szerepét a közkiadások növekedésében. A kilincskerék-elmélet szerint a háború miatt megemelkedett közkiadási arány nem csökken le a háború előtti mértékére. A 17 ország közül sok ország megerősíti ezt az állítást. Az I. világháború alatt (1913–20 között) a részarány átlagos növekedése összesen 6% volt, ami kiugróan magas 0,85% éves növekedésnek felel meg – megerősítve a kilincskerékhatás érvényesülését.

A két világháború között több országban jelentősen visszaesett a háború alatt magas közkiadás aránya. Az 1920. évi arányhoz képest az 1937. évi közkiadás az átlagosan csak 4,1%-kal nőtt. Az átlag azonban nagyon vegyes fejlemények révén jött létre. Az országokon belüli tőkés szabadversenyt és monopolista kiszorítósdit a globális térre is kiterjesztő I. világháború és az azt követő összeomlás sok országban lejáratta a liberális laissez faire ideológiáját és gyakorlatát.

A több irányban divergáló folyamatokban azonban csak az volt a közös, hogy eltávolodott az állami beavatkozásoktól mentes versenypiac (laissez faire) gazdaságpolitikájától. A közgazdaságtanban Keynes The End of Laissez Faire (London, Hogarth Press, 1926) című könyve – pontosabban az 1924- ben Oxfordban és 1926-ban Berlinben tartott előadásai alapján írt pamfletje – deklarálta a laissez faire végét – alátámasztva a bismarcki szociális reformok a Wagner-törvény által kijelölt út célszerűségét.

A háború után a polgári demokrácia és a liberális laissez faire folytatását jelentette volna a weimari alkotmány Németországban, a belga mintát követő piemonti alkotmány Olaszországban és Kerenszkij februári forradalma Oroszországban. E tétova kísérletek során létrejövő hatalmi űrbe azonban benyomultak a totális állam (és a vérgőzös diktatúra) hívei. Az orosz bolsevikok, valamint a kommunistákkal is rivalizáló olasz fasiszták és német nemzeti szocialisták előretörése révén a gazdasági liberalizmussal szemben három gazdasági berendezkedés alakult ki. A piaci erőket a perifériára szorító megoldások győzelmét elősegíthette totális állam hadigazdálkodásként sikeres bemutatkozása az I. világháború alatt.

A bolsevikok győzelme után a Szovjetunióban hídfőállást épített ki a kommunizmus – először a hadikommunizmus, majd a proletárdiktatúra szörnyállamaként.

1929–33 között – közben már a versenypiacokon a győztes mindent visz el alapján nagyrészt monopolkapitalizmussá degenerálódott tőkés világot – egy hatalmas gazdasági (túltermelési) világválság rendítette meg, emlékeztetve a népeket ismét a piacgazdasági kiszorítósdi eredendő bűnére.

A nagy gazdasági válság lendületet adott a vegyes gazdaság és a jóléti állam kiépítéséhez, amely a gazdaság három főszereplője közötti vertikális munkamegosztás, illetve együttműködésen alapult – és amelyet a bismarcki, illetve a szociáldemokrata út, valamint a Wagner-törvény és Keynes közgazdaságtana fémjelzett. Az USA-ban a Roosevelt elnök által bevezetett New Deal lényegében a három főszereplő együttműködésén alapuló vegyes gazdaság térhódítását jelentette. A nagy gazdasági válság Svédországban pedig „a minden beszedett adó lopás, ha nem jól költik el” álláspontot képviselő Gustav Möller miniszter által tervezett és megvalósított (sok adó beszedésén alapuló) svéd modell kiterjesztését gyorsította meg. A svéd jóléti állam azonban már 1926- ban a helyi és regionális, valamint az 1928-as országos parlamenti választások fő témája is volt. A választási kampányban Gustav Möller kijelentette, hogy „az állam nem lehet csupán éjjeliőr állam, hanem jóléti államnak kell lennie”.

A két világháború között voltak olyan államok, amelyek az új háborúra való készülés jegyében jelentősen növelték a közkiadások arányát. A növekedés a militáns Japánban volt a legnagyobb (10,8%), de a fasiszta Németországban is nagy (9,1%) volt. A New Dealt bevezető USA 7,6%, a polgárháborús Spanyolország 4,9%, a szociáldemokrata vezetésű Svédország 5,6% arányeltolódást mutatott. Csökkent viszont a közkiadási arány Belgium, Norvégia és Ausztrália esetében.

