Amikor Németország 2007. január 1-jén átvette az Európai Unió soros elnökségét, igen komoly feladatoknak nézett elébe. Az EU ugyanis kettős válságban volt, s meg kellett találni az ebből kivezető kiutat. Az egyik válság intézményi jellegű volt, amit az Alkotmányszerződés tervezetének 2005 tavaszi francia és holland elutasítása eredményezett; a másik válság bizalmi jellegű: az uniós állampolgárok bizalma megrendült az EU-ban, mivel az képtelennek bizonyult a globalizáció kihívásainak kezelésére, az embereket foglalkoztató kérdések megválaszolására.

A német elnökség hosszú készülődés és ennek megfelelően kitűnő felkészültség mellett látott neki feladatainak. Rögtön az első sikert a Római Szerződések 50. évfordulója alkalmából aláírt Berlini Nyilatkozat jelentette, amelyben az uniós tagállamok hitet tettek az európai integráció értékei és célkitűzései mellett. Ezzel már az elnökség kezdetén sikerült olyan lendületet adni az Uniónak, ami a későbbiekben egy sor kérdésben lehetővé tette az előrelépést: a politikai és intézményi folyamat újraindítása, az energiabiztonság és az éghajlatváltozás, a lisszaboni stratégia megújítása, a nemzetközi terrorizmus és a határokon átnyúló bűnözés, egy új „keleti politika” kialakítása, a közel-keleti békefolyamat, valamint az EU és állampolgárai közötti bizalom helyreállítása terén. Nézzük meg, milyen konkrét eredményeket sikerült e területeken felmutatni!

Angela Merkel német kancellár asszony a legfontosabb intézményi kérdések napirendre tűzésével – nagyon helyesen – meg akarta várni a francia elnökválasztás végét, ezért először a gazdasági, energetikai és környezetvédelmi kérdésekre összpontosított. A március 8-9-i csúcson annak ellenére komoly sikereket ért el, hogy e kérdésekben korántsem volt stabil konszenzus a tagállamok között. Az egyik legfontosabb eredmény kétségkívül az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés elleni erőteljesebb uniós szerepvállalás elfogadtatása volt, ami konkrét vállalásokban öltött testet: a tagállamok elkötelezték magukat amellett, hogy 2020-ig 20%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását, s ugyaneddig 20%-kal emelik a megújuló energiaforrások arányát az energiatermelésben. A francia elnök, Jacques Chirac elérte, hogy az atomenergiát is elismerjék, mint olyan energiaforrást, amely nem jár üvegházhatású gázok kibocsátásával, s ezáltal hozzájárulhat a globális felmelegedés elleni harchoz. Tulajdonképpen ezen a csúcson fektette le a német elnökség a júniusban Heiligendammban tartott G8 csúcstalálkozó alapjait is, ahol a hét vezető ipari ország, valamint Oroszország vezetői nyilatkozatban vállalták, hogy „komolyan megfontolják üvegházhatásúgáz-kibocsátásuk 2050-ig való megfelezését”.

A márciusi csúcson döntés született továbbá a gáz- és villamosáram közös piacának létrehozásáról, valamint az uniós energiaellátás biztonsága fokozásának és az európai szolidaritás megerősítésének szükségességéről. Napirendre került a lisszaboni stratégia megújítása is, ami 2000-es indulásakor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az EU-t 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává tegye. Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy a célkitűzések túl ambiciózusra sikeredtek, a márciusi csúcson mégis született néhány fontos döntés a stratégia továbbviteléről: többek között a bürokratikus költségek 2012-ig való 25%-os csökkentését célzó akcióterv elfogadásával; egy Európai Technológiai Intézet 2007 végéig való felállításának tervével; valamint egy egységes fizetési térség létrehozásának tervével.

