DR. LOVÁSZY LÁSZLÓ GÁBOR doktorandusz, Szegedi Tudományegyetem. (lovaszy.laszlo@externet.hu)
A tanulmány célja, hogy a fogyatékos emberekkel kapcsolatos jogi helyzetről és társadalmi attitűdökről induljon el gondolkodás. Annak ellenére, hogy a címben a fogyatékossággal élő emberek szerepelnek, messze nem csak a fogyatékos emberekről kell, hogy szóljon maga a vita: mindannyiunkról, akiknek (egészsége, kora, képességbeli) állapota és lehetősége szintén nem állandó és egyenlő. Márpedig mi mindannyian folyamatosan változunk, ha úgy tetszik: öregszünk, ugyanis fogyatékosságaink lehetnek „természetesek” (pl. korból adódóak), vagy „sajnálatra méltók” (pl. fiatalon, végtagvesztés esetén) – ami egyéként nem természetes, hogy így legyen.
Tehát a jövőnkről kell beszélnünk figyelemmel a kevéssé ismert társadalmi és gazdasági tendenciákra, s arról – J. F. Kennedy elnök humanista gondolatait1 felhasználva –, hogy mi mindannyian ugyanannak a kicsiny országnak a lakói vagyunk.
A kutatás előzményei, a téma indoklása, aktualitása
Az EDF (European Disability Forum), az európai fogyatékosügyi politika legbefolyásosabb, nemzetközi szinten működő társadalmi szervezetének kimutatása szerint minden negyedik európai polgárnak van olyan családtagja, aki valamilyen mértékben fogyatékos. A legmagasabb arányban azonban a legelesettebbeknél fordul elő a fogyatékosság: az alacsony végzettségűek, az özvegyek, az elváltak és az inaktív emberek körében. Az Európai Bizottság szerint minden hatodik embernek – mintegy 44 millió főnek – krónikus betegsége, fogyatékossága volt 2005-ben.2
A témaválasztásomat az is indokolta, hogy a jelenleg rendelkezésre álló szakirodalom áttekintéséből kiderült: ez a téma meglehetősen elhallgatott területet jelentett, illetve jelent, amolyan „társadalmi vakfoltot”. Buda Béla szavait kölcsönözve: „Talán az egész civilizációnk sem akar szembenézni a keserű ténnyel, hogy az egészség illúzióját fel kell adnunk, a modern társadalomban a teljes részvétel képessége csak időleges, ezalatt az emberek jelentős része környezeti vagy saját életvezetése által kiváltott ártalmak következtében krónikus beteg lesz, fogyatékossá vagy rokkanttá válik.”3 Ezt támasztja alá Colin Barnes vélekedése, aki a fogyatékos emberek integrációja előtt a legnagyobb akadályként a (negatív) közgondolkodást jelöli meg.4 Azonban nemcsak az elutasító, hanem a közönyös magatartás is legalább ilyen súlyos következményekkel jár(hat), mint ahogy Samuel R. Bagenstos megjegyzi, a fogyatékos emberek igényének figyelembe nem vételét ugyancsak hátrányos megkülönböztetésnek lehet tekinteni.5
A kép természetesen, mint mindig, ellentmondásos. Az Európai Unió felmérése szerint az európai polgárok több mint 85%-a úgy gondolja, hogy a vakok és a mozgássérültek számára a közlekedés nehézségeket okoz. Az akadálymentesítés elsősorban a helyi önkormányzatok, majd a kormányzat feladata lenne az európaiak szerint. A tanulmány végső konklúziója az, hogy az európaiak 97%-a szerint többet kell tenni a fogyatékos emberek integrálása érdekében, 93%-uk szerint több pénzt is kellene fordítani a fizikai akadályok eltüntetése érdekében.6
Magyarország, mint kandidáló, társult ország, már részt vett az Európai Unió – Fogyatékos Emberek Európai Éve 2003-as évről szóló kezdeményezésében. Ezzel lényegében megkoronázta az 1998-ban indult, a jogalkotásban is jelentkező folyamatot, amelynek keretében a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (továbbiakban: Esélyegyenlőségi Törvény vagy Fot.), és az ez alapján felállított, új intézmények (Országos Fogyatékosügyi Tanács és az Országos Fogyatékosügyi Program) és új intézkedési terv került megalkotásra. Jelen munkának nem célja ezen intézmények, folyamatok kritikája, ez a későbbiekben lehetne további vitatéma.
Megítélésem szerint az ún. fogyatékosügy és az idősügy összekapcsolása indokolt – bár természetesen ennek vannak vitatható része(i) –, mert világos számomra, hogy a fogyatékos emberek iránti érdeklődés, elfogadás vagy befogadás és figyelem csak akkor emelhető a társadalmi érdeklődés középpontjába, ha az emberek egyre nagyobb része látja be, hogy ő maga személyesen is érintetté válhat, és nem csupán úgy vélik, hogy vannak olyanok, akik nem voltak „szerencsések” és úgymond „nyomorékká” váltak. Világossá kell tenni, hogy egy öregedő társadalomban – márpedig hazánk különösen az –, az emberek egyre nagyobb hányada válik fogyatékossá, különösen, ha tudjuk, hogy a fogyatékosságok döntően az aktív kor végén alakulnak ki. Ez egyrészt azért fontos, mert az OECD véleménye szerint a jelenlegi (foglalkoztatási, társadalmi) tendenciák változatlansága mellett az aktív, idősebb munkavállalók (50–64 évesek) arányát a mostani 38%- ról meg kellene duplázni (pontosabban: 70%-ra emelni) a társadalmi rendszerek fenntarthatósága érdekében a következő néhány évtizedben. Ennek átgondolása azért is sürgető, mert az OECD országaiban a GDPnövekedés/ fő/év 2000 és 2030 között csupán 1,7% lesz, ami az 1970 és 2000 közötti mért átlagos növekedésnek csak közel a 30%-a.7
Megkülönböztetett megkülönböztetés: a meggyőzés fontossága és a pozitív intézkedésekben rejlő veszélyes, ámde nagy lehetőségek
A hátrányos megkülönböztetés összetett és komplex dolog és nem utolsósorban keményen politikai kérdés is. Sokak szerint nem is érdemes, nem is kell küzdeni ellene. A közelmúltban elhunyt Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász maga veti fel, hogy általában van-e értelme diszkriminációról beszélni. Ezt azzal magyarázza, hogy nehéz a diszkriminációt úgy értelmezni, mint egy rossz „ízlést”, amit nem osztunk. Példának az énekesek közti választást hozza fel, mert ott „természetes” a választás, senki sem panaszkodhat amiatt, hogy azért nem veszik a lemezeit, mert éppen „fekete bőrű”.
Azt viszont diszkriminációnak tekintjük, ha azért nem akar egy kisbolt felvenni egy embert eladónak, mert afrikai-amerikai vagy éppenséggel roma. Ha beleavatkozunk, és állami kényszerrel megköveteljük, hogy akkor is fel kell vennie a fekete bőrű dolgozót, ha a negyed lakói inkább máshol vásárolnak, akkor ez mindenki számára hátrányos: az afrikai-amerikai dolgozó és a bolt tulajdonosa elveszti megélhetését, a vásárlók meg magasabb árat fizetnek a termékért a csökkenő kínálat miatt – legalábbis rövid távon.
A fordított logika is visszássághoz vezet: ha valaki úgy gondolja, hogy az afrikai-amerikaiak mindig hátrányos helyzetben vannak és ezért ő maga személyesen mindig ehhez a kisebbséghez tartozókat részesíti előnyben, akkor ez azt eredményezi, hogy bőrszín alapján szintén megkülönbözteti az embereket. Friedman szerint a leghelyesebb, ha úgy járunk el, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy a bőrszín tulajdonképpen lényegtelen vonás.8 És ugyanez igaz a kor alapú diszkriminációra, hiszen Schirrmacher szerint szinte sohasem találtak a kutatók az elmúlt évtizedekben olyan tényt, ami egyértelműen alátámasztotta volna azt az általános vélekedést, hogy az öregedő, 80 év alatti emberek rosszabbul, kevésbé koncentráltan és hatékonyan, vagy megbízhatatlanabbul dolgoztak volna, mint fiatalabb társaik.9 A diszkrimináció nem más, mint egy lényegében olyan társadalmi „piactorzító” hatás, amely az erőforrások szabadságát és azok szabad felhasználását mesterségesen vagy kulturálisan korlátozza.
Ennek felismerésére azért van szükség, mert a társadalmi norma egy különleges, „önjáró” folyamat eredménye. Jon Elster szerint „[...] amikor az emberek normáknak engedelmeskednek, gyakran egy bizonyos eredmény lebeg a szemük előtt: elkerülni mások rosszallását. A normavezérelt viselkedést a társadalmi szankciók fenyegetése támogatja, ami racionálissá teszi a normakövetést.”10 Ennek klasszikus példája az, hogy az ember akkor sem szemetel egy üres parkban, ha tudja, hogy nem látja senki. A diszkrimináció elleni küzdelem során az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eszköz tehát a meggyőzés politikája.
