Amerika egy vad világ vonakodó sheriffje, akire gyakran ragasztják a helytelen cselekvés bélyegét. Az ENSZ képtelen bármit is fölmutatni a jog uralmának biztosítása és az igazság érvére juttatása terén, hacsak nem ékes jámbor szólamokat hallat és gyenge akciókat indít, melyekkel talán több kár okoz, mint használ. A NATO szerepe korlátozott, és gyakran a kontinentális Európa félénkségének jeleit mutatja. Nagy-Britannia és Ausztrália kétségkívül követni kívánja az amerikai külpolitika vonalát, azonban ehhez nem rendelkezik megfelelő kapacitásokkal. Mindez az Egyesült Államok vállára helyezi azt a felelősséget, amit a világ rendjének biztosítása megkíván. Ez sokaknak azonban nem tetszik. Én csak egy dolgot kérnék tőlük. Tegyék fel maguknak a kérdést: Tényleg egy olyan világban szeretnének élni, ahol Amerika semmit tevően ül a babérjain, és csak csendes szemlélője a világ folyásának? Egy ilyen világ nem sokban különbözne Hobbes Levitán című könyvében felvázolt természeti állapottól. Ha az emberek „egy mindenkit félelemben tartó közös hatalom nélkül élnének, akkor egy olyan állapotba kerülnének, melynek neve háború. Egy olyan háború, ahol minden ember minden ember ellensége”. Egy törvények nélküli állapot a konstans félelem és az erőszakos halál folytonos veszélyének világa, ahol az emberi élet magányos, szegényes, veszélyes, brutális és rövid”.

Az elmúlt 350 évben, mióta Hobbes megírta művét, lényegi változás nem ment végbe a világban. Bizonyításul vessük a szemünket Szudánra vagy Szomáliára, ahol az Egyesült Államok vonakodik beavatkozni. Vagy az amerikai intervenció előtti Boszniára és Koszovóra. A helyzet minden egyes esetben a hobbesi ősállapotokat tükrözi. Szerencsére azonban egyes helyeken, ahol a nemzetközi jog nem jut érvénye, és a lator államok kedvük szerint cselekednek, az Egyesült Államok dollár milliárdokat és katonák százainak életét feláldozva magára vállalja a Leviatán szerepét a rend helyreállítása érdekében. Teszi mindezt azért, mert Amerika egy az idealizmus alapjain nyugvó ország. Az amerikaiak többsége mindig is hitt abban, hogy Isten segedelmével egy társadalomnak az elnyomott szegények és gyengék segítségére kell sietnie – ha ehhez megvannak a megfelelő eszközei. Ez az idealizmus a történelem során számos esetben gyakorlati lépésekben is testet öltött, így a Marshall-terv 1948-as beindításakor, vagy öt évvel ezelőtt a terrorizmus ellen megindított háború alkalmával.

Amerika alapvetően és ösztönösen idealisztikus. Azonban az ideák követése és a világcsendőr szerepének felvétele morális kérdéseket is felvet. Egyetérthetünk abban, hogy a sheriffnek igazságosnak, bátornak és eltökéltnek kell lennie. Azonban ha a helyzet megkívánja, ravasznak, számítónak, machiavelliánusnak is lehet? Röviden, az idealizmus mellett alkalmazhatja-e Amerika a realpolitik eszközeit is? Nem kerül e gyakorlati és morális ellentétbe a kettő? Ami azt illeti, nehéz befolyást gyakorolni a realpolitik eszközeinek alkalmazása nélkül. Ezt Nagy-Britannia ismerte fel a 19. század folyamán, épp úgy, mint a rómaiak, két évezreddel ezelőtt. A brit vezetők akkor két alapvetésben fogalmazták meg ezen elvet: „Osztd meg és uralkodj” és „az ellenségem ellensége a barátom”. E két aforizma a napjaink Közel-Keletével kapcsolatos amerikai politikájában is felütötte a fejét.

Az iraki amerikai intervenció természetszerűleg felújította az iszlámon belül 1000 éve meglévő síita-szunnita ellentétet. Mindez csak erősíti Amerika pozícióit, mivel miközben a szunniták a síitákkal vannak elfoglalva, gyengébben tudnak fellépni a nyugattal szemben. Hasonlóképpen Irán kapcsán is fellelhetők a realpolitik megfontolásai. Ha Irán végül kifejleszti atomfegyverét, azzal Izrael ellen fordul, így ha a veszély kézzel foghatóvá válik, Jeruzsálemnek meglesznek a képességei a megelőző csapás foganatosítására. Támogatnia kellene majd ezt az Egyesült Államoknak? Kína fegyverkezése is hasonló problémákat vet fel. Támogatnia kellene-e Washingtonnak az indiai fegyverkezési programokat, hogy segítse a hatalmi paritás kialakulását a térségben? E kérdések szinte minden esetben felmerülhetnének, azonban legszembetűnőbbek ott, ahol egy lator állam megfékezésének mikéntje a stratégák fő dilemmája. Nem irigylem azokat Washingtonban, akiknek az a feladata, hogy feloldják az idealizmus és a realpolitik között feszülő természetszerű ellentétet. Azonban nem fognak soha sem messze járni az igazságtól, ha szem előtt tartják a hármas értékrendet, melyen minden geopolitikai alapvetés nyugszik: a jog uralma, az emberek bevonása, és az, hogy bármennyire is erősek vagyunk, mindig elszámoltathatónak kell lennünk egy felsőbb hatalom felé.