A külpolitika terén szintén számos dosszié volt napirenden, így a közel-keleti békefolyamat újraindítása, Koszovó kérdése, a transzatlanti kapcsolatok szorosabbra fűzése, az Oroszországgal való kapcsolatok megújítása, valamint egy új szomszédságpolitika kialakítása. A német elnökség természetesen nem áltatta magát azzal, hogy e kérdések bármelyikét is átfogóan és megnyugtató jelleggel képes lesz rendezni, a ténylegesen elért eredmények azonban talán még a szerény várakozásokat is alulmúlták. Az izraeli-palesztin konfliktus terheltsége, valamint az általában forrongó közel-keleti helyzet lehetetlenné tette bármilyen haladás elérését; ugyanígy Koszovó kérdésében sem volt áttörés, mert az ENSZ Biztonsági Tanácsa alapvetően megosztott a feltételes függetlenséget támogató Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország, valamint az azt vétóval fenyegető Oroszország között.

A transzatlanti kapcsolatok elmélyítésére tett kísérlet eredményeképpen döntés született egy Transzatlanti Gazdasági Tanács felállításáról, amely a két fél közötti gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzését és ezzel összefüggésben bizonyos harmonizációs lépéseket tűzött ki célul.

A május 18-án Szamarrában tartott EU-Oroszország csúcsra mindkét fél úgy érkezett, hogy nem reménykedett az áttörésben, a kapcsolatok ugyanis számos korábbi esemény okán rendkívül fagyossá váltak. Haladást kizárólag néhány technikai kérdésben sikerült felmutatni, így például a határokon átnyúló együttműködés megerősítése, a vámok, a bűnözés és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem fokozása, valamint egy energiaellátással kapcsolatos korai előrejelző-rendszer felállítása kapcsán. Minden más téren a csúcs kudarcot vallott. Nem sikerült megújítani a 2007 szeptemberében lejáró Partnerségi és Együttműködési Megállapodást, elsősorban a lengyel ellenállás miatt. Lengyelország a sertéshús oroszországi importtilalmának feloldását követelte, valamint hogy Moszkva írja alá az Energia Chartát, amire utóbbi továbbra sem mutatott hajlandóságot. A találkozó hangnemét keményítette az Észtország és Oroszország között kirobbant diplomáciai konfliktus a tallinni szovjet katonai emlékmű áthelyezése kapcsán, vagy a Litvániába irányuló orosz kőolajszállítások hirtelen elakadása azt követően, hogy az ország olajfinomítóját nem a Kreml által kiszemelt orosz vállalat szerezte meg. Az EU ezúttal „összezárt” az orosz „fenyegetésre” érzékenyebb keleti partnerei mögött, ami sajátos fordulópontnak tekinthető.

Természetesen mindkét fél tisztában van a kölcsönös egymásrautaltsággal: Oroszország számára nélkülözhetetlenek az energiahordozók európai exportjából származó bevételek, s ugyanígy Európa sem boldogulhat az orosz földgáz és kőolaj nélkül. Ezért aztán mindkét fél részéről megvan az igény arra, hogy az EU-orosz együttműködésnek komolyabb stratégiai jelleget adjanak. Az EU erőfeszítései egyébként egy megújított „Ostpolitik” kialakítására irányulnak, ami Ukrajnán és Belorusszián kívül a Kaukázus és Közép-Ázsia országaival is szilárdabb alapokra helyezné a kapcsolatokat. Nem kizárt azonban, hogy ez újabb konfliktusforrás lehet Oroszországgal. A német elnökség alatti fejlemények mindenesetre nyilvánvalóvá tették, hogy a keleti tagállamok sokkal összetettebb és érzékenyebb módon viszonyulnak Oroszországhoz, mint nyugati társaik, akik talán megértették, miért lenne szükséges az Oroszországgal való együttműködést a bilaterális csatornákból a közös kül- és biztonságpolitika szintjére terelni.

