A nagy tervek mögött mindig egy ember vagy egy nép kulturális gyökereit, pszichológiai vonásait érdemes keresni, hogy igazán megérthessük születésének körülményeit. Nem kivétel ez alól az amerikai rakétavédelmi pajzs terve sem, amely a katonai-stratégiai célokon túl mindenekelőtt az amerikai nép totális biztonságról alkotott kvázi-filozofikus víziójában gyökerezik. Az Atlanti-óceán túloldalán ugyanis a sebezhetőségnek már a gondolata is elviselhetetlennek számít. Ebből adódóan az amerikai elit egy része már a hidegháború alatt sem volt elégedett a MAD, vagyis a „kölcsönösen garantált megsemmisítés” (Mutually Assure Destruction) doktrínájával. (A MAD-doktrína lényege az volt, hogy az ellenségre mért elsődleges atomcsapás opcióját végső soron kizárta az a tény, hogy annak azonnali ellencsapása szintén megsemmisítő erejű lett volna.) Az amerikaiak szemében ezért mindig is nagy népszerűségnek örvendett egy rakétaelhárító pajzs terve, még ha ennek működési hatékonyságával kapcsolatban egyelőre erős kételyek támaszthatók.

A rakétavédelmi pajzs létesítése mögött álló másik ok stratégiai jellegű: a „lator” államok részéről ugyanis a XXI. században hamarosan stratégiai kihívás érheti az Egyesült Államokat, amennyiben azok képessé válnak interkontinentális ballisztikus rakétákat atomtöltettel felszerelni. Ennek a veszélye ugyan napjainkban még nem fenyeget, hiszen sem Irán, sem Észak-Korea nem rendelkezik ilyen hatótávolságú ballisztikus rakétákkal, a kihívást mégsem árt komolyan venni. 2015-re ugyanis elképzelhető, hogy Teherán már rendelkezik az USA-t is elérni képes ballisztikus rakétával, addig azonban közepes hatótávolságú rakétáival is képes lehet Európát fenyegetni.

Napjainkban e téren két alapvető stratégiai koncepció létezik: az egyik az Egyesült Államoké, a másik olyan európai államoké, mint Franciaország. Az USA-ban Ronald Reagan „csillagháborús” terve volt az első, amely a nukleáris elrettentésen alapuló stratégiai doktrínát kívánta meghaladni. A későbbi, jelentősen kisebb ambíciókat tápláló elképzelések már nem a nukleáris elrettentés meghaladására, hanem annak hatékony kiegészítésére törekedtek egy rakétavédelmi pajzs létesítésével. A Bush-adminisztráció elképzelése ebbe „globális elrettentés„-nek nevezhető koncepcióba illeszkedik, mert az offenzív (atomtöltetű rakéták) és a defenzív (elfogórakéták) jelleget igyekszik ötvözni.

Franciaország a ’90-es évek végén harsányan tiltakozott az amerikai rakétavédelmi pajzs terve ellen, mert az szerinte az elrettentés doktrínáját alapjaiban kérdőjelezte volna meg. Az ezredforduló óta azonban enyhe fordulatnak lehettünk tanúi, amikor Jacques Chirac államfő 2006. januári Ile Longue-i beszédében a rakétaelhárító pajzsot szintén nem az elrettentés alternatívájaként, hanem annak kiegészítéseképp értelmezte. Franciaország azonban nem az állam területét megvédeni képes stratégiai rakétavédelemben gondolkodik, hanem ún. hadszíntéri pajzsban, amely a külföldön harcoló alakulatokat képes taktikai védelemben részesíteni. Ezen felül Franciaország élénken részt vesz a NATO keretében a rakétavédelmi rendszerekkel kapcsolatban folytatott kutatásokban is. A két koncepció között persze nemcsak politikai, hanem pénzügyi különbségek is állnak: az USA az ’50-es évek óta mintegy 170 milliárd dollárt fektetett a projektbe, s Európának aligha lenne erre ennyi pénze.

Amerika tehát – úgy tűnik – továbbra is vezető pozícióban maradhat e téren. Ennek pedig további hatása, hogy az USA védelmét élvező szövetségesekkel – az európaiakon kívül természetesen Japánnal is – szorosabbra fűzhető a politikai integráció is. A most Cseh- és Lengyelországba telepíteni tervezett egységek például aligha az európai védelmet fogják erősíteni. Az európai rakétavédelmi pajzs terve komoly súrlódásokat eredményezett Oroszországgal, amely hol élesebb, hol finomabb hangon igyekezett partnere értésére adni nemtetszését. Félő, hogy George W. Bush elnök ezzel – Afganisztán, Irak és Irán mellett – újabb lezárhatatlannak tűnő fejezetet nyitott az amerikai külpolitikában.