« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
A dollár sem mindenható
One Day, the Dollar Will No Longer Be Almighty
By Subitha Subramaniam
The Spectacor, July 7, 2007


A második világháború végén 43 szövetséges állam vezetője gyűlt össze Bretton Woodsban, hogy lefektessék az új globális pénzügyi rendszer alapjait, melynek eredménye a Pax Americana gazdasági verziója lett: egy liberális alapokon nyugvó kereskedelmi és pénzügyi rezsim, melynek középpontjában az Egyesült Államok gazdasági ereje állt. A dollár vált a világ elsőszámú tartalékeszközévé, a valutaárfolyamokat a dollár árfolyamához kötötték. Németország és Japán Amerikába irányuló exportjának és lassan felhalmozódó valutatartalékainak köszönhetően a gyors fejlődés útjára lépett. Ezen időszak alatt a Pax Americana számos előnnyel járt mind Amerika, mind szövetségesei számára. Lassan azonban a dollár hegemóniáját kezdte aláásni a folyamatosan növekedő kereskedelmi deficit, a növekvő infláció, valamint a Lyndon Johnson elnök „nagy társadalmi” jóléti programjának és a vietnámi háborúnak a költségei. Végül 1973-ban a Bretton Woods-i rendszer összeomlott, és bevezették a valutaárfolyam lebegtetéses rendszerét. A következő 25 éven az iparosodott országok valutáinak árfolyama viszonylag szabadon mozgott, tükrözve a mögöttük álló relatív gazdasági erőviszonyokat.

Így ment minden 1999-ig, a Pax Americana új szakaszának elérkeztéig. Ekkor azonban a szövetséges hatalmakat felváltották a feltörekvő piacokról, Kelet-Ázsiából, Latin-Amerikából és Európából érkező új partnerek. Számukra a fejlődés kiindulópontját nem a háború, hanem az 1997-98-as gazdasági válság következményei jelentették, amikor is a túlértékelt valuták és a fenntarthatatlan deficitek mögül villámgyorsan kihátrált a nemzetközi tőke. Erre válaszul a legtöbb ország gazdasági vezetője merkantilista gazdaságpolitikát léptetett életbe, melynek eredményeképpen oly mértékű tartalékokat sikerült felhalmozni, hogy az még a legkonzervatívabb jegybankároknak is elegendő lett volna. A nemzeti valuták azonban továbbra is alulértékeltek maradtak.. Ma a kelet-ázsiai országokban a megtakarítások mértéke négy-ötszöröse annak, mint ami a rendszer prudens működéséhez már elegendő lenne, azonban továbbra is növekszik. Előrejelzések szerint 2010-re az olajtermelő közel-keleti országokban a nemzeti valutatartalékok a mai – egyébként is rendkívül magasnak számító – 1,7 billió dollárról 3 billió dollárra növekednek.

E mai tendenciát, hogy az alulértékelt valuta tovább növeli a fejlődő országok kereskedelmi mérleg-többletét, és óriási mértékű valutatartalékok felhalmozásra ösztönöz, a szakmai berkekben már Bretton Woods II-ként emlegetik. Mint elődje esetében, itt is kölcsönös előnyök jelentkeznek a szereplők számláin. A feltörekvő piacok számára a magas exportvolumen rohamos ütemű gazdasági növekedést tesz lehetővé. Emellett azáltal, hogy gyakorlatilag a dollárhoz kötik valutájuk értékét, importálják az amerikai monetáris politika stabilitását, továbbá komoly pénzügyi hátteret biztosítanak a hazai állóeszköz-befektetések számára. A modell az Egyesült Államoknak és más fejlett országoknak is a javára szolgált. Az olcsó import lenn tartotta az ár- és bérinflációt, és lefelé ható nyomást fejtett ki a kamatlábakra. Ráadásul a fejlődő országokban felhalmozott valutatartalékok az amerikai államkötvényekbe történő befektetések révén visszakerültek az amerikai gazdaságba. Ami azt illeti, az államkötvények iránti kereslet oly méreteket öltött, hogy az lenyomta a kötvényhozamokat, ezáltal soha nem látott likviditást teremtve a világgazdaságban. Ma, a Bretton Woods II kiteljesedésének idejében a nemzetközi gazdaság pedig igazi reneszánszát éli.