Christopher McCrudden nagy ívű munkájában kifejti, hogy az utóbbi időben komoly szakmai vita kezd kibontakozni az egyenlő bánásmód témakörében. Felmerül ugyanis az a veszély, hogy az európai esélyegyenlőségi politikák között egy hierarchia kezd kialakulni, annak ellenére, hogy az EU sem kívánja ezt.11 Az oxfordi professzor hivatkozik Sandra Fredmanra, aki fontossági sorrendet állít fel: a faj és etnikum, majd a nem, aztán a kor, a vallás, szexuális irányultság és végül a fogyatékosság, mint megkülönböztetés alapjául szolgáló tényező elleni küzdelem kerül a „listájára”. Lisa Waddington szerint egyértelműen a nemi alapú antidiszkrimináció élvezi a legnagyobb EU-s jogi védelmet. Mark Bell és Robert Wintemute helyesen teszi fel azt a kérdést, hogy egyáltalán miért van szükség különkülön (tartalmú és terjedelmű) jogszabályokra, ha mindenkire vonatkozóan egyenlő fontosságúnak tartanánk a hátrányos megkülönböztetés elleni harcot. Márpedig, ha ez így van, hogy különbségek vannak magukban az egyenlő bánásmódot szabályozó jogszabályokban, akkor felmerül a kérdés, hogy valójában mi is az esélyegyenlőség.12 Megítélésem szerint erre azért lehet szükség, mert az egyenló bánásmód, illetve az esélyegyenlőség implicite magába foglalja azt, hogy nem azonos bánásmódot, nem azonos esélyeket kell biztosítani, hanem „egyenlőt”, mert minden ember (kanti terminológiával: mint „önérték„) értéke „egyenlő”. Dagmar Schiek elképzelhetőnek tart egy másik felosztást is: első kategóriaként a tulajdonságot jelöli meg, ez vonatkozhat: fajra, nemre és részben a fogyatékosságra. A második jellemző a biológiai állapot: nem, kor és fogyatékosság. Végül a harmadik kategória a választott „életvitel”: vallás, nemzetiség, szexuális irányultság, politikai meggyőződés. (Ez utóbbi kategóriánál a legkönnyebb elkerülni a megkülönböztetést, mert nem „evidensek”, ezért sem foglalkoztam velük ebben a dolgozatban.)13
Várható és radikális változások Európában – európai szociális modell jövője: társadalmi szolidaritás és a közmorál fontossága
A Világgazdaság című napilap 2005 decemberében közölt egy indulatos cikket a várható demográfiai tendenciákról és azok következményeiről – „Ki fog dolgozni 2021 után?!” címmel. Az IBM és a GKIeNet felmérése alapján Magyarországon 500 (50 főnél többet foglalkoztató) céget kérdeztek meg különböző témában és kiderült, hogy egyikőjük sem kíván 45 év feletti dolgozót felvenni és lényegében támogatják a korai nyugdíjazást, a rokkantosítást. Ez a felfogás – ha így marad – katasztrófát fog jelenteni.14
Az Európai Unió statisztikái szerint a következő nemzeti fejlesztési terv (2007–13) végére Európa demográfiai és termelékenységi képe radikálisan megváltozik. A demográfiai előrejelzésekről és az egy főre eső GDP-re vonatkozó OECD prognózisról korábban már szóltam az idősödés kapcsán, azonban egy másik fontos, a gazdaság működésére vonatkozó adatot is figyelembe kell vennünk, méghozzá a termelékenységi mutatót. Könczei György szerint a munka termelékenységében drámai változások várhatók a jelenlegi tendenciák mellett: a népesség elöregedéséből fakadó szociális többletterhek miatt az 1983-as szintnek a nyolcszorosára, az 1999-es szintnek pedig a két és fél, háromszorosára lenne szükség. Ez pedig a szakember szerint nem érhető el jelenleg, így az európai polgárok életszínvonalának jelentős csökkenésére van kilátás.15 Ezért mindenképpen tovább kell vizsgálni és tovább is kell lépni a modern technológiákban, kihasználva az infokommunikációs fejlesztésekben rejlő lehetőségeket.
Az ún. európai szociális modell jövője ugyanakkor sok kérdést tartogat számunkra. Stephen Liebfried és Paul Pierson szerint: „Az európai integráció folyamata a szociálpolitika terén a tagállamok szuverenitását (mely alatt törvényes felhatalmazást értünk) és nemzeti autonómiáját (mely alatt tényleges szabályozási képességet értünk) egyaránt erodálta.” Liebfried–Pierson hozzáteszik, hogy: „[…] komoly bizonyíték van arra, hogy a »piaci kérdések« és »szociális kérdések« gondos elválasztásának elképzelése tarthatatlan”. A tagállamok „rugalmatlanságát” az is okozza, hogy a II. világháború után bekövetkező geopolitikai és globalizációs változások miatt úgy tűnik, hogy a nemzeti szintű, jóléti programok, szociálpolitika maradt az egyik, ha nem az egyetlen kulcsfontosságú terep a hazai politikusok számára. Eközben látható, hogy a gazdaság „spillover” hatása immáron tagadhatatlan, és az euró megjelenésével ez a nemzeti hatáskör, vagy inkább tényleges mozgástér tovább szűkült, amelyben nem kis szerepet játszik az üzleti erők hatalmának a növekedése is.16
Igaz ugyan, hogy az USA-ban a kormányzat, az állam mindössze 15%-ot költ szociális kiadásokra, szemben az EU 20–26%-ával, azonban a magánbiztosításokkal együtt az USA a GDP-nek ugyanakkora részét fordítja erre a területre. Az már más kérdés, hogy az európai országokban a nagyon szegények aránya alacsonyabb, mint a tengerentúlon.17 Vladimir Spidla, az Európai Bizottság foglalkoztatási, szociális és esélyegyenlőségi ügyeiért felelős biztosa szerint elkerülhetetlen lesz a nyugdíjkorhatár emelése, mert az Európai Bizottság számítása szerint 2050-re minden egyes évvel, amellyel emelkedik a nyugdíjkorhatár, körülbelül 20%-kal csökken a várható pénzügyi többletteher.18
Az európai szociális modell jövőjét alapvetően a demográfia befolyásolja.
Liebfried–Pierson szerint a szociálpolitikai reformok terén a négy európai alapszabadság egyike, a szolgáltatások szabadsága válhat még komoly konfliktusok forrásává. A személyek szabad mozgásának biztosítása fontos, azonban az USA-hoz hasonlítva az EU belső mobilitása csekély mértékűnek mondható, tehát a szolgáltatások fogják inkább átlépni a határokat, veszélyeztetve a nemzeti szolgáltatókat. Ezt még tetézi az is, hogy immáron a szociális juttatások jelentős részét a tagállam nem korlátozhatja pusztán saját állampolgáraira (állampolgárság alapján történő megkülönböztetés tilalma), és ahhoz sem ragaszkodhat, hogy az általa adott juttatás csupán a területén élők számára legyen hozzáférhető. „Ha […a…] teljes de jure fennhatóság jelenti a szociálpolitikában a szuverenitás lényegét, akkor az EK-ban ez már megszűnt létezni.”19
Az EU lehetőségeit – de facto – korlátozza a gazdasági verseny dinamikája: az egységes piac az alacsonyabb forgalmi adó tartamokhoz való igazodást támogatja, ami csökkenti a kormányzatok költségvetési bevételeit. Ennek kompenzálása más (pl. személyi jövedelem) adókulcsok emelésével lehetséges, ami viszont kellemetlen a politikusok számára. Ezzel a folyamattal az áll szemben, hogy a nyolcvanas években a fejlett ipari országokban tapasztalt adópolitikák alapján Hamish McRea azt a következtetést vonta le, hogy a lakosság nem a magas adózást utasította el, hanem a magas adókulcsokat. Nem telt el még egy emberöltő sem, és úgy tűnik, hogy személyi jövedelemadó emelésekre kell felkészülnünk, ha a meglévő szolgáltatások színvonalát tartani akarjuk.20
Az európai szociális modell jövőjét alapvetően a demográfia befolyásolja. Ahogy McRea 1996-ban kifejtette, a fejlett ipari országoknak drámai módon szükséges alkalmazkodniuk az új helyzethez és az élet minden területén változtatásokat kellene eszközölniük, így a munkaerő hasznosításában is – ami természetesen kihat az elöregedéssel kapcsolatos kérdésekre is. Maga a munkanélküliség fogalma is meg fog változni, mert egyre inkább jellemzőbb lesz a munkahelyek instabilitása és az életen át tartó tanulás fontossága.21 Ez utóbbi alapja a kiváló (elsősorban) alap- és középfokú közoktatás (igazi versenyt indukálva felsőoktatás számára is), az egyre jobb színvonalú, és a piaci igényekre jobban reagáló felső- és felnőttoktatás, a munkaerő-hasznosítás másik feltétele pedig a megfelelő, az aktív korúak számára könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszer. Az alapfokú oktatási rendszernek tehát egy olyan magas színvonalú, erős követelményű szolgáltatást kell nyújtania, amelynek elemei semmilyen politikai szavazatszerzési (szociálpolitikai) céllal nem módosíthatók és ez egy olyan alap- és közmegegyezésnek kell, hogy a tárgyát képezze, ami a társadalom fenntarthatóságának a hosszú távú alapját is képezi. A szellemi munka, mint szolgáltatás válik értékké és egyre kevésbé a fizikai, termelőmunka – a globalizáció (ami nem XX. századi jelenség!) ugyanis mindig járja a maga útját: összességében egyre olcsóbb helyekre helyezi ki (elsősorban) a fizikai termelőmunkát. Ez egyben óriási lehetőség is, hiszen a fogyatékos embereknek csupán kis százaléka korlátozott a szellemi funkcióiban – hasonlóan a 70 év alatti idősek esetében –, és számukra egy befogadó, inkluzív és akadálymentes oktatási és továbbképzési rendszer megfelelő alapot adhatna az integrációhoz és a későbbi, folyamatos munkaerőpiaci részvételhez.
