Meghalt az alkotmány, éljen az alkotmány! Vajon leírható ezzel a formulával a német elnökség mérlege? A valóság sokkal kevésbé lelkesítő, viszont annál bonyolultabb. Úgy tűnik, a német elnökség a tagállamok közötti nézeteltérések és feszültségek ellenére megőrizte az Alkotmányszerződés tervezetének lényegét. Mégsem dőlhetünk hátra, hiszen a történések a napnál is világosabbá tették, hogy az Európai Unió tagállamai között egyáltalán nincs egyetértés sem az integráció célkitűzéseit, sem a politikáit illetően. Így aztán egyre inkább tanúi lehetünk egy apró kompromisszumok árán tipegő közös Európa, és egy kétsebességes Európa nehézkes együttélésének.

Az uniós kompromisszum legfőbb eredményei a következők: 2009-től az Európai Tanács élén két és fél évre megválasztott állandó elnök kerül, aki a félévenként egymást váltó soros elnökségek rendszerét váltja fel. Az EU nemzetközi fellépésének hatékonyságát és kohézióját javítani hivatott közös kül- és biztonságpolitikai főmegbízott jelentősen megerősödött politikai és jogi értelemben egyaránt. A döntéshozatali rendszert egyszerűsítő kettős többség elve csorbulatlanul került bele a reformszerződésbe, annak végleges alkalmazása azonban csak 2017 után garantált. A nemzetállami vétójogok visszaszorításának céljával sor került a minősített többséggel meghozandó döntések kiterjesztése, s az Európai Parlament szerepét erősítendő, az együttdöntési eljárás lesz a bevett döntéshozatali mechanizmus. Az új szerződés jogi hatállyal ruházza fel az Alapjogi Chartát, amely alól azonban Nagy-Britannia kimaradhat (optout).

A kétségtelen eredmények ellenére nem kerülheti el figyelmünket, hogy az „alkotmány” kifejezés eltörlése, valamint az uniós szimbólumokra (zászló, pénz, himnusz) való utalás kihagyása jelentősen gyengíti az európai eszmeiséget. Ezzel kapcsolatos elégedetlenségének több európai ország vezetője is sietett hangot adni. Az új szerződés – az Alkotmányszerződés tervezetével ellentétben – nem váltja fel az eddigi szerződéseket, hanem csak módosítja azokat. Ezzel, valamint a kompromisszumok és kivételek sorával inkább az Unió működésének további bonyolódásához járult hozzá, s nem annak átláthatóbbá válásához. Az Alkotmányszerződés tervezetéről rendezett, az elutasító francia és holland referendumok utáni „társadalmi vita” helyett pedig zárt ajtók mögött, hagyományos kormányközi tárgyalások keretében született meg az új szerződés, amit már Franciaországban sem kíván népszavazásra bocsátani Nicolas Sarkozy államfő. Az engedmények nélkül azonban aligha léphetett volna ki az EU a korábbi bénultságából.

A német elnökség legfontosabb eredménye az intézményi reform tető alá hozatala. Ezen felül azonban számos kisebb-nagyobb területen sikerült haladást elérni, így többek között a külföldi mobilhívások díjának mérséklése, az uniós banki tranzakciók egyszerűsítése, a bürokrácia csökkentése, a hitelfelvevők védelme vagy az Egyesült Államokkal kötött légiközlekedési együttműködés terén. Jelentősnek mondható a környezetvédelem terén elért haladás is, melynek következtében az uniós tagállamok kötelezettséget vállaltak, hogy üvegházhatásúgáz-kibocsátásaikat 2020-ig ötödével csökkentik, s ugyanilyen mértékben növelik a megújuló energiaforrások arányát energiamérlegükben. A külpolitika terén sovány eredményeket sikerült csak elérni, s szinte semmi haladást sem a Közel-Kelet, Koszovó vagy Oroszország ügyében. Sikerült megerősíteni az igazságügyi és rendőrségi együttműködést, valamint szigorítani az uniós bevándorlási politikát azáltal, hogy az EU külső határainak védelméért felelős ügynökség, a FRONTEX hatásköreit megerősítették.

Összességében elmondható tehát, hogy a német elnökség egy sor témában nem várt sikert ért el, míg néhány további kérdésben csupán sovány eredményt tud felmutatni. Mégis figyelemreméltó eredményeket ért el, s elősegítette az integrációs folyamat holtpontról való kilendítését. Most már csak a soron következő elnökségeken múlik, mit hoznak ki a német elnökség által lefektetett szilárd alapokból.