„Mi, az Európai Unió polgárai nagy boldogsággal a szívünkben gyűltünk össze”, valahogy így hangzott a Berlini Nyilatkozat, mely a Római Szerződés 50. évfordulóján készült a 27 tagállam állam- és kormányfőinek részvételével a német fővárosban. Ünnepeljetek csak, kedves európaiak!

A Brandenburgi kapunál Joe Cocker-koncert volt és a Rias gyermekkórus lépett fel a nagy ünnep alkalmából, hajnali kettőig nyitva tartottak a múzeumok, a szórakozóhelyek pedig egészen reggelig. Mindenki az Unió varázsát ünnepelte. Ez a varázs persze máshogy fest kívülről, mint belülről. Kint államok sora várakozik, hogy beléphessen. Horvátország felkészült, a törökök régi álma ez, Ukrajna és Macedónia csak szeretne, Szerbia is. Nem sokkal ezelőtt egy felmérés során kiderült, az izraeliek jelentős része is jó néven venné, ha országuk csatlakozna az Unióhoz.

Törökország nem eléggé keresztény és európai, Ukrajna túlságosan orosz, ilyen viták kötik le a brüsszeli EU-honatyákat, de a legfontosabb kérdés mégis az, mi lesz az EU belső felépítésével? Belülről az EU vérszegény, mégpedig azért, mert polgárai kevéssé szeretik. A hollandok és a franciák ezt be is bizonyították az alkotmányról rendezett népszavazásokon. Ha akkor Németországban tartottak volna referendumot, az eredmény hasonlóan alakul itt is. Az európai polgárok számára az EU nem más, mint egy bürokratikus óriás, mely rengeteg pénzből biztosítja vezetői és apparátusa jólétét, valamint a vállalkozásoknak lehetőséget, hogy a költséghatékonyabb országokba könnyebben allokálhassák termelésüket. A szabad határátlépés, vámunió ellenére az általános kép negatív az Unióról. A bővítésnél sokkal fontosabb kérdés tehát, hogy az EU saját polgárai szívébe férkőzzön. Az ötvenéves jubileum a példa rá, hogy nem szabad ezt tenni. Egy nagy népünnepély, melyen az állam- és kormányfők is részt vesznek, nem hozza közelebb az embereket ahhoz, ami Brüsszelben történik. Nincs is befolyásuk rá. Ugyan minden öt évben megválasztják a Parlamentet, de a Bizottság mellett nem sok beleszólása van. Szükség lenne a demokratizálásra, ezt mutatják az EU parlamenti választások alacsony részvételi arányai is.

Az első lépés a polgárok bevonására egy EU-elnök közvetlen választása lehetne, aki ugyan csak reprezentatív funkciót töltene be, de a polgárok „Miszter-, vagy Madam- Európának” tekinthetnék és ez pszichológiailag fontos lenne. A választáskor félre kell tenni az ellentéteket, csakis tudása, tekintélye alapján szabad ítélni, és a jelölt Európát, mint egészet képviselje. A nemzetek felettiség a fontos, hogy a németek megszavazzanak akár egy lengyelt vagy egy portugált Európa első emberének.

A második lépés már nem csak a szimbolikus egység lenne, hanem a parlament számára nagyobb hatáskör biztosítása. Később odáig fejlődhetne a dolog, hogy az EU-biztosokat nem a tagállamok, hanem a parlament választaná. Az EU-nak be kell bizonyítania, nem csupán egy szabadkereskedelmi övezet, hanem demokratikus államok szövetsége, melynek polgárai minden szinten képesek az együttdöntésre, községi, regionális, nemzetállami és európai síkon egyaránt.

Mindkét lépést igen nehéz lesz megtenni, annál is inkább, mert az alkotmány körüli viták is még hosszú ideig el fognak tartani. Az EU-nak meg kell magát kedveltetnie saját polgáraival, és nem csak azáltal, hogy ötven esztendeje a béke és a jólét záloga az öreg kontinensen, hanem azzal is, hogy Kelet-Ázsiától a Közel-Keleten át Latin-Amerikáig példaképként tekintenek rá. Ha ez nem sikerül, az EU egy csodálatos álom marad, de soha nem fog teljesülni.