A társadalmi szolidaritás kérdése nem lebecsülendő. Azok az országok, amelyek elfogadják, hogy alapvetően alacsony színvonalú állami szolgáltatásban részesülnek azok az emberek, akik nem tudnak jobb szolgáltatást vásárolni, hosszú távon nem maradhatnak gazdagok. McRea szerint ezen országoknak a munkaereje kevésbé lesz képzett, egészségi állapotuk rosszabb lesz, több szociális problémával fognak küzdeni is, mint azok az országok, ahol megőrzik az elfogadható szintű – ámde hatékony – állami szolgáltatásokat. Ehhez viszont a demográfiai tendenciák miatt növekvő (adó)bevételekre lesz szükség. McRea szerint az igazi feszültség tehát nem a kiskeresetűek és nagykeresetűek, hanem a dolgozók és a nem dolgozók között fog kialakulni.22 Természetesen az is egy lehetőség, hogy például a nyugdíjkorhatárt a bismarcki megoldás alapján felemelik az átlagos életkor végéhez, illetve magát a nyugdíjas jogviszonyt szüntetik meg, persze nem ilyen direkt, hanem csomagolt formában. Czúcz Ottó szerint a nyugdíjrendszerre nehezedő nyomás elsősorban nem az elöregedéssel kapcsolatos, hanem egyre inkább szerepet kapnak a különféle politikai szempontú szabályozásból fakadó következmények is, ami önmagában nem is véletlen, hiszen a modern nyugdíjrendszerek állami beavatkozással jöttek létre.23
A szociális kiadások lefaragása mindig szóba kerül, ha a szociális teher az államon nő. Ez természetesen mindaddig így is marad, amíg a babyboom, illetve a magyar Ratkó-gyerekek „boldog nemzedéke” nem kerül nyugdíjazásra és válik meghatározó politikai erővé. ők birtokolják ugyanis az elmúlt 50 év hihetetlen gazdasági fejlődés következtében létrejött gazdasági erő, vagyon meghatározó részét. A nemzedékek konfliktusa tehát előre programozott, amennyiben a jelenlegi fiatalság-központú szemlélet nem alakul át, változik meg gyökeresen. A mai fiatalok érdekében is.
Másrészt a morális kérdések is egyre hangsúlyosabbak lesznek. A McRea által hozott példa is jól szemlélteti, hogy a társadalmi és egyéni felelősség kérdései minden bizonnyal fel fognak vetődni, fel kell, hogy vetődjenek. Szemforgató hamis politikának tűnik az, amelyik azt mondja, hogy nincsenek morális kötelezettségek és értékek (kötelezettségek) egyéni szinten. A szerző egy családjogi példát hoz, nevezetesen, hogy: „[…] helyes-e olyan embereket, akiknek a házassága fennmarad, arra kérni, hogy keresetük egy részét adják oda azoknak az embereknek, akiknek a házassága felbomlik? Mindaddig, amíg az elváltak és a gyermekeket egyedül nevelő szülők kevesen voltak, ez nem volt komoly ügy, mivel az átirányított pénzösszeg a teljes államháztartáson belül annyira elenyésző volt.”24 Szemléletbeli kérdést vet fel az is, hogy mi számít idős kornak. Linda Hartrais szerint ugyanis ma 60 évesnek lenni lényegesen mást jelent, mint amit az 1920-as, vagy az 1930-as években jelentett, mert ma már kb. 20 évvel élnek tovább az emberek, mint akkoriban. Hartrais hozzáteszi azt is, hogy kutatások szerint a 75 éven felüliek csupán a 10%-a szorul mindennapi (egészségügyi) ellátásra.25
Spidla biztos 2005 júniusában úgy fogalmazott, hogy az európai szociális modell a demokrácia alapja Európában. Ennek – tette hozzá – így is kell maradnia és nem szabad megengedni, hogy mindez bekerüljön egy „történelmi múzeumba”. A reform során nem a célkitűzést magát kell megváltoztatni, hanem az azt működtető rendszert. A feladat óriási, mert a modern Európa még sosem szembesült olyan helyzettel, amikor gazdasági növekedést kellett produkálnia csökkenő népességgel.26
Az európai szociális modell jövője azon múlhat, hogy a demokratikus, politikai pártok hogyan képesek összeegyeztetni az adott ország hosszú távú céljait és a politikai versenyfutások rövid szakaszait. Tisztázni kell, hogy egyáltalán mit nevezünk egy ország ilyen irányú céljának, hogyan különíthető el az egyes társadalmi csoportok céljaitól és mindez hogyan értelmezhető.
A fogyatékos emberek jövője a tudomány fényében: az egyén szabadsága az államtól és a családtól
Az amerikai és az európai helyzet a foglalkoztatottsági szint tekintetében a fogyatékossággal élők esetében nem különbözik egymástól drámaian, ahogyan azt egy közös brüsszeli USA–EU munkabizottság 2003-ban megállapította.27 Nyilvánvaló dolog, hogy a fogyatékosság relatív dolog – gondoljunk pl. a szemüvegesek helyzetére a hadseregben ma és 500 évvel ezelőtt. Tulajdonképpen a homo sapiens sapiens maga is fogyatékos a természetben, mert szőrzete kevés, felnőtté válása lassú, csupasz teste nem rendelkezik természetes fegyverrel. Az ember azáltal emelkedett ki a természetből, hogy a környezetét a saját képére és igényeire, szükségleteire formálta és azt a maga számára biztonságossá tette. A fogyatékos ember csupán ebben az emberi környezetben talál még további fizikai akadályokat, ám fejlettebb tervezési módszerrel ez is kiküszöbölhető, méghozzá az európai uniós „design for all” vagy az Európa Tanács által preferált „egyetemes tervezés” szemléletére alapozva.
...a homo sapiens sapiens maga is fogyatékos a természetben...
Magyarországon vita volt arról, hogy az épített környezet akadálymentesítése visszamenőleges legyen-e, vagy csak az új épületek, építmények tekintetében történjen meg. A hatályos jogban mindkét kötelezettség egyszerre él. A feladat nem kicsi. Annak ellenére, hogy tapasztalatok azt mutatják, hogy nincs esély arra, hogy bármilyen kérdésben a társadalom nagy része teljes körűen meg tudjon egyezni, azonban a Fot. 2007. évi módosítása széles parlamenti támogatottságot élvezett és egyben bevezetett egy új fogalmat is, az egyenlő esélyű hozzáférés elvét a korábbi, meghatározhatatlan körű „középületek” akadálymentesítése fogalma helyett. Az új fogalom szélesre tárta az „akadálymentesítésben” eddig érintett (köz)épületek (és most már a szolgáltatások) körét is. A széles politikai támogatottság ellenére a visszamenőleges akadálymentesítés különösen érzékeny pont, hiszen az épületek nagy része nem állami tulajdonban van és a nyugat-európai tapasztalatok is meglehetősen vegyes képet mutatnak. A köztársasági elnök egyszer már visszaküldte megfontolásra a korábbi módosítást, jelezve, hogy túl távolinak tekinti az eredeti 2005-ös határidő 2013-ra történő kitolását, mellőzve azon tényeket, hogy az új fogalom (egyenlő esélyű hozzáférés) által generált nagyságrendileg nagyobb többletkötelezettségek és a több ezer épület átalakításához esetleg hozzárendelhető uniós források lehívásának és felhasználásának ütemezése szintén nagymértékben kötöttek.
Másrészt a technikai (tudományos) fejlődés idejét múlttá teheti azt az igényt, hogy minden környezeti elemet visszamenőlegesen akadálymentesítsenek. Például egy mindenki – vagyis minden ép és minden fogyatékos személy – számára egyaránt elérhető, akadálymentesített elektronikus ügyintézés csökkentheti a hivatalok személyes felkeresésének szükségességét, és ezzel párhuzamosan az épület átalakítása iránti igényt is (bár teljesen nem szűnik meg ez az igény, hiszen például a hivatal dolgozója is lehet fogyatékos).
