Az általános egészségügyi ellátás rendszere Franciaországban az egyik leghatékonyabb a világon – hangoztatja Michael Moore dokumentum filmjében, a Stickoban. Habár érvelése és leegyszerűsítő következetései számos amerikaiban eleve kétkedést keltenek, mégis el kell ismernünk, hogy a francia példából igenis lehet mit tanulnia az Egyesült Államoknak. A két rendszer ugyanis nem áll olyan messze egymástól, hogy egy sikeres amerikai reform ne vehetné alapul a francia modell tapasztalatait. Például a betegek Franciaországban is szabadon választhatják meg orvosukat, akik szabadon rendelhetik el azt a gyógymódot, melyet megfelelőnek tartanak a beteg felépülése szempontjából. „A francia rendszer arra világít rá, hogy el lehet érni az általános egészségbiztosítás bevezetését anélkül, hogy feje tetejére állítanánk az egész rendszert” – véli Victor G. Brown, a New York University egészségpolitikai professzora.

A francia egészségügyi ellátórendszer példával szolgál továbbá arra is, hogy az állami és a magánfinanszírozás vegyítésével igenis el lehet érni hosszú távú eredményeket. Egy nemrégiben napvilágot látott, az Egészségügyi Világszervezet által készített rendszerhatékonysági rangsorban Franciaország az első helyen végzett, míg Amerika a 37 lett, éppen csak megelőzve Kubát. Franciaországban a csecsemőhalandóság 3,9 ezrelék, szemben az amerikai 7 ezrelékkel, a születéskor várható átlagos élettartam 74,9 év, két évvel több, mint az Egyesült Államokban. Sokkal több az egy főre jutó kórházi ágyak és orvosok száma is, miközben jóval kevesebben halnak meg cukorbetegségben vagy szívinfarktusban. De a legszembetűnőbb a legtöbb halálos áldozatot követelő légzőszervi betegségek terén tapasztalható eltérés: Franciaországban évente 100,000 emberből átlagosan 31,2 hal meg ilyen betegségben, míg Amerikában 61,5.

Ez nem azt jelenti, hogy Párizsban megoldást találtak volna az egészségügyi ellátás minden problémájára. Rendkívül komoly gondot jelent például az ágazati infláció megszaladása, ami az adóterhek jelentős növekedéséhez vezetett. Azonban a lakosság 67 százaléka még mindig elégedett az egészségügy rendszerével. Ez a szám Amerikában mindössze 40 százalék. Ráadásul Franciaország nemzeti jövedelmének csupán 10,7 százalékát költi az egészségügyre, miközben Amerika 16 százalékát – többet mint bármely más ország.

Hogy megértsük a francia rendszer működését, elég az idősek körében alkalmazott Medicaret kiterjesztenünk az egész társadalomra. A modell azon az alapvetésen nyugszik, hogy az egészségesek fizessenek a betegek gondozásáért. Mindenkinek állampolgári joga, hogy részesüljön az alapellátásból, melyet nemzeti biztosítók szavatolnak, melyekhez minden munkaadónak és munkavállalónak járulékot kell fizetnie. (A munkanélküliek befizetésének részesedését az állam magára vállalja.) Azonban a francia állam még annál is nagylelkűbb társadalma egészéhez, mint amennyire Amerika az időseihez. Szemben a Medicare modelljével ugyanis a franciák nem ismerik a levonásos önrész fogalmát, csupán a mérsékelt egyéni hozzájárulást, melytől eltekintenek a krónikus betegek esetében. Ráadásul, szinte minden francia tagja egy önkéntes egészségpénztárnak, melyek nagyban könnyítenek a váratlanul felmerülő nagy összegű egészségügyi kiadások terhein, és olyan pótlólagos szolgáltatásokra is fordíthatók, mint a kórházi magánszobák igénybevétele, a szemüvegfelírás vagy a fogorvosi vizsgálatok.

Franciaországban tehát minél betegebb valaki, annál kevesebbet kell fizetnie. A krónikus betegek kezelésének és a nagy műtétek költségeinek térítését az állam 100 százalékban átvállalja. A rákos betegeket ingyen kezelik, miközben Amerikában ez akár 48,000 dollárba is kerülhet. A franciák mégis kismama és csecsemőgondozási rendszerükkel tűnnek ki igazán. 1945 óta programok garmadáját dolgozták ki, melyek célja, hogy minden kismama és csecsemője részesülhessen az alapvető megelőző gondozásból. E programokat pedig egyre nagyobb érdeklődés övezi az amerikai orvosi körökben. „Ha tényleg azt akarjuk, hogy egyetlen gyermek se szenvedjen hátrányt, akkor a francia rendszer alkalmazása kitűnő megoldás lenne” – mondja Daniel J. Pedersen, a Buffett Early Childhood Fund elnöke. „E rendszer azon az alapigazságon nyugszik, hogy ha magas színvonalú befektetéseket eszközölünk egy gyermek életének kezdetén, azok később jóval nagyobb mértékben térülnek meg mind az adott gyermek, mind az egész társadalom számára.”

Hogy mindezt finanszírozható szinten tartsák, a franciák jóval alacsonyabb béreket fizetnek orvosaiknak, mint azt Amerikában gondolnák. Habár az is igaz, hogy Franciaországban az orvosok egyetem képzését teljes egészében az állam állja, nem úgy, mint az Egyesült Államokban. Itt is vannak olyan szakorvosok, akiknél 650 dollárt kell fizetni egy konzultációért, de a bérek átlagos színvonala össze sem hasonlítható az amerikaiakéval. Az orvosok inkább azáltal keresnek többet, hogy költségesebb kezeléseket írnak elő betegeiknek, mellyel csak növelik az egészségügyi termékekre és szolgáltatásokra nehezedő inflációs nyomást. Az államnak az árszabályozás és állami költségátvállalások segítségével mindezidáig nagymértékben sikerült levenni e terheket a betegek válláról. Az állami kiadások növelése azonban az utóbbi időben komoly adóemelésekhez vezetett. Míg 1990-ben az állami egészségügyi kiadásoknak mindössze 7 százalékát finanszírozták általános jövedelmi adóból, addig 2003-ra ez az arány 40 százalékra emelkedett, ami még mindig nem elég. A francia egészségbiztosítási rendszer mérlege 1985-től folyamatosan hiány mutat, ami mára a 13,5 milliárd dolláros szintre emelkedett.

Az új kormány épp ezért hirdet változást. Épp ezért tették kötelezővé a szakorvosi ellátásokhoz a háziorvosi beutalót, melynek hiányában csökkentik a szolgáltatás költségeinek biztosító által fedezett hányadát. Azonban nem valószínű, hogy sokat fognak változtatni egy olyan rendszeren, melyet az emberek túlnyomó többsége jónak tart. Hiszen miért is tennék? Nemzetközi összehasonlításban ugyanis a francia egészségbiztosítási rendszer olcsóbb, miközben lefedi az egész társadalmat.