Miközben az Európai Unió az alapító Római Szerződés aláírásának 50. évfordulóját ünnepli, a legtöbb amerikai szakértő egyvalamiben egyetért: Európa a végső hanyatlás útján halad. Európa nem más, mint egy a múlt homályába vesző kontinensnyi múzeum. Szerintük az Öreg Világnak (természetesen Nagy-Britannia kivételével) befellegzett. A gazdasági fejlődés stagnál, a technológiai fejlődés központja és a vállalkozások lendülete a Szilícium-völgybe és Bangalorebe tevődött át, a politikai elit pedig gyengének mutatkozik az elavult jóléti rendszerrel, a kedvezőtlen munkaerő-piaci folyamatokkal és a kiváltságos társadalmi csoportok mélyen beágyazódott érdekeivel szemben. A demográfia sem Európának dolgozik, a bevándorlás pedig csak tovább mélyíti az eleve is létező társadalmi problémákat.

Európa képtelen menekülni a hanyatlás szorításából, mondják a kritikusok, mivel elfelejtette, mit is jelent igazából. A kontinens vezetői nemrégiben csaknem fél évtizeden keresztül dolgoztak egy új, az eddigi szerződéseket felváltó alkotmányon azért, hogy aztán a megcsömörlött francia és holland választópolgárok elutasítsák azt, mivel látszólag elegük van a túl sok Európából. Egy iszlámellenes neonacionalista hullám szinte elkerülhetetlen Európában, abban az Európában, mely képtelen integrálni társadalmának egyre gyorsabb ütemben növekvő kisebbségi csoportjait, mondja a konzervatív amerikai Mark Steyn, aki szerint Európa hamarosan a „müezzinek imájára fog ébredni”.

E vízió azonban hamisnak, sőt, abszurdnak tűnik mindazok számára, akik Európában élnek – vagy nemrégiben ott jártak. Gondoljuk csak meg, mik is az integráció eddigi ötven évének eredményei! Európa talpra állt a nagy gazdasági világválság és a második világháború pusztításaiból; egységes és szabad lett. Fél évszázaddal ezelőtt utópiának tűnt volna, hogy útlevél nélkül utazhassunk Stockholmból Szicíliába, vagy hogy egységes fizetőeszközt használjuk a legtöbb országban. Vagy akár az is, hogy élvezhessük a vámmentes egységes piac előnyeit, mely egy közös gazdasági regulációs keretszabályozáson nyugszik. Európa ma egy világtörténelmi jelentőségű szuperhatalom, mely megalkotta a kormányzás legsikeresebb formáját, a szociális jóléti államot, soha nem látott jólétet és biztonságot hozott az európai emberek számára. Az Európai Unió az önkéntes nemzetek feletti együttműködés egyetlen igazi, és sikeres formája. Az általa vallott értékek világszerte kedvező fogadtatásra találnak – sokkal inkább, mint az amerikaiak. Tehát Európa csillaga felfelé ível. Akkor viszont miben tévednek a kritikus hangok?

Kezdjük a legtöbbet hangoztatott aggállyal: Európa lassú növekedési fázisban van, fenntarthatatlan szociális kiadásai visszafogják. Igaz, hogy az elmúlt fél évtized nehéz volt a kontinens nagygazdaságai számára. A billió dolláros nagyságrendű összegben mérhető újraegyesítés nem engedte, hogy Németország továbbra is az európai gazdasági fejlődés motorja legyen. Franciaország és Olaszország szintén lemaradt. Nagy-Britannia és az északi országok viszont gyors ütemben fejlődnek. A keletközép- európai új tagállamok átlagosan 5 százalékos növekedési üteme pedig meghaladja az amerikait. Sőt, Szlovákia, Észtország és Lettország 10 százalék fölötti mutatókkal büszkélkedhet.

A kritikusok rutinszerűen hangoztatják, hogy a magas bérek és a bőkezű szociális juttatások útját állják új munkahelyek teremtésének, és hogy az európaiak csökönyösen ellenállnak a reformnak. Ami azt illeti, erre nincs semmi bizonyíték. Ha mindez így lenne, akkor mivel magyarázható, hogy a második világháború utáni időszak túlnyomó részében Európa gyorsabb ütemben növekedett, mint az Egyesült Államok? Hogyan lehet az, hogy Dánia, Svédország és Finnország szociális demokráciái a maguk csaknem 50 százalékos adómértékükkel, a születéstől a halálig tartó szociális ellátórendszerükkel a Világgazdasági Fórum listáján a világ legversenyképesebb gazdaságai között szerepelnek. Mint ahogyan azt Anthony Giddens, a London School of Economics egykori vezetője véli, ez épp annak köszönhető, hogy nem hogy ellenálltak a reformoknak, de rendszerükbe építették őket.

Hogy Európában az egy főre jutó nemzeti jövedelem elmarad az amerikaitól, nem az alacsonyabb versenyképességnek tudható be. Németország például nagyobb külkereskedelmi mérlegtöbblettel rendelkezik, mint Kína, világkereskedelmi részesedése folyamatosan növekszik. Franciaországban az egy munkaórára jutó termelékenység magasabb, mint az Egyesült Államokban. Az amerikai napi termelékenység tehát csupán azért magasabb, mert ott többet dolgoznak naponta. Az igaz, hogy az európaiak tényleg sok áldozatot kénytelenek hozni szociális ellátórendszerük fenntartása érdekében, de úgy vélik, hogy megéri. Még az olyan szegényebb, Amerika-párti tagállamokban is, mint Magyarország vagy Lengyelország, csak egy kis többség (kevesebb mint 25 százalék) támogatná az amerikai modell bevezetését. Ennek oka a rendszer hiányos volta. Vegyük például a nemzet általános jólétének fő mértékét, az egészségügyet. George W. Bush azon kijelentésével szemben, hogy „Amerikának van a legjobb egészségügyi ellátórendszere a világon”, a valós helyzet másra enged következtetni. Az Egyesült Államok az egyetlen fejlett demokrácia a világon, mely nem rendelkezik általános egészségbiztosítással, csaknem 45 millió állampolgárt hagyva a hálón kívül (és még ugyanennyit megfelelő ellátás nélkül). Így az amerikai csecsemőkori halandóság a legrosszabbak között van a fejlett demokráciák sorában. Egy átlag francia, úgy, mint egy átlagos európai, csaknem négy évvel él többet, mint egy amerikai. Nem csoda, hogy a Egészségügyi Világszervezet a 37. helyre teszi az amerikai egészségügyi ellátó rendszert, Kolumbia (22.) és Szaúd-Arábia (26.) mögé.

Tehát ami azt illeti, Európa gazdasági kilátásai igencsak kedvezőek. Igaz a szalagcímeket Kína és India egy időre kibérelte magának. Ezt a trendet követve pedig az amerikai külkereskedelem hangsúlya Európáról a csendes-óceáni térségre helyeződött át, azonban a fő növekedési mutatók sorában a tőkebefektetések jelentősége mára meghaladta a kereskedelem jelentőségét, és e vonatkozásban Európa egy szinten áll Amerikával. Az amerikai külföldi tőkebefektetések csaknem 60 százaléka ugyanis Európában köt ki. Az amerikai vállalatok évente nagyobb összegeket fektetnek be kisebb európai országokba, mint Kínába vagy Indiába. A tavalyi év során az amerikai vállalati profit egyedül Svájcban négyszerese volt a Kínából, és 23-szorosa az Indiából befolyó bevételnek. Mindez fordítva is igaz. Az Amerikába irányuló európai közvetlen működőtőke-befektetések kétharmadát teszik ki az összes európai külföldi befektetésnek. Nagyon kevés amerikai veszi észre, mily sokat köszönhetnek az európai befektetéseknek, és mily szoros kapcsolatban van egymással a két gazdaság.

Alapszabály, hogy a szociális demokrácia nem tartható fenn az adófizető munkavállalók nélkül. Épp itt rejlenek az európesszimizmus mélyebb gyökerei. A csökkenő termékenységi rátáknak köszönhetően az aktív, munkaképes korúak és az eltartottak aránya 2050-re a mai 5:1-hez képest 2:1 arányra csökkenhet. Az ellátórendszer finanszírozásának egyensúlya azonban a többség szerint ismét helyre fog állni. Az Európai Bizottság például úgy véli, hogy mindez egy kisebb reformmal – a nyugdíjkorhatár öt évvel történő megemelésével – el is érhető. Továbbá az ütemesebb gazdasági növekedés, és a bevándorlók munkavállalása is ez irányba hatna. Így Európának nincs más lehetősége, mint megnyitni a kapuit - véli Joschka Fisher, egykori német külügyminiszter. A kritikusok szerint azonban ez a döntés a legborúsabb szcenárióhoz vezetne: a kulturális kihaláshoz; Európa már is képtelen integrálni 5 százalékos muszlim népességét, hát még ha arányuk tovább növekedik. A kedvezőtlen trendeket nagyon könnyű eltúlozni. A statisztika szerint ugyanis Európában a bevándorlási és vallási gyökerű erőszak semmivel sem gyakoribb, mint az Egyesült Államokban.

Ami a külpolitikai szerepvállalást illeti, Európa a tagság ígéretével kiemelkedő eredményeket ért el számos országban. Sikerült megszilárdítani a közép- és kelet-európai demokratikus struktúrákat, Törökország pedig gyors ütemben halad a demokratizáció útján, hogy megfelelhessen a teljes jogú tagság követelményrendszerének. Ezzel szemben az Egyesült Államok által alkalmazott kemény eszközök jóval látványosabbak, de az iraki helyzetről szóló hírek kapcsán nap mint nap találkozhatunk ennek korlátaival. A béketeremtés és a puhább civil eszközök használatában Európa felülmúlja az Egyesült Államokat. Európa a „csendes szuperhatalom”. Mindazonáltal nem a bővítés az EU egyetlen eszköze. Brüsszel a a közel-keleti országok legnagyobb kereskedelmi partnere, a legtöbb befektetés innen áramlik a térségbe. Diplomáciai eszközök széles tárházával igyekszik előmozdítani a békét a régióban. Az EU napjainkban a világ külföldi humanitárius segélyszolgálatainak 70 százalékát adja. Az Európai Unió a világon mindenütt modellként szolgál a nemzetek feletti együttműködéshez. 50 évvel azután, hogy megkezdte az egység felé menetelését, Európa, és nem az Egyesült Államok az, mely jelzőfényként világít a Föld országai számára.