Ezzel kapcsolatban több mindenre rá kell mutatni. Először is arra, hogy a tudományba vetett kritikátlan hit sokszor és sok helyen tragédiákhoz vezetett. Ez részben annak is köszönhető, hogy megítélésem szerint a felvilágosodást követően gyengültek azok a normák, erkölcsi szabályok, amelyek az ember, mint lény (korábban: teremtmény) értékét védték. (Nem elvitatva, hogy a korábbi értékek „megszilárdulásához” vezető úton is történtek jelentős visszaélések: lásd a spanyol inkvizíció.) A tudományba vetett hit erősödése sok esetben együtt járt az erkölcs relativizálásával is és egyfajta elbizonytalanodással. Ennek eredményeképpen az (eleinte) népszerű, karizmatikus személyek által működtetett diktatúrák, az értékelvű tömegmozgalmak helyett tipikusan programpártok kialakulásával és a régi társadalmi struktúrák térvesztésével a jog, a vallás és az erkölcs helyébe gyakran lépett a lecsupaszított tudomány (tudományosság – pl. eugenika), mint megoldás. Talán ezért érdekesnek és igaznak tűnhet az a megállapítás is, hogy a fogyatékos emberek leginkább éppen a modern társadalmak kialakulásakor kerültek nehéz helyzetbe.28 Természetesen ez a logika azt is feltételezi, hogy a társadalmi osztályok elpusztítása, a népirtások és genocídiumok is éppen annak a logikának köszönhetők, hogy az „elitek”, a társadalmat tudományos módszerekkel irányítani kívánók az embereket csupán hús-vér vagy számozott tárgyaknak tekintették (vagyis a kanti terminológia alapján csupán áruk volt) és mind a kommunistákra, mind később a nemzetiszocialistákra jellemző nagy társadalomátalakító kísérletek is bizonyítják: szerintük vannak olyanok, akiket az állam erejével kell elsöpörni az útból a többség „boldogulása” érdekében.
Peter Singer bioetikus (növekvő ismertségű) felfogása komoly vitákra ad okot napjainkban: Singer botrányosnak tartott könyvében úgy nyilatkozik, hogy a súlyos fogyatékossággal rendelkező (megszületett) csecsemők megölhetők, amennyiben a szülők kívánják ezt.29 Az Institute for Social Ecology honlapján megjelent cikk szerint ez lényegében eugenikát jelent.30 Érdekességként megemlíthető, hogy amikor egy újságíró megkérdezte Singert, hogy az Alzheimer-kórban szenvedő édesanyját sem tekinti-e „teljes értékű” személynek, akkor azt válaszolta, hogy csupán a lánytestvérére tekintettel fizeti édesanyjának az orvosi ellátását…31
A géntechnológia ma már valóság és realitás. A genetika – éppúgy, mint korábban az atomfizika, vagy nukleáris energia – felhasználása napjaink részévé vált és így az (lesz) a kihívás, hogy hogyan bánunk ezzel a lehetőséggel. Nem elképzelhetetlen, hogy a súlyos fogyatékossággal születő emberek számára több betegség esetében látványos eredmények és eljárásbeli megoldások születnek a közeljövőben, amikor egész testrészek „kicserélésére” lesz mód. A genetikának, akárcsak a nukleáris energiának olyan hatásai lehetnek, amelyek kései utódaink életét is befolyásolhatják. A helyzet drámaiságát jelzi, hogy gyakorlatilag azt sem tudjuk, hogy a genetikailag módosított élelmiszerek milyen hatást fejtenek ki hosszú távon, nem beszélve 2-3 generációs időintervallumról. Az Egyesült Királyság munkáspárti kormányzata – annak ellenére, hogy az ország EU tagja és tisztában van azzal, hogy mit is tartalmaz az Európai Unió Alapjogi Kartája32 – lehetővé teszi a biztosítók számára, hogy bizonyos genetikai tulajdonságok miatt diszkrimináljanak embereket (a biztosítási kockázatközösség kirívó költségeinek a csökkentése érdekében),33 míg Svédország és Írország határozottan kiáll amellett, hogy a „jövőben” kialakuló fogyatékosság miatti megkülönböztetés is a diszkrimináció tilalmába kell, hogy essék.34
A tudomány mindig utat tör magának. Nem az a kérdés, hogy lesz-e genetikai terápia – mert előbb-utóbb megfizethető lesz –, hanem az, hogy melyek lesznek a társadalmak központi értékei. Abban sosem hittem, hogy egy keresztény országban nincs illegális bordély, Izraelben nem lehet sertéshúst enni, vagy egy muszlim országban nem lehet pálinkát inni, de a hangsúlyokban és a mennyiségekben igenis hinni lehet.
Az értékek olyan dolgok, amelyeknek volt és van „önértékük”, hiszen mindhárom vallás szabályai valamilyen konkrét és igazolható társadalmi célt igazolnak: házastársi hűséget (családok védelme), áldozatot (egészséges étkezés), tiszta életet (káros szenvedélymentes élet). A genetikai módosítás veszélyei jelenleg felmérhetetlenek, de nem azért, mert biológiailag változik meg az ember – eleinte csupán kevesek számára adatik majd ez meg –, hanem azért, mert az esélyek egyenlőtlensége vélhetően fokozódni fog. Az a rendszer pedig, ahol valaki származása, „genetikai egyszerűsége” miatt nem lesz képes előrejutni, illetve mindig csak egy meghatározott kör tud új, „pénzen vett” képességei miatt érvényesülni, nem igazán fog különbözni a nácizmustól. Ezért az emberi jogok védelmére és szigorúbb ellenőrzésre szükség van a „génbiznisz” területén.
A keretirányelv jelentősége: a fogyatékosság megítélésének változása a munkahelyeken
A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78/EK irányelv (Keretirányelv) egyik legfontosabb üzenetét abban látom, hogy más megközelítésbe helyezi a fogyatékosságot: nem a fogyatékos embert védi, hanem a fogyatékos állapottal kapcsolatos vélekedést támadja. Értelmezésem szerint egy morális kötelezettséget, értékrendet állít fel.
...legalább négyféleképpen lehet valakit megkülönböztetni fogyatékossága miatt.
Az FNO (Fogyatékosság Nemzetközi Osztályozása) bevezetése – mint végrehajtás, jogalkalmazás szempontjából –, ugyanakkor egyben azt is jelenti, hogy a fogyatékos emberek meghatározása még inkább relatívvá válik (a lehetséges indikátorok kombinációinak száma elérheti akár 240 000-et) és az államháztartás mindenkori helyzetét figyelembe vevő (mint ahogy erről a Fot. is rendelkezik) rendszer kialakítására nyílik esély. Ez egyrészt az állami, normatív jellegű rendszernek (támogatásnak) egy bizonyos mérvű „leépülését” jelentheti, másrészt az egyén speciális helyzetére nagyobb mértékben, hatékonyabban reagáló, komplex rendszer kiépítését teszi lehetővé megfelelő rehabilitációs szolgáltatások nyújtásával úgy, hogy az állami kiadások egy(re nagyobb) részét a privátszférára telepíti antidiszkriminációs kötelezettségként.
A fogyatékosság – a jog szempontjából – ugyanis nem lehet konkrétan személyhez kötődő a mindennapi életben, mert legalább négyféleképpen lehet valakit megkülönböztetni fogyatékossága miatt. Az első körbe tartoznak azok, akiket pl. orvosi vizsgálatok alapján ilyennek minősítenek. A második körbe tartoznak azok, akiknek hajlamuk van bizonyos fogyatékosság kialakulására, és pl. a genetikai tesztek kimutatják ezt. A harmadik körbe tartoznak azok, akik olyan elsődleges jeggyel rendelkeznek, akikre úgy asszociálnak, hogy betegek, vagy fogyatékosok (pl. torz vonásokkal rendelkezők). A negyedik körbe tartoznak azok, akiknek hozzátartozójuk fogyatékos és pl. a fogyatékos gyermekük miatt különböztetik meg, mondjuk az alkalmazásnál. Ezért is előremutató az európai szabályozás, mert a nők védelméről is szól, ugyanis a statisztikák szerint, legalábbis Magyarországon, a fogyatékos gyermekek nevelése az egyedülálló nők terhe.
A szabályozás tehát azért is modern, mert sajnos lehet valakit úgy is hátrányosan megkülönböztetni, hogy azt hiszik róla, hogy fogyatékos (pl. az ír fogyatékosság definíció is ilyen a kinézet kapcsán) és ez ellen lehet a legnehezebben védekezni, s az ilyen emberek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben is (hiszen semmilyen más segítség, védelem nem áll rendelkezésre). A Keretirányelv ugyanakkor minőségi előrelépést jelent a kötelező foglalkoztatási kvótát használó rendszerekhez képest (illetve amellett), annak ellenére, hogy az európai országokban megmaradt egyes társadalmi csoportok (nők, fiatalkorúak, gyermeküket egyedül nevelők stb.) fokozott munkajogi védelme. Prugberger szerint az úgynevezett kvótarendszer egy meghatározott, kötelező létszámot ír elő a fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatására, ennek hiányában „bírságot” ró ki a munkáltatókra. A kvótáknak akkor van eredménye, amennyiben a „bírság” jelentős és rendelkezésre áll megfelelő számú (a kínálati oldalon lévő) munkaerő.35 őket pedig csak olyan, a piaci logikát követő szolgáltatások képesek „megtalálni”, akik erre szakosodnak (összhangban a Módosított Európai Szociális Karta 15. cikkével) és az európai közbeszerzési irányelvek átvételével, adaptálásával (pl. a tenderek kiírásánál szociális szempontok érvényesítésével) ezek tevékenységét még segítik is. Ennek hiányában a „kemény” kvóta értelmetlen – helyette inkább a „puha” kvóták alkalmazásának van helye, azaz: a fogyatékos ember alkalmazásának megtagadása önmagában a munkavégzés szempontjából nem, vagy csak kevéssé releváns fogyatékosság miatt diszkriminatív és jogellenes. Az Európai Bíróság nőkre vonatkozó „pozitív intézkedésekkel” kapcsolatos álláspontját alapul véve, a (nem feltétel nélküli) előnyben részesítés jogi lehetőségének alkalmazása lehetne a járható út.
