Miután 2007-ben, Berlinben 50. születésnapján az Unió akkori vezetői megadták a kellő tiszteletet az európai egység történetének és sikereinek, az ezredfordulót követő első évtized második fele az integráció eddigi legkudarcosabb pillanatait hozta magával. A problémák két fő okozója Nagy-Britannia és Franciaország voltak. Gordon Brown, majd David Cameron egymást követő szigetországi kormányai megakadályozták a főbb intézményi reformokat, az Unió jövőképeiről folytatott vitákból pedig rendre kivonták magukat. A franciák destruktív politikájukkal gátolták a szabadkereskedelem, a dereguláció, a bővítés és a mezőgazdasági támogatások átalakításának dinamikáját.

2010-ben aztán az integráció új lendületet kapott, alapvetően négy okra visszavezethetően: Az első a gazdaság: a 2009-es olasz krízis, amit a baloldali kormány sikertelen reformpolitikája majd bukása váltott ki, súlyos költségvetési válsághoz és Olaszországnak az eurózónából való kilépéséhez vezetett. Az események más országokban is ráirányították a figyelmet az elosztórendszerek elkerülhetetlen átalakítására. Azokat az államokat, ahol nem mutatkozott hajlandóság a reformok keresztülvitelére, a befektetők már kimondottan kockázatosnak minősítették és minden ilyen országot – mint Görögországot, Spanyolországot vagy Portugáliát – kézzel foghatóan fenyegetett az euróövezetből történő kényszerű kilépés lehetősége. Rómában végül a jobboldal által támogatott szakértői kormány alakult, mely a nehézségek és a népszerűtlenség ellenére is vállalta a széles körű átalakításokat, ezzel visszanyerte a befektetői bizalmat Olaszország iránt.

Bár Nicolas Sarkozy francia elnök hivatali ideje első szakaszát az összevisszaság uralta, az olasz szakértői kormány sikerei őt is arra motiválták, hogy félelmeit félretéve vigye végig reformprogramját. A jobboldal elhivatott változtatási politikájával szemben a baloldal nem talált hatásos ellenszert Franciaországban. Az olasz és a francia törekvések más EU-tagokat is a jó példa követésére ösztönöztek, és kialakult az egymástól való tanulás új kultúrája: a britek felsőoktatási standardjait, a norvégok munkaerő-piaci szabályozását, a baltiak vállalkozóbarát gazdaságpolitikáját vagy épp a franciák népesedéspolitikai receptjét egyre többen és többen vették át a kontinensen. Az Unió az ezredforduló utáni második évtized derekára már 3% körüli átlagos növekedéssel büszkélkedhetett.

A második dinamizáló tényező az Unió intézményrendszerének drámai átalakulása volt. Miután a Bizottság inkompetensnek bizonyult az újraelosztás megfelelő végrehajtására, az addig részét képező különféle szakpolitikai ügynökségek független intézményekké váltak, melyek ma már kizárólag az Európai Parlamentnek tartoznak elszámolással. A bizottság továbbra is létezik: törvényelőkészítő, célkijelölő, stratégiaalkotó szerepe megmaradt, és továbbra is ez az intézmény tárgyal az integráción kívüli partnerekkel, valamint szabályozza az egységes piacot. Az EU-dokumentumokat továbbra is lefordítják minden tagállam nyelvére, ám 2012 óta az angol az intézményekben használt egyedüli hivatalos nyelv – ezzel óriási összegeket és adminisztratív terhelést spórol meg az Unió, a 2007-es 28 000-es fordítói létszám helyett ma már „csupán” 8000-en dolgoznak hasonló beosztásban Brüsszelben. Az EU költségvetése 2014-ben szintén hatalmas változtatásokon ment keresztül: a tagállamok ugyanis ekkortól teljes felelősséget vállalnak saját gazdálkodóik támogatására. Ugyanakkor az Unió ma már közel azonos méretű összegeket költ kutatás-fejlesztésre, az elmaradott régiók támogatására és a közösség szomszédos államainak nyújtott támogatásokra, valamint közös kül- és védelempolitikára. A legdrámaibb újdonságot 2019 hozta el, amikortól az Európai Bizottság tagjait is közvetlenül választják az Unió polgárai. A tagállamonként egy, nem meghosszabbítható mandátumú biztos megválasztásának lehetőségével a választók a korábbinál többet foglalkoznak az EU jövőjét illető kérdésekkel, és karakteresebb saját véleményt alkotnak az uniós érdekekről. Ráadásul a Bizottság így nagyobb demokratikus legitimációval rendelkezik, és könnyebben bírálja felül a különutas tagállami politikákat.

A harmadik innovatív folyamat keretében a Barroso-elnökség leköszönése óta az Unió egyre nagyobb figyelmet fordít a polgárait közvetlenül érintő területekre. A károsanyag-kibocsátást, a terrorizmus elleni védelmet, a határőrizetet, az energiaellátást koordináló új, független uniós szervek nagy népszerűségnek örvendenek a polgárok körében is.

Végül az integráció dinamizálódásának harmadik oka a közös uniós külpolitika megerősödése. Ez jelentős részben Vlagyimir Putyinnak volt köszönhető, aki 2012-ben visszatért Oroszország elnöki székébe, és minden korábbinál nyíltabb autoriter eszközrendszerrel érvényesítette gazdasági, politikai és katonai ambícióit. A szomszédaival szembeni nyomásgyakorlás arra sarkallta az EU tagállamait, hogy Moszkvával szemben együtt alakítsák ki stratégiájukat. A Gazpromra gyakorolt nemzetközi nyomás ugyanakkor azt eredményezte, hogy az energiaipari órás átalakítani kényszerült vállalati struktúráját, és mára kormánytól független, valódi multinacionális céggé vált. Az európaiak számára így a Gazprom a korábbinál könnyebb és jobb, míg Putyin Oroszországa nehezebb és problémásabb tárgyalópartner. Az EU létrehozta külügyminiszteri posztját és diplomáciai karát, valamint 50 000-es gyorsreagálású katonai ereje mellett sokoldalú igazságügyi, rendvédelmi és civil egységeit, melyek világszerte sikerrel látják el feladataikat. Ezen új intézmények eredményei a polgárokban is erősítették az integráció iránti bizalmat, és a közös érdektudatot.

Mindezen tényezők növelték az Unió népszerűségét a közösség országaiban – még a tradicionálisan szkeptikus Nagy-Britanniában is. Ez lehetővé tette nem csupán Horvátország, de Szerbia, Montenegró, Bosznia, Macedónia felvételét is, és csatlakozott Izland, Norvégia, Svájc is. Törökország belépését ugyanakkor kétszer is leszavazták Franciaországban, a szerbek megvétózták Albánia és Koszovó felvételét, Spanyolország pedig Fehéroroszország, Ukrajna és Moldova csatlakozását hiúsította meg, amiért a többi tagállam nem egyezett bele a Madrid által patronált Marokkó belépésébe. A kívül maradt államok számára a különböző szakpolitikák területén széles körű részvételi lehetőség nyílt – Izrael például az európai gazdasági térség részeként a közös kül- és védelempolitikát kivéve minden területen rendelkezik a tagsági jogkörökkel. Franciaországban várhatóan harmadszorra is népszavazást írnak ki a törökök csatlakozásáról, ahogy a lakosság véleménye egyre pozitívabb irányban alakul a kérdésről, hiszen Törökország kapacitásaitól az európai védelmi képességek növelését várják. Nagy-Britannia közben szintén fontos döntésre készül: hamarosan referendum határoz a szigetország eurózónához történő csatlakozásáról.