A II. világháború alatt és az azt követő újjáépítések időszakában nem vagy alig volt növekedés a közkiadások arányában.

A kilincskerék-elméletet bíráló kritikusok igazát és a jelenség bonyolultságát támasztja alá, hogy 1937–60 között a részarány átlagos növekedése összesen mindössze 5,1% volt, vagyis csak 0,23%-os éves növekedés valósult meg, ami kisebb, mint a megelőző (1920–37 közötti) békeévek 0,24%/év átlagos növekedése (vagyis itt maga a háborús időszak átlagban nem növelte a trend emelkedési sebességét). 1937 és 1960 között néhány országban (Olaszországban, Németországban, Svájcban és Japánban) még csökkent is a közkiadások aránya.

A II. világháború után az országok egy részében a szovjet térhódítás révén nemcsak a kommunizmus szelleme hatolt be, hanem annak a keletiesen barbár valósága is. A szovjet uralom alá került országok – feltehetően kirívóan nagy – közkiadási arányait azonban a tábla és az ábra nem mutatja (aminek oka nemcsak az adatok hiánya, hanem az értelmezési és összevetési problémák tömkelege is).

1960–80 közötti két évtized az állami szektor térhódításának a diadalmenete volt. A szocialista világtáboron kívül (a kommunizmus helyett) Keynes és Bismarck szelleme kísértett – meggyőzően alátámasztva a Wagner-törvény és a szociáldemokrata út igazát.

E két évtizedben a közkiadási arány közel 30%-kal nőtt Svédorszában és Belgiumban, 20% körül Hollandiában és Írországban, a tárgyalt többi ország többségében pedig mintegy 10–15%-kal.

Kiugróan csekély (4,4%) volt azonban az arányeltolódás az USA-ban, ahol már a két olajválsággal tarkított 70-es évtizedben (azóta sem szűnő!) általános támadás indult a túltengőnek tartott állami szektor és az adózás ellen. Keynes közgazdaságtana helyett az USA-ban berobbant az állam helyett a gazdaságot fejleszteni szorgalmazó kínálati közgazdaságtan (supply-side economics – Samuelsonék megjelölésében ultraklasszikus közgazdaságtan), amelynek a kifejlesztői és képviselői (a Nobel-díjas Robert Mundell, a Laffer-görbéről híressé vált Arthur Betz Laffer és a görbének nevet adó Jude Wanniski) húzták az új nótát Reagen elnök fülébe (amelyet élvezettel hallgatott a Vaslady, Margaret Thatcher is).

Az USA-ban is tapasztalt állami térhódítás már a 60-as években kiváltotta más közgazdászok figyelmét és rosszallását is. A Nobel-díjas James McGill Buchanan és Gordon Tullock könyve The Calculus of Consent (1962) alapozta meg a közösségi választások elmélete (theory of public choice) néven ismertté lett közgazdaságtani irányzatot, amely górcső alá vette a közösségi döntések keletkezésének (eléggé beteges) folyamatát és az állami kudarcok sorát.

1980 óta az átlag tetőzött és több országban visszaesés volt tapasztalható a közkiadások arányában. Sok helyen rájöttek, hogy „a jóból is megárt a sok”. Az általában kis közkiadási hányaddal működő USA-ban is telítődés látszik 1990 körül, és utána pedig némi visszaesés is bekövetkezett. A fejlett országok (itt bemutatott) élcsapatában az USA megint első lett a legkisebb közkiadási arány elérésében. Ehhez hozzájárulhatott (a Keynes utáni) neoklasszikus, monetarista és az ultraklasszikus közgazdaságtani iskolák fellépése is. Az ultraklasszikus kínálati közgazdaságtani – Supply-Side Economics – iskolához tartoznak a Laffer-görbe és az Armey-görbe érvényességét és az állami kiadások csökkentésének előnyeit hangoztatók is.

Nagy kérdés, hogy hosszabb távon az államnak az 1990-es években megindult (néha tétova) térvesztése történelmi trendfordulónak bizonyul-e. Számunkra izgalmas kérdés a hazai közkiadási arány alakulása is. E kérdésekről egy részletes elemzést adó kézirattal majd később jelenkezem a Polgári Szemle szerkesztőségénél.