A jognak elsősorban nem konkrét, valamilyen fizikai tulajdonsággal rendelkező embereknek kell segítséget nyújtania, hanem konkrét élethelyzeteket kell kezelnie. Ezért tartom jobbnak az EU esélyegyenlőségi jogalkotását, mint pl. az Egyesült Államokét, ahol egy „kisebbség” élvez – méghozzá az utóbbi idők bírói gyakorlatát alapul véve: ellentmondásos – védelmet. A fogyatékosság ugyanis relatív dolog, így annak megítélése is az. Ezzel szemben egy konkrét élethelyzetben a megkülönböztetés nem lehet relatív: vagy megtörtént, vagy nem. A fogyatékosság viszont csak a környezettel együtt, az egyéb feltételek megvizsgálásával értékelhető. Ebből az is következik, hogy csupán az esélyeket kell biztosítani, nem pedig a (szociális, azaz „eredmény„) egyenlőséget abszolút formában és értelemben, mert az egyben újabb társadalmi egyenlőtlenséget szül. A Keretirányelvből az is következik, hogy valaki fogyatékossága miatt nem követelheti pl. az előmenetelét, ugyanakkor van arra lehetőség, hogy relatív, „pozitív intézkedéseket” tegyenek. Ellenkező esetben ugyanis már az eredményegyenlőség ingoványos területére tévedünk. Természetesen az Európai Bíróság Kalanke-, illetve Marschall-ügyben kifejtett és később továbbárnyalt álláspontja irányadó lehet a továbblépés tekintetében.
Társadalmi és egyéni felelősségvállalás: passzív, láthatatlan kisebbségi lét vagy aktív, integrált, a társadalmi mozaik szerves részét képező szabad közösség?
A második világháború és a XX. század első felében történtek elleni tiltakozásul a nyugati társadalmak az egyetemes emberi jogokban és azok érvényesítésében látták meg azokat a garanciákat, amelyek alkalmasak lehetnek a korábban tapasztalt, állami szinten megjelent, az emberi méltóságot csorbító visszaélések megszüntetésére. Ezzel szemben a XXI. század új kihívások elé néz. Ma már az állam felől kisebb a veszély – bár jócskán létezik, hiszen az internet ellenőrzése, a szoftveripar és a kémelhárítás (hírszerzés) lehetséges összefonódásai potenciális veszélyforrások lehetnek –, azonban az egyéni lehetőségek (felelősség) növekedésével, a fogyasztói társadalmi szemlélet erősödésével a piaci szolgáltatások diverzifikációjával, az eltérő társadalmi szerkezetek és merőben eltérő életmód, s értékbeli különbségek kialakulásával változnak a géntechnológiával kapcsolatos lehetőségek is. Most már az egyén, a család és társadalmi csoportok tudatos magatartásán múlhat a biológiai sokféleség összetétele. Ez a kérdés ugyan a bioetikusok asztala és valószínűleg nem a közeljövő problémája, azonban, mint ahogy arra korábban kitértem, ennek a folyamatnak az első „áldozatai” a fogyatékos emberek lehetnek és várható az orvosi szemlélet ismételt térhódítása. Ennek a folyamatnak kedvez a globalizációs költséghatékonyság, az olcsó állam ígérete és a közszolgáltatások privatizálása. A „kivonuló” állam és a növekvő egyéni felelősség révén a költségek társadalmasításra, a profit pedig privatizálásra kerülhet.
Ennek egyik eleme az önálló életvitel hangsúlyozása, ami egyrészt bátorítja (vagy rosszabb esetben: kényszeríti) a fogyatékos személyt, hogy saját sorsáért felelősséget viseljen – olyan szolgáltatások alakulhatnak ki, amelyek a fogyatékos emberek függetlenségét, emberi méltóságát biztosítják –, másrészt az állam számára lehetőséget jelent az, hogy kisebb mértékű kiadásokat kell biztosítania erre a területre. Hegedűs Lajos, a MEOSZ, a legnagyobb hazai fogyatékosügyi érdekvédelmi szervezetének elnöke szerint ahhoz, hogy a fogyatékos emberek élni tudjanak jogaikkal, helyzetbe kell hozni őket – nemcsak egyenlő jogokat kell biztosítani, „[…] hanem a jogokkal való élés lehetőségét is meg kell teremteni”.36 Ezt a koncepciót vallja Czúcz is, aki szerint mindenkinek biztosítani kell – méghozzá a többi állampolgáréhoz hasonló eséllyel – az állampolgári jogok gyakorlásának a lehetőségét.37 Ezt úgy lehet megvalósítani, ha egy társadalmi szintű kooperáció indul meg, ahol az emberekben tudatosul az, hogy ami a legtöbb ember számára jó, az valószínűleg mindenkinek jó. Kooperálni annyi, hogy tudjunk lemondani bizonyos dolgokról. Elster szerint: „[…] tudni kell saját önérdekünk ellen is cselekedni úgy, hogy mindenkinek előnyös legyen, ha néhányan, vagy mindenki így cselekszik”.38 Tipikus példája ennek az akadálymentesítés, vagy az egyenlő esélyű hozzáférés fogalma és gyakorlata. Tulajdonképpen akkor derül ki annak társadalmi haszna, amikor már létezik. Ezért is nevezte a szakirodalom és 2002-ben Anna Diamantopoulou – Spidla biztos elődje – a fogyatékos embereket „láthatatlan polgároknak”, annak ellenére, hogy fogyatékosságuk szembeötlő is lehet.39
A pozitív cselekvéseket tartalmazó politikák akár végeredményükben szegregálóak is lehetnek...
A többségi demokrácia éppen emiatt komoly veszélyeket is hordozhat, ha egy kisebbségnek nem elég erős a megjelenési formája, érdekérvényesítő képessége, vagy akár túlságosan is erős és más, de gyengébb kisebbségek rovására politizál. H. L. A. Hart érvelése szerint: „[…] döntő hiba egy elfogadható elv és egy elfogadhatatlan igény összekeverése. Azt az elvet, hogy a politikai hatalmat a legjobb a többségre bízni, minden demokratának el kell fogadnia. Azt az igényt, hogy amit a többség e hatalommal tesz, az minden bírálat felett áll és vakon követendő, egyetlen demokratának sem kell elfogadnia.” Erre a veszélyre azért kell figyelni, mert a „[…] demokrácia működése során ugyanis számos erő táplálja azt a hitet, hogy a demokratikus uralom elve azt jelenti, hogy a többségnek mindig igaza van”.40
A kisebbség védelme garanciájának része a pozitív, megerősítő akciók és az antidiszkriminációs eszközök közötti különbözőség felismerése is, és azok integrálásának fontossága. A pozitív cselekvéseket tartalmazó politikák akár végeredményükben szegregálóak is lehetnek (pl. „kemény kvóta” egyik eseteként), hiszen egy célcsoportot kívánnak egységesen, pozitív eszközökkel (előnyben részesítéssel) támogatni, ugyanakkor nem integrálva őket a többségi társadalomba (pl. védett munkahely). Az önálló életvitel ezzel szemben antidiszkriminációs eszközökre támaszkodik és az ún. ésszerű intézkedések vagy körülmények („reasonable accommodiation”) biztosításával kívánja megoldani az integrációt (integrált munkahely). Ez utóbbi biztosítja a leginkább a személyre szabott munkakörülményeket, nem pedig a többi fogyatékos ember igényeit is figyelembe vevő, „átlagos fogyatékossági” körülményeket. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy választani kellene az ilyen típusú megoldások közül, mert mindegyikre szükség van, hiszen az eltérő szükségleteket eltérően kell kezelni, azonban nem mindegy, hogy a meglévő humánerőforrás hogyan hasznosul. És még kevésbé jelenti azt, hogy a fogyatékos emberek számára a környezetet, a munkahelyeket minden esetben akadálymentesíteni kell, hiszen a jogszabályok tekintettel vannak ennek pénzügyi terheire is. Mindezek ellenére az EU tagállamainak bírói gyakorlatát alapul véve még az is nagy kihívás lesz, hogy a Keretirányelvben már megjelent, az emberi jogokon alapuló felfogás érvényesüljön.
