A csatlakozás után három évvel, a 2004-ben az Európai Unióhoz csatlakozott kelet-közép-európai országokban megkopott az eufória. Most, hogy elérték a tagságot, a rég áhított célt, hiányzik a konszenzus. A kormányok és a társadalmak előtt álló út többé nem egyirányú, mely az egyre magasabb demokratikus standardok felé vezet. A rendszerváltások után többé-kevésbé sikeresen felépített demokratikus intézmények omladozni látszanak az egyre populistábbá váló állami politika súlya alatt. A térség vezetőinek meg kellene állítaniuk a hanyatlás spirálját, és újból megnyerni szavazóikat, ha fel kívánnak lépni a reformfolyamat következő lépcsőfokára.

A jelen kihívásai nem olyan komolyak, mint amelyekkel a térség politikusainak a 90-es évek elején kellett szembenézniük. Alapvető intézményeik viszonylag demokratikusak, kiszámíthatóak és elszámoltathatóak. A Freedom House átalakulásban lévő országokról készült, nemrégiben publikált tanulmánya azonban rávilágít arra, hogy még a konszolidálódott demokráciák számára is van visszaút. A jelentés szerint a 2004-ben csatlakozó 10 országból 8-ban stagnált, vagy visszaesett a kormányzás demokratikus színvonala.

A problémára a Visegrádi Négyek helyzete világít rá a legjobban. Csehországban a 2006-os előrehozott választások mély szakadékot nyitottak a politikai palettán, melynek eredményeképpen az ország hat hónapig gyakorlatilag kormány nélkül maradt. Szlovákiában a választások során szokványos hatalomátvételnek lehettünk szemtanúi, és az új kormány azonnal felszámolta az elődje által bevezetett reformokat. A magyarországi választások komolyabb incidens nélkül zajlottak le. A kormánypártok „ügyeskedő” és számító politizálása azonban, mely később napvilágra is került, teljes mértékben polarizálta a társadalmat, tüntető tömegek lepték el Budapest utcáit. Az elégedetlenség az 1956-os forradalom 50. évfordulóján érte el csúcspontját. Eközben a térség legdemokratikusabban tartott országában, Lengyelországban az ikerpár, a köztársasági elnök Lech és a miniszterelnök Jaroslaw Kaczynski meg kívánta növelni a végrehajtó hatalom súlyát, felborítva a hosszú évek alatt felépített fékek és ellensúlyok rendszerét.

A 2004 előtti években az EU-tagság volt a mágikus hívószó, mellyel a legnehezebb reformok mögé is fel lehetett sorakoztatni a politikai paletta szereplőit. Ma viszont, mint oly sok átalakulás utáni társadalomban, rendkívül nehéz túljutni a pártos érdekeken, meglépni a fiskális fegyelem által megkívánt népszerűtlen politikai döntéseket, és általában őszinte politikát folytatni. Most már senki sem akarja megszorítani a nadrágszíjat. Az, hogy az EU Bulgária és Románia megfigyelésére külön bizottságot állított fel, azt sugallja, hogy valamit tanultak az elmúlt bővítési kör tapasztalataiból, ami viszont újabb dilemmát vet föl: az önellenőrzés kérdéskörét. Hogyan lehetne mind az új, mind a régi tagokat rábírni arra, hogy tartsák magukat korábbi vállalásaikhoz.

Az új tagokat a korrupció elleni küzdelem terén éri a legnagyobb kritika. Az alapvető jogi szabályozással már rendelkeznek. A végrehajtás terén azonban még mindig mutatkoznak hiányosságok. Ahol a végrehajtás sikeres, ott a látványos botrányok rontják a rendszer megítélését, melyek csak tovább növelik a szavazók és a választott politikusok közötti távolságot. Észtországban a közvélemény-kutatások például azt mutatták, hogy a lakosság 2006-ban komolyabb problémának tartotta a korrupciót, mint amilyen az az adatok szerint valójában. Mindehhez persze nagyban hozzájárul a szenzációhajhász média. Pedig az elmúlt tíz évben a média fontos szerepet játszott a térség országainak demokratizálódásában. De a csatlakozás után függetlenségét illetően egyik országban sem javultak a felmérések adatai, sőt, négy országban romlottak.

Az igazságszolgáltatás rendszerének változása is lassúnak tűnik a korrupcióellenes harc fényében. Egyes területeken javulásnak lehetünk szemtanúi, de összességében az igazságszolgáltatás átfogó reformja lassan halad a térségben: a fizetések továbbra is alacsonyak, a megoldatlan ügyek tovább halmozódnak, a társadalom bizalma alacsony. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság bíróságok irányában mutatott bizalma egyedül Magyarországon pozitív. A megoldás itt is a képviselők és a képviseltek közötti bizalom helyreállításában rejlik. Az első lépés e felé az lenne, ha tiszteletet mutatnának a különböző politikai vélemények kifejtése előtt, és a politikai diskurzust végre a reális társadalmi és gazdasági stratégiák megvitatása uralná. A politikusok feladata, hogy bebizonyítsák a népnek, hogy a szabályok szerint játszanak, hogy merjenek őszinték lenni az elhibázott lépésekkel és a komoly kihívásokkal kapcsolatban, miközben a népnek el kell fogadnia, hogy a reformokra továbbra is szükség van. Mindennek elmaradása esetén nem kell attól tartani, hogy a térség visszakerül az 1989 előtti időkbe, de attól igen, hogy az EU passzív, bénult, populizmus által uralt perifériájává válik.