Vitatkozni jó. A téma nem is feltétlenül fontos, alapvető szabályok betartása és a vitapartnerek egymás iránti tisztelete elég is ahhoz, hogy valamely kérdésben élvezetes szellemi játszma kezdődjön. A játszmához csatlakozni nem feltétlenül kell, sokszor elég, ha jelenlétünkkel érzékeltetjük, hogy örülünk a jó vitának, de ha éppen úgy esik jól, hát bemondjuk az érveinket. Időnként a legalapvetőbb dolgok felett is vitát kell nyitnunk, hisz aki nem ismeri tetteink, véleményünk, értékrendünk racionalitását, bátran feltesz kellemetlen kérdéseket is. Különösen érdekes és értékes lehet, ha olyan viszonylag fiatal – és Magyarországon komoly kihívásokkal küszködő – tudományok területén kezdünk vitákba, mint például a közgazdaságtanilag megalapozott gazdaságpolitika. Cikksorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy elgondolkodjunk arról, milyen gazdaságpolitikát tarthatunk hasznosnak. Ha nagyjából tisztáztuk a csapásirányt, utána bizony értékelni fogjuk az életünket, nemcsak szakmailag, hanem a mindennapjainkra közvetlenül is hatást gyakorló döntéseket, hogy értékeléseink és álláspontunk kialakítása során újra és újra győzködhessük vitapartnereinket gyakorlati igazunkról és elméleti alapvetéseink helyességéről.

Miért pont a gazdaságpolitika? Mert adva van egy kis nyitott gazdaságú ország, Európa kellős – számunkra a világ – közepén, amelyik tagja az Európai Uniónak, határos újonnan csatlakozott, még újabban csatlakozott, várhatóan csatlakozó és egyelőre nem csatlakozó országokkal, amely remek adottságai ellenére lassan fél évtizede esik egyre hátrébb majd minden gazdasági összevetésben, képtelen megegyezni saját stratégiai céljairól és belátni a legegyszerűbb gazdasági törvényszerűségek igazságát. Ez az ország egy központilag irányított világpiactól mesterségesen elzárt rossz gazdaságpolitikai rendszerből evickél át nagyjából 17. éve egy másikba. Máris egy alapvetésünkhöz érkeztünk. Elismerjük, hogy voltak bátor és tettre kész emberek, akik egy jobb, igazságosabb és sikeresebb ország megteremtésén fáradoztak, akár a hivatalos hierarchiákba való betagozódás kényszerkompromisszumait is vállalva, de az ő küzdelmük sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy e kedves ország a nyolcvanas évek közepére-végére – gazdaságpolitikai értelemben is – csődbe jutott és a hatalmat gyakorlók által választott megoldási mód fenntarthatatlanná vált. Ráadásul ezért felelősnek tartjuk ama gazdaságpolitikai rezsim vezetőit, legalább annyira, hogy ne illesse őket vénségükre rangos állami kitüntetés.

Szeretjük azt gondolni, hogy a rendszerváltó országok között úttörő szerepe volt annak az országnak, amelyik gondolkodásunk középpontjában áll. Szeretjük azt gondolni, hogy úttörése eredményeként élen járt a szükséges átalakulások végrehajtásában és mintaként szolgál a nagy segítő rokon országok (NSZK–NDK, Finnország–Észtország) nélküli talpra állás megvalósításában másoknak is. Csakhogy valami eltörött. Ki-ki politikai érzelmi beállítottságának megfelelően a 2001–2002-es időszak más-más időpontjára teszi az időt, ahonnan egyre kevesebb mutató alapján tudhatja magát büszkén kihúzni az itteni polgár és magyarázni – nem e számunkra kedves országban született – barátainak merre is van a fölfelé.

