A múlt hónap végén kétnapos fárasztó tárgyalássorozat után az Európai Unió állam- és kormányfői végül megállapodásra jutottak a 2005 nyarán megbukott alkotmány helyébe lépő új szerződés első tervezetéről. Habár az új dokumentum rövidebb, a régi alkotmány lényegi tartalma többé-kevésbé változatlan maradt. A szerződéstervezet több területen is növeli a közösségi döntéshozatal hatókörét, így a kül- vagy az energiapolitikában, épp ott, ahol az Egyesült Államok mindig is elsősorban kétoldalú együttműködések kialakítására törekedett. Különösen az előbbi, az EU közös kül- és biztonságpolitikai ambíciói jelenthetnek komoly veszélyt a régóta fennálló angol –amerikai különleges kapcsolatra.

Alkotmány más néven

Habár az európai alkotmányra mondott francia és holland nem kevéssé lehetett volna határozottabb és egyértelműbb, úgy tűnik, Európa vezetői mégis rendkívül elégedettek, hogy sikerült az alkotmányt egy új név alatt visszacsempészniük. Mint ahogyan azt Bertie Ahern mondta a találkozó után: „Megtartottuk mindazt, amiben még 2004-ben megállapodtunk, […] azzal a különbséggel, hogy ezt már nem alkotmánynak hívjuk.” A német külügyminiszter, Frank-Walter Steinmeier szerint pedig az új szerződés „megőrizte az alkotmányos szerződés tárgyalási eredményeit”. De Elmar Brok, a neves európai parlamenti képviselő is úgy nyilatkozott, „hogy a kompromisszumok ellenére sikerült megvédeni az alkotmányos szerződés lényegi tartalmát”. Az új szerződés megőrzi az európai szuperállam alkotmányban meghatározott fő bástyáit, így az önálló jogi személyiséget, az állandó elnökséget, a közösségi ügyész intézményét és az európai külügyminiszter posztját – habár nem ezen a néven. Növeli továbbá a minősített többségi szavazás alkalmazási körét, főleg olyan területeken, mint a külpolitika, az energiapolitika, a közlekedési politika, az űrpolitika, csaknem 30 százalékkal csökkentve a brit vétó érvényesülési felületét. Összességében tehát az új szerződés nagy lépést jelent az „egyre egységesülő Európa” felé. A szerződés középpontjában álló szakpolitikák átalakításának, így főleg a közös kül- és biztonságpolitika, illetve az európai védelmi és biztonságpolitika reformjának fő célja, hogy a kontinens képes legyen ellensúlyt képezni az Egyesült Államok szuperhatalmával szemben. Nem is csoda, hiszen e célkitűzés a hidegháború vége óta folyamatosan ott zsong Európa vezetőinek fejében.

Az Egyesült Államok és a terrorizmus ellen folytatott küzdelemben vele együtt részt vevő partnerek számára szintén intő jel lehet, hogy az új szerződés negyven területen bővíti ki az Európai Parlament hatáskörét. Annak a szervezetnek a hatáskörét, mely továbbra is az Amerika által a terrorizmus ellen folytatott hadjárat hangos kritikusa. A terroristagyanús személyek elfogásával kapcsolatos vizsgálóbizottság például elérte, hogy folyamatosan napirenden tartsa az amerikai külpolitika hiányosságait, miközben azonban semmilyen alternatívát nem tudott kínálni a világot fenyegető legnagyobb veszéllyel, a globális terrorizmussal szemben. Az Európai Parlament úgy hiszi, hogy a szupranacionális intézményeknek, így neki vagy az ENSZ-nek kell az egyedüli döntéshozónak lennie a fegyveres erőszak alkalmazásának kérdésében, a szimmetrikus és aszimmetrikus fegyverviselés szabályainak meghatározásában. Ez az elképzelés azonban a terrorizmus ellen folytatott harc során szöges ellentétben áll az Egyesült Államok (és Európa) érdekeivel.

Végül pedig az Egyesült Államoknak tartania kell az új francia elnök, Nicolas Sarkozy elkötelezettségétől is aziránt, hogy megváltoztassa a szabadpiaci verseny érvényesülésének szabályait az Unióban. Sarkozy még csak nem is rejtette véka alá ez irányú szándékait: „A protekció többé nem lehet tabu” – mondta. A francia farmereknek a közösségi agrárpolitika keretei között nyújtott támogatás már így is gátat szabott a dohai forduló sikerének. De a kereskedelempolitika terén mutatott váltakozó brüsszeli hozzáállás is sok borsot tört már Washington orra alá, amit csak még veszélyesebbé tesz, ha Európában gyengül a szabad verseny feltételrendszere. Amerika számára komoly gondot okozhat, ha legnagyobb világkereskedelmi partnerében feléled a protekcionizmus lángja.

A britek nagy árulása

Hivatalának utolsó napján Tony Blairnek még sikerült opt-outot kiharcolnia az Alapvető Jogok Chartája alól, és megvédenie a brit külpolitika irányának önálló meghatározásához való jogát. Azzal tért vissza Brüsszelből, hogy minden téren megvédte országa alapvető nemzeti érdekeit. Habár a szerződés leszögezi, hogy a külpolitika kurzusának meghatározása továbbra is nemzeti hatáskörben marad, azt is kimondja, hogy tovább erősödik a közösségi kül- és biztonságpolitika, melynek az Egyesült Királyság is résztvevője: „Az Unió illetékessége közös kül- és biztonságpolitika terén a külpolitika minden területét és a védelmi politika minden kérdését lefedi, beleértve a védelmi politika közösségi kereteinek fejlesztését, ami elvezethet a közös védelem kialakulásához.”

A szerződés szerint a hatalmában megszilárdított európai külügyminiszternek jogában áll majd felszólalni az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésein, és ő állíthatja össze az EU-missziókat. A közös kül- és biztonságpolitika keretei között már így is több mint egy tucat küldetésben vesznek részt európai katonák. A megnövelt jogkörrel bíró, nagyobb büdzsével megtámogatott és külön diplomáciai hivatallal rendelkező kül- és biztonságpolitikai főképviselő nem rendelkezik ugyan külügyminiszteri titulussal, de annak jogköreit gyakorolja majd. Az EU föderális jellegének további erősödése pedig nagyban csökkentheti Nagy-Britannia önállóságát abban, hogy saját szövetségi rendszert építsen ki, tartson fenn, és hogy önálló külpolitikát folytasson. A legnagyobb csapást az Amerikával ápolt különleges kapcsolat szenvedné. Azonban sem politikai, sem diplomáciai, sem gazdasági szempontból nem volna kifizetődő Nagy-Britannia figyelmét kizárólag Európára korlátozni.