Olyan országokban (pl. USA), ahol nem szociális alapon kezelik a fogyatékos emberekkel kapcsolatos politikákat, hanem inkább kisebbségi jogként (civil rights modell)41 és már kialakultak és erősek a civil szervezetek, valamint a kiépültek és beváltak a közvetett jogi eszközök (pl. pereskedés), ott az állam visszavonulása (kisebb mérete) szerényebb mértékű feszültségeket fog eredményezni, mint pl. Európában. Európában ráadásul a szociális jogalkotásnak komoly hagyományai vannak és számos törvényi garancia létezik az érdekegyeztetésre, a különböző pénzbeli, szolgáltatásbeli jogosultságokra, nem beszélve a szociális párbeszéd hagyományairól. Az Európai Unió – különösen a 2000/78/EK irányelv 13–14. cikkeinél – kiemelt jelentőséget tulajdonít a párbeszédnek. Ladó Mária42 szerint a szociális párbeszéd fogalma az idők folyamán folyamatosan és nagymértékben változott. Ugyanakkor nem lenne szerencsés „lemásolni” az USA politikáját, hiszen az Európai Bizottság becslése szerint 2025-re az USA-ban több mint 25%-os népességnövekedés várható.43 Azonban az idős emberek aktivitási szintjének az emelése tekintetében talán jó példa lehetne az USA, hiszen az ottani 65–74 év közöttiek munkavállalási aránya (18,5%) majdnem háromszorosa az európainak (5,6%).44
Degener szerint hasonlóan az amerikai fejleményekhez, konfliktus prognosztizálható Európában, mert a fogyatékosság definíciójánál problémák léphetnek fel a szociális ellátások és az antidiszkriminációs jogi védelem területén. Várható az, hogy a fogyatékos emberek kénytelenek lesznek választani, vagy kettős szerepet felvenni, mert ha bizonyítani akarják, hogy képesek dolgozni, akkor veszély fenyegetheti őket, hogy elvesztik súlyos fogyatékosságuk után járó ellátásaikat.45 Tehát az antidiszkriminációs törvények a stigma ellen küzdenek, míg a szociális törvények az igényeket célozzák. Az amerikai és brit gyakorlat legnagyobb hibája talán az, hogy az áldozatnak azt kell bebizonyítania, hogy „eléggé” fogyatékos, majd ezt követően kerülhet sor annak bizonyításra, hogy nem történt jogsértés. Így annak sincs alapja, hogy a fogyatékos emberek csoportját egzakt definícióval határozzák meg. A fogyatékossági definíciónak ugyanis csak úgy van értelme, ha az a büntetendő cselekményre, nem pedig a fogyatékos emberek meghatározására szolgál. Ezért a Keretirányelv és az európai megoldás sokkal inkább tekinthető megfelelő szabályozásnak, mint az amerikai, vagy a brit jogalkotási gyakorlat.
Súlyos kérdés, hogy ezek a tendenciák – főleg, ha nem megfelelő módon fejlődnek – a jelenlegi kondíciók változatlanságát feltételezve a fokozatosan romló gazdasági versenyképesség, a csökkenő tudományos kapacitás és a csökkenő, idősödő népesség esetében milyen rejtett, további feszültségeket okoznak a későbbiekben. Különösen fontos lehet ez a dilemma, ha már maguk a fogyatékos embereket képviselő érdekvédők is elkezdtek így gondolkodni. Hegedűs maga is úgy véli, hogy: „bebizonyosodott, hogy a fogyatékosokról való gondoskodás tartósan finanszírozhatatlan társadalmi teher. Olcsóbb, ha olyan helyzetbe hozzák a hátrányos helyzetben lévő embereket, hogy képesek legyenek magukról gondoskodni. Ez megtérülő befektetés.”46
Az európai közösségi jog a hetvenes évek második felétől lépett arra az útra, hogy a különböző hátrányos helyzetű csoportok problémáit szociális és emberi jogi aspektusból is vizsgálja. Az USA nem kívánja ezt a kérdést a legtágabb módon emberi jogi kérdésként kezelni, nem véletlen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a fogyatékossággal élő személyek jogainak és méltóságának biztosítását és elősegítését célzó átfogó és teljes nemzetközi – tavaly decemberben elfogadott – egyezmény előkésztését koordináló ENSZ ad hoc bizottságának munkáját sem segítette aktívan. A tudomány fejlődésének jelenlegi sebességét látva, mire a fogyatékos emberekre vonatkozó, új ENSZ egyezményt kihirdetik és alkalmazzák az országok többsége (eddig talán néhány ország ratifikálta az egyezményt Magyarország mellett), talán már a genetika is túllépett ezen a problémán, mert nem állami, hanem piaci szereplők fogják meghatározni ezeket a kérdéseket és folyamatokat.
Az európai szociális modell jövőjének másik támasza az egyén és a társadalom közötti viszony újraértelmezése. Ez elkerülhetetlen lesz, mint ahogy a családok szerkezetének a megváltozása is mutatja. Nem tartom elképzelhetetlennek a pár éve elhunyt író, Isaac Asimov Alapítvány-sorozatának központi gondolatát, miszerint a társadalom működési mechanizmusa adatokkal leírható és komputerizálható. Így a társadalmi folyamatok – a tervezés szempontjából – nagy valószínűséggel prognosztizálhatóak lennének. Az emberek többnyire hasonlóan gondolkodnak, így a társadalmi folyamatok digitalizálása nagymértékben segíthetne az elosztás igazságosságában is. Ez azonban azt is jelenti, hogy ki fog derülni, hogy igenis vannak „költséges” folyamatok, mint például véleményem szerint az erkölcs és a hit gyengülése. Minden olyan ideológia, amelyik valamilyen szempontból kizárólagosságra törekszik és csupán egyoldalúan és nem az emberek és a társadalom szabadságában hisz egyidejűleg, az károkat okoz. Mind az egyénnek, mind a társadalomnak joga van, hogy szabadsága legyen és nem szabad, hogy az egyik korlátozza a másikat. Nem fordulhat elő, hogy a társadalom megmondja, hogy az egyén mit tegyen, de az egyén se követelheti meg a társadalomtól, hogy az általa hozott rossz döntésekért korlátlanul helyt álljon. Mindezt pedig csak az esélyegyenlőség biztosíthatja.
Ellentmondásos tendenciák Magyarországon: jogilag éllovas – gyakorlatilag sánta (még)
Magyarország helyzete speciálisnak mondható. A magyar fogyatékosügy sajátossága az, hogy egyszerre és egy időben érvényesülnek mind az európai, mind az amerikai hatások. A rendszerváltást megelőzően inkább a német és osztrák példák lebegtek a jogalkotók szemei előtt, míg az 1990-es évektől kezdődően az amerikai hozzáállás erősödött meg, különösen az érintettek és a képviselőik körében. A magyar helyzet sajátosságát adja az is, hogy talán a jogalkotó sem volt tisztában a saját lehetőségeivel, amikor az Esélyegyenlőségi Törvényt elfogadták 1998-ban, mert olyan határidőt jelölt meg a (visszamenőleges) akadálymentesítésre a középületekre vonatkozóan, amelyet egy kelet-európai ország esetében, mint amilyen Magyarország, lehetetlenség volt betartani az állam működésének logikája, valamint annak pénzügyi terhei miatt. Jó szándékot és kellő szakmai jártasságot feltételezve inkább proaktív törvénykezési módszerről beszélhetünk. Ez esetben azonban a jogalkotó a biztosan bekövetkező törvénysértéseket is előre látta, és lényegében ezek orvoslására „importálta” a törvénybe foglalt public action – közkereseti per – intézményét. A hazai fogyatékosügyi definíció (Fot. 4. paragrafusa)47 modernnek tekinthető – meghaladva az Európai Bíróság legújabb ítéletében48 megfogalmazottakat is –, mert nem a munkaképességet vagy valamely, a társadalom szempontjából úgymond „hasznos” tevékenységben való korlátozottságot, hanem az egyén társadalmi integrációját nehezítő körülményeket ismeri el, és méltányolja az ebbéli akadályok leküzdését. A fogyatékosság Fot.-beli definícióját az egyes ellátásokhoz való jogosultság szempontjából – helyesen, és az Alkotmánybíróság 462/B/2002. (XII. 17.) számú határozata által is megerősítve49 – tovább részletezi a súlyos fogyatékosság minősítéséről és felülvizsgálatáról, valamint a fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet. Ezért az ún. szociális minimum kapcsán megfelelőnek tartom a fogyatékosság jelenlegi jogi definícióját, bár az FNO bevezetése és elterjesztése kétségkívül új helyzetet fog teremteni. A legsúlyosabb és leghátrányosabb helyzetben lévők számára ugyanis valóban indokolt egy egységes és azonos színvonalú ellátási forma, azonban a kevésbé súlyos fogyatékossággal rendelkezők számára más, „közösségi” alapú megoldások (munkahelyek átalakítása, akadálymentesítés megkövetelése, vakbarát (kormányzati) portálok támogatása, közbeszerzési eljárások reformja stb.) szükségesek és elsőrangú fontosságú az antidiszkriminációs jog alkalmazása (amely nem szociális, hanem „társadalmi” szempontú).