A legérzékenyebb kérdésre, az EU intézményi szintű újraindítására a június 21-i csúcson került sor, melynek célja az volt, hogy kivezesse az EU-t abból a zsákutcából, amiben két éve vesztegelt. A német kancellár asszony előzetesen annak a reményének adott hangot, hogy az Alkotmányszerződés tervezetének alapvető jellegét meg lehet majd őrizni, később azonban úgy módosította elvárásait, hogy abból a lehető legtöbbet át lehessen menteni. Feladata annál nehezebb volt, mivel kompromisszumot kellett találni azon országok között, amelyek a tervezetet eredeti formájában ratifikálták (összesen 18-an, közülük Spanyolország és Luxemburg népszavazás útján), akik referendumon elutasították (Franciaország és Hollandia), és akik még nem léptek, de erős fenntartásokat tápláltak iránta (Lengyelország, Egyesült Királyság, stb.).

Az alapvető célok sikerültek, s a csúcson politikai megállapodás született a „reformszerződés” névre keresztelt új Szerződés legfőbb pontjairól. Ennek értelmében már 2009-től fontos változások léphetnek életbe: az EU élén egy két és fél évre megválasztott állandó elnök áll majd; létrejön a megerősödött kül- és biztonságpolitikai főképviselő posztja; a kettős többség elvei szerint módosul a döntéshozatal rendje; jelentősen kiterjesztik a minősített többséggel hozott döntések, valamint az együttdöntési eljárás alá eső területek számát; végül, de nem utolsósorban az EU kötelezettséget vállal a globális felmelegedés elleni küzdelemben, s közös energiapolitika kialakításával kívánja erősíteni az európai szolidaritást. Az eredmények azonban érzékeny kompromisszumok mentén formálódtak.

Így például a vétóval fenyegetőző lengyelek nem érték el ugyan eredeti céljukat, a szavazási súlyok négyzetgyökös elv szerinti módosítását, de azt igen, hogy a kettős többség szerinti szavazást (amelyben egy minősített többséggel meghozandó döntéshez a tagállamok 55%-ának támogatása szükséges, akik egyúttal az EU lakosságának 65%-át képviselik) 2014-ig befagyasszák. Adott esetben pedig akár 2017-ig is kérni lehet, hogy a Nizzai Szerződésben meghatározott szavazati súlyok alapján voksoljanak. Az Egyesült Királyság kérésére módosították az „európai külügyminiszter” elnevezést „kül- és biztonságpolitikai főképviselőre”, ezt azonban csak a „miniszter” elnevezés szuverenitást sértő volta miatt tették, a tartalomban nem következett be módosulás: az új poszt várományosa egyesíti majd a most a Tanács és a Bizottság között szétforgácsolt külkapcsolatok területét. London kimaradhat továbbá az Alapvető Jogok Chartájának kötelező alkalmazásából is. Franciaország pedig elérte, hogy a szerződésből kikerüljön a „szabad és torzításmentes” versenyre való utalás.

„A német elnökség véghezvitte azt, amit sokan lehetetlennek tartottak” – kommentálta az eseményeket Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter. Valóban, aligha tagadható, hogy a német elnökség nemcsak egy „útitervet” tett le az asztalra, hanem konkrét mandátumot a szerződés kidolgozására 2007 második félévében összeülő kormányközi konferencia számára, s ezzel újra reményt és bizalmat adott Európának. Kétségtelen azonban, hogy a kompromisszum elérése csak érzékeny áldozatok árán volt lehetséges, ami az eredeti Alkotmányszerződés néhány fontos előrelépésének elvetését eredményezte. „Az új szerződés az európai eszme visszaszorulását fémjelzi” – állapították meg közös nyilatkozatukban Romano Prodi olasz, Jean-Claude Juncker luxemburgi és Guy Verhoftadt belga kormányfők. Akárhogy is van, a német elnökség rendkívüli teljesítményt tett le az asztalra, kitűnő tárgyalási és kompromisszumkereső magatartása kihozta Európát a bénultság állapotából. Ezt a lendületet kell meglovagolnia a 2007. július 1-jén a stafétabotot átvevő portugál soros elnökségnek, hogy végigvigye az új szerződés projektjét.