1942. július 1-jén, két héttel azelőtt, hogy a francia hatóságok Auschwitzba deportálták, Irene Némirovsky azt jegyezte fel naplójába, hogy a jövő csupán a szocializmus két válfaja, a nemzeti szocializmus és a kommunizmus közötti választási lehetőséget kínálja. Szerencsére tévedett. Mára mindkét szörnyűség a múlté, Európa országai a piaci demokráciák klubjának részei. A március 24–25-én a Római Szerződés aláírásának ötvenedik évfordulóját ünneplő Európai Unió történelmi jelentőségű sikerként értelmezendő, az ünneplés azonban mégis halk és művi. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy miközben az Unió büszkén tekinthet vissza múltjára, jövőbeli kilátásai korántsem ilyen bíztatóak. Igaz, a tagok nemigen akarják elhagyni a klubot, de kétkedve tekintenek rá. E széles körben elterjedt kellemetlen közérzetből való kilábalásra a kontinens szellemi és politikai vezetői számos forgatókönyvet vázoltak fel. Megfogalmazták az alkotmányt, ami megbukott. A további bővítés mindenképp sikerként lenne értelmezhető, mégis komoly ellenállásba ütközik. Egyöntetűen kijelentették, hogy az Unió a klímaváltozás ellen folytatott küzdelem globális élharcosává kíván előlépni, de a tagállamok a gyakorlatban ódzkodnak a szén-dioxid-kibocsátási célkitűzésekkel összhangba hozható energiapolitika kialakításától. Egyesek célként tekintenek a közös védelmi és biztonságpolitika további mélyítésére – egyik kormány sem hajlandó azonban oly mértékben növelni katonai kiadásait, mely hitelt adhatna az Unió biztonságpolitikai arculatának. Mások viszont a szegénység ellen folytatott globális küzdelem propagálása mellett tennék le voksukat, ellenben a szubszaharai afrikai térségben mutatott európai szerepvállalás sincs köszönőviszonyban ezekkel a célkitűzésekkel.

Más hangok úgy vélik, hogy a fentiekhez hasonló egységet mutató programok ösztönzése minden esetben rossz irányba mutatna. Szerintük arra lenne szükség, hogy az Unió olyan projekteket hívjon életre, melyek segítik az emberek mindennapi életét, a munkahelyteremtés irányába hatnak, és védelmet nyújtanak a társadalmi változásokkal szemben. Hagyni kellene, hogy a meglévő intézmények végezzék munkájukat, anélkül, hogy felforgatnák őket. A közösségi szinten eredményeket felmutatni képtelen szakpolitikákat vissza kellene delegálni nemzeti és helyi szintekre, hogy az állampolgárok ne érezzék elszigetelve magukat a távoli és bürokratikus brüsszeli folyamatoktól. Vezényszavuk a „testreszabott politika”. Könnyen lehet azonban, hogy 2057-ben, az integráció centenáriumát ünneplő állampolgár már csak mosolyogni fog a mostani kakofónián. Visszatekintve ugyanis az ember könnyebben észreveszi azokat a tendenciákat, melyek a jelen szemlélői előtt rejtve maradnak. Melyek lehetnek ezek? Az egyik legjelentősebb trend London vezető és egyetlen európai globális központtá történő felemelkedése lehet, melynek a 21. század első évtizedében lehetünk szemtanúi. E fejlődés alapját a kompetitív és a világ minden részére kiterjedő szolgáltatások adják a pénzügyek, a jog, a könyvvitel, az egészségügy, a kommunikáció a szórakoztató ipar és a felsőoktatás frontjain. London számára Európa csupán a piac egy része, ráadásul annak sem a legdinamikusabb eleme. London kozmopolita. Sokkal inkább Európa, nem pedig Nagy-Britannia illethető a szűk látókörűség jelzőjével. London kitűnő lehetőségeket kínál a fiataloknak, miközben az öregedő Európa azoknak próbál védelmet nyújtani, akik már eleve rendelkeznek munkával. 50 év múlva a kérdés úgy fog hangzani, hogy London lett-e a piaci vezetés alatt álló sikermodell, a példa, melyet az egész Unió követni kívánt, melynek tapasztalatait beépítette fejlődésének második ötven évébe? Európa az egykori nagy nemzetállamok földrésze helyett az újonnan kiemelkedő nagyvárosok kontinense lett-e, egy államközpontú szolgáltató társadalom helyett egy egyénközpontú szolgáltató gazdaság?