Magyarország a fogyatékosügyi jogalkotás terén éllovasnak számít a régióban. A jog azonban csak szabály, norma, annak érvényesülése az igazi kulcskérdés. A hazai fogyatékosügyi politika meglátásom szerint a négyéves ciklusok áldozatává vált, mert előrelépés mindig akkor történt, amikor az országgyűlési választások előtt áll(t) az ország. Ezért a fogyatékosügyi politika nagyrészt választási célokat szolgál(t) ki és egyúttal egyre inkább a régi szociális egyenlőséget próbálja fenntartani. Jó példa erre a Fot. 1998. évben, a választási kampány finisében, az Országgyűlés utolsó munkanapján való elfogadása, vagy az Új Fogyatékosügyi Programról szóló országgyűlési határozat 2006. február közepén történő elfogadása is. A legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz vezetője, Orbán Viktor úgynevezett Országépítő találkozások fórumsorozatának utolsó állomásán – méghozzá – kiemelten is csak a fogyatékos, megváltozott munkaképességű emberekkel foglalkozott 2006. március 16-án.
A hazai fogyatékosügyi politika ... a négyéves ciklusok áldozatává vált...
Ez a (jogi) folyamat tehát olyan eredményre vezethet, hogy valójában „kiüresedik” az ún. fogyatékosügyi jog. Egyrészt azért, mert a politikai-választási diskurzusok állandósuló, leegyszerűsített kellékévé válik a fogyatékosügyi politika, másrészt a fogyatékosügyi jogalkotás egyre inkább szélesedő, univerzális fogalmakat használ, és ezáltal devalválódik a súlyosan fogyatékos személyek nagy(obb) költségeket (közvetlenül) jelentő szociális ellátása is. Ez a veszély úgy alakulhat ki, hogy egyrészt a társadalom egyre nagyobb mértékben ismeri fel ugyan az önálló életvitel lehetőségeit, de félő, hogy ezzel a gyereket is kiöntik a fürdővízzel.
Az állam gyengülésének következményeiről: segíts magadon, a társadalom is megsegít
Mindig oda kell figyelni a tudomány előrehaladására és sosem szabad szem elől téveszteni az etikát, az erkölcsöt, bármennyire is kecsegtető a tudomány fejlődése. Erre jó példa, hogy Rockefellerék intézetükön keresztül sok tudóst támogattak, többek között az 1912-ben orvosi Nobel-díjjal jutalmazott Alexis Carrelt, aki azt javasolta egyszer, hogy a „nem kívánatosoktól” egyszerűen is meg lehetne szabadulni, méghozzá elgázosítással.50 Az erkölcs és etika – mint ahogy a családjogi kérdésben rávilágítottam –, másik oldaláról az egyéni szabadság terén is olyan kérdések merülnek fel, amelyet az állam nem fog tudni pénzügyileg megoldani, mert csupán a tüneteket képes kezelni, az okokat nem. Legfeljebb a meggyőzés és a puha irányítás eszközeivel tudja befolyásolni azokat a magatartási szabályokat, amelyek a társadalom számára is hasznosak. Amíg a lakosság és a gazdaság növekedett, ezek a morális típusú kérdések nem kerültek terítékre, illetve más területen vetődtek fel, azonban a társadalom felfogása és a várhatóan csökkenő anyagi lehetőségek közötti feszültség csak egy irányba mozdulhat el: a társadalmi gondolkodásnak és szemléletének kell megváltoznia. S hogy milyen irányban, az azon múlik, hogy minél hamarabb, minél kevesebb veszteséggel megreformáljuk a társadalmat működtető intézményeket, rendszereket, beleértve a (köz)médiákat is, melyeknek a bizalom és a tisztesség, a kooperálás fontossága, a család és a gyermekvállalás tisztelete, a munka és a tanulás becsülete értékekre kellene épülniük.
Az embereknek még rá kell jönniük arra – különösen Magyarországon, ahol (különböző okok miatt is) a megtakarítási hajlandóság nagyon alacsony –, hogy az állam immáron nem képes védelmet nyújtani a XXI. század elején működő világban. Ahogy McRea fogalmaz: „A kormányok gyengébbé váltak, mivel sok más dolog nagyon megerősödött: a pénzügyi piacok, a nagy vállalatok, a nemzetközi média- és szórakoztatóipar, sőt egy-két gazdag magánember is, mint […] George Soros. A választókban tudatosítani kell azt a tényt, hogy a kormányok gyengék, de nem azért, mert választóik szándékosan gyenge kormányokat választottak, vagy mert a politikusok gyakran gyenge személyiségek, hanem mert […] ez a világ természete.”51
Itt az idő: minden rajtunk múlik.
1 „For, in the final analysis, our most basic common link is that we all inhabit this small planet. We all breathe the same air. We all cherish our children’s future. And we are all mortal.”; részlet, 1963. június 10-én az American Universityn elmondott beszédéből.
2 People with Disabilities in the European Union – Some facts and figures, EDF.
3 Buda, Béla: Előszó in Dr. Pető Zoltán, Zsákutca? A rokkantság, a szociális otthon és a rehabilitáció dilemmái, Budapest, Animula Könyvek, Magyar Pszichiátriai Társaság, 1990. p. 11.
4 Barnes, Colin: A Legacy of Oppression: A History of Disability in Western Culture in Disability Studies: Past, Present and Future (ed. Barton and Oliver), 1997, Leeds, The Disability Press, p. 3. www
5 Bagenstos, Samuel R.: Subordination, Stigma and Disability, Volume 86 Virginia Law Review, April 2000, p. 397/534 www
6 Attitudes of Europeans to disability – Eurobarometer 54.2, p. 20, 44, 62.
7 OECD (Living) – „On the basis of unchanged patterns, OECD analysis shows, GDP growth per capita in the OECD area could shrink to around 1.7% per year over the next three decades, about 30% below the average annual rates witnessed between 1970 and 2000.”
8 Friedman, Milton: Kapitalizmus és szabadság, Akadémia Kiadó, Budapest, 1996 p. 120–124.
9 Schirrmacher, Frank: A Matuzsálem-összeesküvés, Scolar Kiadó, Budapest, 2007 p. 98.
10 Elster, Jon: A társadalom fogaskerekei, Osiris, 1997 p. 122–123.
11 2000/750/EK határozat 5. pontja: „A megkülönböztetés különböző fajtáit nem lehet rangsorolni: mindegyik egyformán megengedhetetlen.”
12 McCrudden, Christopher: 'Theorising European Equality Law' in C Costello and E Barry (eds), Equality in Diversity (Irish Centre for European Law, Dublin 2003).
13 Schiek, Dagmar: A New Framework on Equal Treatment of Persons in EC law?, European Law Journal, Vol. 8, No. 2, June 2002, p. 309–310.
14 Ki fog itt dolgozni 2021 után?!, www.
15 Könczei, György: A hátrányos helyzetű csoportok védelme az Európai Unióban (5. fejezet) in Az Európai Unió szociális dimenziója (szerk. Gyulavári Tamás), Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 2000., p. 141.
16 Liebfried, Stephen–Pierson, Paul: Szociális politika In: Wallace, H–Wallace, W, Politikák születése az Európai Unióban, I. kötet, Studia Europaea, Pécs, 1999, p. 230–234.
17 Begg, Iain–Berghman, Jos: Introduction: EU social (exclusion) policy revisited?, Journal of European Social Policy 2002. 12 (3), pp. 182-183.
18 Spidla, Vladimir: The EU’s response to the challange of ageing, XVIII International EURAG Congress 2005, SPEECH/05/565, Ljubljana, 2005. 09. 30. p. 2. www
19 Liebfried–Pierson, p. 242–244.
20 McRea, Hamish: A világ 2020-ban – versenyben a hatalomért, kultúráért, jólétért, Aduprint, Budapest, 1996 p. 222.
21 ibid, p. 123–129 (Külön kiemelte ezt az idősek esetében Spidla biztos is, Spidla (Modernising), p. 5).
22 ibid, p. 224.
23 Czúcz, Ottó A nyugdíjak kiszámíthatóságát fenyegető politikai kockázatok, Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ, www
24 McRea, p. 233.
25 Hartrais, Linda: Social Policy in the European Union, McMillan Press, 2000 p. 149.
26 Europe’s population is getting older. How will this affect us and what should we do about it?, European Commission, 2005. 03. 15., p. 2.
27 Access of People with Disabilities to Employment: EU–US Seminar, Brussels, 17–18 November 2003.
28 Lovászy, László: Szemelvények a fogyatékosság megítélésének történetéből a XVII. századtól napjainkig, Kapocs, V. évf. 3. sz., 2006. június, p. 41.
29 „We think that some infants with severe disabilities should be killed”, Should the Baby Live? című, 1985-ben megjelent könyvéből.
30 Institute for Social Ecology, Peter Singer and Eugenics, www
31 Bailey, Ronald: The Pursuit of Happiness, Peter Singer interviewed by Ronald Bailey, Reasononline, 2000. december, www
32 Alapjogi Karta III. fejezet (EQUALITY), a 21. (1) cikkely.
33 Testing Times, 2000. október 19., The Economist.
34 Degener, Theresa: Definition of Disabilites, E.U. Network of Experts on Disability Discrimination, 8. 2004. p. 8 (Baseline Study).