A kis országból hónapról hónapra érkező adatok értékvállalástól függetlenül, lesújtóak. 5–10 éve nem látott európai fellendülés mellett gazdasági növekedése az Európai Monetáris és Gazdasági Unió növekedési szintje alá esik, vagyis nemhogy a felzárkózásának, hanem további leszakadásának lehetünk szemtanúi. A maastrichti kritériumok teljesítésére még jó darabig esélye sincs. Lelkesen ünnepeljük kedvenc országunk konvergenciaprogramját, melynek fájdalmas megszorító előzményei nagyszerű eredményeket fialnak. Például azt, hogy az államháztartás hiánya idén nem lesz több a GDP 6,5%-ánál. Ezzel továbbra is sereghajtó marad a számunkra kedves ország az EU tagjai közt, de legalább nem lesz világszégyen.

Pedig nem feltétlenül ördöngösség olyan gazdaságpolitika alkalmazása, amely egy adott ország polgárai számára az elégedettség alternatíváját is kínálja a jelenleg választható kivándorlás-adócsalás-államilag garantált kifosztás helyett. Cikksorozatunk kiinduló axiómája tehát, hogy létezik jó gazdaságpolitika. A jó gazdaságpolitika ismérvei: egyszerű, hosszú távra, 10–15 évre tervezhető adózási feltételek, a közpénzügyek átláthatósága, felelős állami vagyongazdálkodás, a közteherviselés elve szerinti bevételoptimalizáció, a vállalkozások számára egyszerű szabályrendszerek, hatékony állami intézmények. Közösségi szolgáltatások racionális szinten történő fenntartása. Az állam kiadásainak és bevételeinek egyensúlyban tartása, vagyis felelősség a jövő generáció és az idősödő társadalom felé.

Ezek rendkívül egyszerű célok, hüvelykujjszabályok. Tudunk példát mondani be nem tartásukra és tudunk – ha akarunk – érveket hozni mellőzésükre. De legyen 1–3 évnél tágabb perspektívánk és belátjuk, hogy a fenti elvek be nem tartása zsákutcába visz. Publicisztikánál mélyebb, gazdaságpolitikai esszénél ismeretterjesztőbb cikkünk azonban az olvasóra bízza a fent említett példák és érvek összegyűjtését. Nem lesz nehéz, hisz elég e kedves ország politikusainak nyilatkozatait, az utóbbi években állami kitüntetésekkel díjazottjainak egy részét, vagy akár épülő autópályáit, hídjait, viaduktjait vizsgálni. Ráadásul a kedves ország polgárainak egy része még most sem érti, hogy sok tucat százalékos kamattal terhelt kölcsönből luxusnyaralásra menni nem okos dolog, hisz vagy elviszik fejében házat, autót, meg a hétvégi telket a fejünk fölül, vagy kevesebb marad a gyereknek, az idősödő nagyszülőknek és nyaralni sem fog tudni menni jó darabig. Q. E. D (azaz amit bizonyítani akartunk). Vagyis látható, hogy ma ebben a kedves országban a legalapvetőbb nem középiskolás (még nem) alapvetéseket is meg kell vitatni.

Csakhogy szerencsére, az atombomba feltalálásához képest elhanyagolható intellektuális kapacitás mellett, sziszifuszi erőfeszítések és tanácsadóknak kifizetett súlyos százmilliók nélkül is találhatunk működő, piacbarát, eredményes és hatékony megoldásokat. Körül kell néznünk a nagyvilágban, megtalálni a fenti célrendszerbe illő legjobb jó megoldásokat és megvalósítani őket. Még nem beszéltünk az állam szerepvállalásának korlátairól és lehetőségeiről, nem egyeztünk meg a fejlesztéspolitika csapásirányairól, szó nincs az oktatásunk, egészségügyünk, agrártársadalmunk problémáiról, a fiatalok számára kínált életpályamodellekről, demográfiai nemzetiségi és határon túli nemzettársaink nyelvi közösségéből fakadó gazdasági implikációinkról, a társadalmunkban jelenlevő szolidaritás közösségileg elfogadható megoldásainak költségeiről, csupán néhány alapelvet tisztáztunk. A munka ezután kezdődik.