Visszatekintve a második kiemelkedő előrelépés az a 140 millió euró lehet, melyet az Európai Unió 2007-es költségvetésében először különített el a Demokrácia és Emberi Jogok Európai Eszköze kategória alatt. Kérdés, hogy az Unió felismeri-e,hogy miközben világgazdasági súlya megállíthatatlanul csökken, komoly előrelépést jelentene jövőbeni kényelme és biztonsága szempontjából, ha a világ új hatalmai a demokratikus kormányzás útjára lépnek? Hiszen Európa modernkori története alatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió felemelkedése során már láthatta az új vezető hatalmak megjelenések mikéntjét. Egyik esetben sem a gazdasági vagy a katonai potenciál volt az igazán meghatározó, hanem az az ideológiai, szellemi arculat, mely mentén az új rivális meghatározta magát, és szerepét a világban. Az egyik reményt kínált Európa számára, a másik pusztítást. A kérdés ötven év múlva úgy fog hangzani, hogy a napjainkban szárnyait bontogató új hatalmi központokkal szemben Európának mily mértékben sikerült a kereskedelmi kapcsolatokon keresztül és segélyek formájában puha, erődemonstráció formájában pedig kemény eszközökkel élnie a demokrácia előremozdítása érdekében. E téren sikeres lesz-e az Angela Merkel által 2007-ben propagált transzatlanti partnerség?

Végül pedig a harmadik tendencia, mely a jövő történészeit foglalkoztathatja, majd az lehet, milyen változások mentek végbe a demokratikus kormányzati rendszerekben a 20. század végén és a 21. század elején. Volt egy hangsúlyeltolódás a nem választások útján összeülő testületek irányába a demokratikus társadalmakban, mely testületek a választott politikusoknál hatékonyabban voltak képesek fellépni a problémák megoldásában. Az állampolgárok több információt követeltek az életüket befolyásoló döntésekről, és azt kellett látniuk, hogy a nem választás útján összeülő szervek sokkal őszintébb válaszokat adtak kérdéseikre, mint a választott politikusok. Így a delegált független testületek a demokratikus kormányzási módozatok új ágaként jelentek meg, melyek éppoly fontos szerepet töltöttek be a demokratikus fejlődés folyamatában, mint a független igazságszolgáltatás szervezete. A jól informált állampolgárok aktív demokraták maradtak, azonban eliminálták a fejük fölött zajló steril politikai vitákat, a régimódi politikai pártokat. A hatalmi kompetenciák ily módon történő újbóli elválasztása tette lehetővé, hogy az Unió kialakítsa sajátos kormányzati formáját. Tehát nem feltétlenül a gyengeség jele, hogy az Európai Unió további fejlődésével kapcsolatban oly sokféle nézet kering a köztudatban. Az Unió bebizonyította, hogy a tagállamok érdekeinek hatékony ütköztetési terepe, amely jó lehetőséget biztosít a közös nevező kialakítására. E meglévő belső orientációt kellene felváltani egy ugyanilyen hatékony kifelé irányulóval. E szempontból London példája kétélű lehet. Egyrészt rávilágít, mily sikeres és élénk lehet a piacorientált Európa. Másrészt azt is megmutatja, mily kártékonnyá és a valóságtól elrugaszkodottá válhat az együttműködés, ha az EU nem viszonyul megfelelően a körülötte létező nagyvilághoz.