35 Prugberger Tamás: A munkajog átalakulása a kelet közép-európai régióban, Valóság, 1998/9. sz., p. 48–64.
36 Hegedűs, Lajos A fogyatékkal élők esélyegyenlősége In: Németh György (szerk.), Utak és lehetőségek az egyenlő esélyek megteremtésére, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 2002., p. 271.
37 Czúcz, Ottó: A szociálpolitika és intézményrendszere in Tájékoztató (szerk: Mózes Tibor), Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézete, 1981., Budapest, IV. Évf. 3. szám, p. 57.
38 Elster, p. 130.
39 „Invisible citizens”: Anna Diamantopoulou at the opening of the European Year of People with Disabilities 2003, IP/03/106, p. 1.
40 Hart, H. L. A.: Jog, szabadság, erkölcs, Osiris, Budapest, 1999. p. 84–85.
41 Diller, Matthew: 19 judicial backlash, the ADA, and the civil rights model, Berkeley Journal of employment and Labor Law, Vol 21:9, 2000. p. 31-32, 44–47, www
42 Ladó, Mária: Szociális párbeszéd az Európai Unióban (Hatodik Rész) in Az Európai Unió munkajoga és a Magyar munkajog a jogközelítés folyamatában (szerk.: Kiss György), Osiris Kiadó, Budapest, 2001. p. 471–508.
43 Baseline Study, pp. 28–29.
44 European Commission COM(2005) 94 final, p. 10.
45 Degener, Theresa: Definition of Disabilites, E.U. Network of Experts on Disability Discrimination, 8. 2004. p. 7. www
46 Hegedűs, p. 271.
47 „Fogyatékos személy: az, aki érzékszervi – így különösen látás-, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi képességeit jelentős mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott, és ez számára tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során”.
48 Európai Bíróság, C-13/05 Sonia Chacón Navas v. Eurest Colectividades SA.
49 „[…] önmagában nem eredményez Alkotmányellenességet az, ha a jogalkotó – a nemzetgazdaság teherbíró képességére tekintettel – a fogyatékosok különböző csoportjai közül a fogyatékosság súlyossága, az egészségkárosodás mértéke alapján tesz különbséget a támogatásra való jogosultság alanyi körének meghatározásakor.”
50 Funding the Eugenics Movement (Chapter 12) www
51 McRea, p. 236.
2 People with Disabilities in the European Union – Some facts and figures, EDF.
3 Buda, Béla: Előszó in Dr. Pető Zoltán, Zsákutca? A rokkantság, a szociális otthon és a rehabilitáció dilemmái, Budapest, Animula Könyvek, Magyar Pszichiátriai Társaság, 1990. p. 11.
4 Barnes, Colin: A Legacy of Oppression: A History of Disability in Western Culture in Disability Studies: Past, Present and Future (ed. Barton and Oliver), 1997, Leeds, The Disability Press, p. 3. www
5 Bagenstos, Samuel R.: Subordination, Stigma and Disability, Volume 86 Virginia Law Review, April 2000, p. 397/534 www
6 Attitudes of Europeans to disability – Eurobarometer 54.2, p. 20, 44, 62.
7 OECD (Living) – „On the basis of unchanged patterns, OECD analysis shows, GDP growth per capita in the OECD area could shrink to around 1.7% per year over the next three decades, about 30% below the average annual rates witnessed between 1970 and 2000.”
8 Friedman, Milton: Kapitalizmus és szabadság, Akadémia Kiadó, Budapest, 1996 p. 120–124.
9 Schirrmacher, Frank: A Matuzsálem-összeesküvés, Scolar Kiadó, Budapest, 2007 p. 98.
10 Elster, Jon: A társadalom fogaskerekei, Osiris, 1997 p. 122–123.
11 2000/750/EK határozat 5. pontja: „A megkülönböztetés különböző fajtáit nem lehet rangsorolni: mindegyik egyformán megengedhetetlen.”
12 McCrudden, Christopher: 'Theorising European Equality Law' in C Costello and E Barry (eds), Equality in Diversity (Irish Centre for European Law, Dublin 2003).
13 Schiek, Dagmar: A New Framework on Equal Treatment of Persons in EC law?, European Law Journal, Vol. 8, No. 2, June 2002, p. 309–310.
14 Ki fog itt dolgozni 2021 után?!, www.
15 Könczei, György: A hátrányos helyzetű csoportok védelme az Európai Unióban (5. fejezet) in Az Európai Unió szociális dimenziója (szerk. Gyulavári Tamás), Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 2000., p. 141.
16 Liebfried, Stephen–Pierson, Paul: Szociális politika In: Wallace, H–Wallace, W, Politikák születése az Európai Unióban, I. kötet, Studia Europaea, Pécs, 1999, p. 230–234.
17 Begg, Iain–Berghman, Jos: Introduction: EU social (exclusion) policy revisited?, Journal of European Social Policy 2002. 12 (3), pp. 182-183.
18 Spidla, Vladimir: The EU’s response to the challange of ageing, XVIII International EURAG Congress 2005, SPEECH/05/565, Ljubljana, 2005. 09. 30. p. 2. www
19 Liebfried–Pierson, p. 242–244.
20 McRea, Hamish: A világ 2020-ban – versenyben a hatalomért, kultúráért, jólétért, Aduprint, Budapest, 1996 p. 222.
21 ibid, p. 123–129 (Külön kiemelte ezt az idősek esetében Spidla biztos is, Spidla (Modernising), p. 5).
22 ibid, p. 224.
23 Czúcz, Ottó A nyugdíjak kiszámíthatóságát fenyegető politikai kockázatok, Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ, www
24 McRea, p. 233.
25 Hartrais, Linda: Social Policy in the European Union, McMillan Press, 2000 p. 149.
26 Europe’s population is getting older. How will this affect us and what should we do about it?, European Commission, 2005. 03. 15., p. 2.
27 Access of People with Disabilities to Employment: EU–US Seminar, Brussels, 17–18 November 2003.
28 Lovászy, László: Szemelvények a fogyatékosság megítélésének történetéből a XVII. századtól napjainkig, Kapocs, V. évf. 3. sz., 2006. június, p. 41.
29 „We think that some infants with severe disabilities should be killed”, Should the Baby Live? című, 1985-ben megjelent könyvéből.
30 Institute for Social Ecology, Peter Singer and Eugenics, www
31 Bailey, Ronald: The Pursuit of Happiness, Peter Singer interviewed by Ronald Bailey, Reasononline, 2000. december, www
32 Alapjogi Karta III. fejezet (EQUALITY), a 21. (1) cikkely.
33 Testing Times, 2000. október 19., The Economist.
34 Degener, Theresa: Definition of Disabilites, E.U. Network of Experts on Disability Discrimination, 8. 2004. p. 8 (Baseline Study).
35 Prugberger Tamás: A munkajog átalakulása a kelet közép-európai régióban, Valóság, 1998/9. sz., p. 48–64.
36 Hegedűs, Lajos A fogyatékkal élők esélyegyenlősége In: Németh György (szerk.), Utak és lehetőségek az egyenlő esélyek megteremtésére, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 2002., p. 271.
37 Czúcz, Ottó: A szociálpolitika és intézményrendszere in Tájékoztató (szerk: Mózes Tibor), Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézete, 1981., Budapest, IV. Évf. 3. szám, p. 57.
38 Elster, p. 130.
39 „Invisible citizens”: Anna Diamantopoulou at the opening of the European Year of People with Disabilities 2003, IP/03/106, p. 1.
40 Hart, H. L. A.: Jog, szabadság, erkölcs, Osiris, Budapest, 1999. p. 84–85.
41 Diller, Matthew: 19 judicial backlash, the ADA, and the civil rights model, Berkeley Journal of employment and Labor Law, Vol 21:9, 2000. p. 31-32, 44–47, www
42 Ladó, Mária: Szociális párbeszéd az Európai Unióban (Hatodik Rész) in Az Európai Unió munkajoga és a Magyar munkajog a jogközelítés folyamatában (szerk.: Kiss György), Osiris Kiadó, Budapest, 2001. p. 471–508.
43 Baseline Study, pp. 28–29.
44 European Commission COM(2005) 94 final, p. 10.
45 Degener, Theresa: Definition of Disabilites, E.U. Network of Experts on Disability Discrimination, 8. 2004. p. 7. www
46 Hegedűs, p. 271.
47 „Fogyatékos személy: az, aki érzékszervi – így különösen látás-, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi képességeit jelentős mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott, és ez számára tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során”.
48 Európai Bíróság, C-13/05 Sonia Chacón Navas v. Eurest Colectividades SA.
49 „[…] önmagában nem eredményez Alkotmányellenességet az, ha a jogalkotó – a nemzetgazdaság teherbíró képességére tekintettel – a fogyatékosok különböző csoportjai közül a fogyatékosság súlyossága, az egészségkárosodás mértéke alapján tesz különbséget a támogatásra való jogosultság alanyi körének meghatározásakor.”
50 Funding the Eugenics Movement (Chapter 12) www
51 McRea, p. 236.