De meddig tartható fenn a rendszer? Ne feledjük, mivel a Bretton Woods-típusú rendszerek fő mozgatórugója nem a piac, azért az egyensúlyhiány állapota viszonylag sokáig stabil maradhat. Épp ez volt az oka, hogy az első Bretton Woods még csaknem egy évtizedig virágozhatott, mikor a 1960-ban a Yale professzora, Robert Triffin a Kongresszus előtt már megjósolta a rendszer hamaros bukását, és a dollár árfolyamának összeomlását. Végül igaza lett, bár igaz, hogy csak 13 évvel később. Ez felveti a kérdést, miként következhet be a mai rendszer hanyatlása? A rendszerben lévő feszültségek szemmel láthatóak. Először is, a fejlődő országok tartalék-felhalmozása mára elérte a fenntarthatatlan mértéket. Az elmúlt tíz évben Ázsia összesített valutatartalékai az 1997-es 250 milliárd dollárról 2007-re 2,5 billió dollárra növekedve megtízszereződtek. A központi bankok egyre nagyobb nehézségekbe ütköznek e pénztömeg felszívásában, amit csak növel az alulértékelt valuta által magas szinten tartott exportból befolyó, külföldi valutában realizálódó bevétel. Hogy megőrizzék a valuta mesterségesen gyengén tartott árfolyamát, államkötvényeket bocsátanak ki a fölös valutamennyiség szinten tartása véget. Egy folyamat, melyet a szaknyelv sterilizációnak nevez. A fejletlen pénzügyi piacokon viszont a központi bankok csak a beáramló külföldi valuta kétharmadát tudják ily módon lefedni.

Ezalatt a fel nem szívott összegek a helyi gazdaságba kerülnek, növelve a pótlólagos hitelkeret mértékét, és ezáltal nagyban hozzájárulva a részvény- és ingatlanpiaci lufik kialakulásához. Akármerre nézzük, bizonyítékok tömkelegét látjuk. A sanghaji tőzsde részvényeinek árfolyama például 50 százalékkal növekedett 2007-ben. Csupán az elmúlt egy év alatt megduplázódtak a moszkvai és a mumbai ingatlanárak. Harmadszor, a könnyű hitelfelvételek inflatorikus nyomást fejtenek ki. Igaz, a hivatalos infláció alacsony ezekben a gazdaságokban, mivel a kormány alacsonyan tartja az élelmiszerek és más létfontosságú alaptermékek árait, de egyes országokban, így Indiában, Oroszországban, Dél-Afrikában vagy Argentínában mára a hivatalos infláció is 7 százalék fölé került.

Negyedszer, egyre elviselhetetlenebb költségeket ró a fejlődő államokra a nemzetközi valutatartalékok tömegei által okozott hatások semlegesítése. Ötödször, a rendszer költségei már az amerikai gazdaságban is egyre érzékelhetőbbek. A túlértékelt dollár veszített versenyképességéből, melynek eredménye a fenntarthatatlan folyó fizetésimérleg-hiány. Továbbá komoly veszéllyel fenyeget az is, ha alábbhagy a fejlődő országok nemzeti bankjainak amerikai államkötvény-vásárlási kedve.

Így lassan a rendszerben való részvétel költségei felülmúlják a hasznokat. El fog tűnni mögüle az eddig azt fenntartó gazdasági racionalitás. A rendszerben részt vevő országok gazdasági súlyát tekintve azonban arra lehet következtetni, hogy a Bretton Woods II mindaddig fennmarad, míg Kínának megéri. Az államilag vezérelt banki szektorával, a centralizált gazdaságfejlesztési programjaival és a kifogyhatatlan munkaerejével Kína még mindig nagyon messze áll a piacgazdaság modelljétől, mely rugalmasan reagál a világgazdaság változásaira. Így a merkantilista modell minden bizonnyal marad még egy ideig. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a rendszeren belül nem lesznek átrendeződések és folyamatos változások, melyek a fejlődő világban erősödő torzulások mentén alakulnak. Tehát készüljünk fel egy rázós utazásra, mivel a történelem tanulsága szerint lehet, hogy a Pax Americana képes tovább tartani magát, mint azt egyesek várják, de közben saját maga hanyatlása előtt kövezi ki az utat.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány