„Az európai integráció története sosem volt egy nyugodt folyamat” – mondja Jacques Delors, az Európai Bizottság 1985–1995 közötti elnöke a vele készült interjúban. Európa több krízist is megért története során, kezdve az üres székek politikájával 1965-ben, majd a Bretton Woods-i rendszer 1971-es összeomlásával és az 1973–74-es első olajárrobbanással. Ezek a válságok mind azt eredményezték, hogy a tagállamok hátat fordítottak a Közösségnek, és befelé fordultak. Így például Németország és Franciaország teljesen más módszerekkel igyekezett úrrá lenni az olajválságon, s ez nagyban csökkentette a Közösség működésének hatásfokát.

Az EU most is válságban van – mondja Delors, hozzátéve, a jelenlegi válság mélyebb. Ennek hátterében az áll, hogy a tagállamok között nagyfokú konfúzió uralkodik az EU végcélját, finalité-ját illetően. A problémák ugyanakkor már korábban érzékelhetők voltak, hiszen már 1992-ben, a Maastrichti Szerződés megkötésekor egyes tagállamok az „opt out”, vagyis az integráció mélyítésének bizonyos területeiből való kimaradás lehetőségét választották, így például Dánia, az Egyesült Királyság és Svédország a Gazdasági és Monetáris Unió esetében. A politikai krízist rendszerint gazdasági válság előzte meg. Így 1992-ben az olasz líra és az angol font elleni spekulációs támadás, s az Európai Monetáris Rendszer ezáltal bekövetkezett szétesése tekinthető a politikai válság kiváltó okának.

Az EB egykori elnöke alapvetően nem a rendszerváltásokat okolja a válság bekövetkeztéért, bár elismeri, a német újraegyesítés rendkívül megterhelte a német gazdaságot, s ennek negatív hatásai Franciaországot is érintették. Az 1997–2001. közötti gazdasági fellendülést követően pedig, az ezredforduló után a kedvezőtlen világgazdasági folyamatok ismét rossz hatással voltak a francia gazdaságra. Ez, valamint a folyamatok rossz kommunikálása is hozzájárult ahhoz, hogy a franciák az EU keleti bővítését negatívan élték meg.

Németország és Európa újraegyesítését jómaga morális szempontból megkérdőjelezhetetlennek tartja, és „újra megcsinálná, ha visszamehetne a múltba”, de mindenképpen levonná a következtetéseket az akkor elkövetett hibákból. Így például a világos politikai elköteleződés hiányának tudja be, hogy a rendszerváltó országok Washington szárnya alá menekültek, s úgy gondolja, a Balkánon ugyanazt kellene „kicsiben” megcsinálni, mint anno Nyugat-Európában: vámunió létrehozásával kéne közelebb hozni egymáshoz és együttműködésre kényszeríteni a háborúk által szembeállított népeket. A múlt nagy sikerének tartja ugyanakkor, hogy a berlini fal leomlása és az újraegyesítés vértelenül zajlott le, s ez nagyban köszönhető az akkori politikai vezetők, így Mihail Gorbacsov, idősebb George Bush, Helmut Kohl vagy François Mitterrand józanságának.

Az Európai Alkotmány tervezetének francia elutasítását tehát részben a keleti bővítés hibás kommunikálásának és kétségtelenül nem a legjobban sikerült lebonyolításának számlájára írhatjuk. Ezenkívül Delors elismeri, hogy a franciák akkori pszichológiai állapota is hozzájárult a népszavazás kudarcához, kezdve azzal a ténnyel, hogy maga az „Alkotmány” elnevezés sem volt már szerencsés, hiszen ez a franciák szemében egy igen jelentős hatalomtranszfert feltételezett volna, amit az Alkotmány nem tartalmazott. „Azzal az illúzióval le kell számolni, hogy minden problémáért az Uniót okoljuk, s ezek megoldását is tőle várjuk” – óv Delors. Egyes rendkívül fontos területek, mint a gazdaság- és foglalkoztatási politika vagy a társadalmi kohézió továbbra is nemzeti hatáskörben maradnak. Ezen felül a mondializáció (a globalizációra francia nyelvterületen használatos formula) által okozott kihívások is a franciák elbizonytalanodásához vezettek. Így történhetett meg, hogy a saját maguk által javasolt, s ráadásul jelentős részben francia mintára kivitelezett Alkotmányt a franciák elutasították.

Ami az európai intézmények működését illeti, Jacques Delors emlékeztet arra, hogy az ő korában az Európai Parlament példásan működött a szociáldemokrata-kereszténydemokrata együttműködésnek köszönhetően. Sajnálattal konstatálja azonban, hogy a szociáldemokrata vonal – melyhez önmagát is sorolja – azóta kisebbségbe került, s a jobbközép és liberális erők meg erősödtek, az utóbbiakon belül egyre inkább előtérbe kerülő szélsőliberális nézetekkel. Ennek ellenére persze a Parlament számos téren jelentős eredményeket ért el, így a szolgáltatási irányelv vagy a REACH kapcsán. Fontos ugyanakkor, hogy a francia vezetők továbbra is szemük előtt tartsák, hogy egy európai módra gondolkodó Franciaország szerepe mennyire nélkülözhetetlen, s ebből a szempontból rendkívül sajnálatosnak tartja, hogy az elnökválasztási kampányban Európa méltatlanul kevés szerepet kap.