« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Európa új ambíciói
Les nouvelles ambitions de l’Europe
Philippe Ricard
Le Monde, le 28 mars 2007


A Római Szerződés aláírása 1957. március 25-én lehetővé tette, hogy az Európai Védelmi Közösség (EVK) 1954-ben kudarcba fulladt terve után mégiscsak létrejöjjenek az európai integráció alapjai. A német hadsereget a II. világháború pusztításai után alig tíz évvel egy közös európai hadsereg keretein belül újra felfegyverezni szándékozó EVK terve egyébként a francia parlament ellenállásán bukott meg, ahol gaulleisták és kommunisták fogtak össze ellene. A közös piac, az euró és a kontinens újraegyesítése olyan eredmények, melyek révén miután leszámoltak az európai integráció kezdetekor dédelgetett illúziókkal, mégiscsak sikerrel vették a tornyosuló akadályokat. Az 50 éves évforduló alkalmából rendezett ünnepségen Angela Merkel német kancellár, az EU soros elnöke az akkori eseményekkel párhuzamot vonva felhívta a figyelmet az Európai Alkotmány francia –holland kettős elutasítása által gerjesztett válságon való túllépés szükségességére.

Bár az 50 éve meghatározott elvek ma is érvényesek, az európai integráció azóta tovább gazdagodott a különböző alapító szerződések által, s állandóan képes volt új lendületet venni. Az „alapító atyák” által lefektetett alapelvek, mint az áruk, a tőke, a szolgáltatások és személyek szabad áramlása, nagyrészt megvalósultak, s közös politikák jöttek létre többek között a mezőgazdaság, a kereskedelem, a verseny és a közlekedés területén. Ugyanakkor a kezdetben létrehozott uniós intézmények egy része ma súlyos problémákkal szembesül. A 27 tagúra bővült EU-ban a döntéshozatal nem kis nehézségekbe ütközik, s a hat alapító tagállamot (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország) érzékenyen érintette relatív súlyuk bővítések által bekövetkezett csökkenése. Emellett az integrációt előmozdítani igyekvő bizottság a leginkább hatékony közösségi módszer helyett a kormányköziség jelentette korlátokkal kénytelen szembesülni, valamint azzal a ténnyel, hogy egyre több tagállam – köztük az alapítók is – magába fordul. Így például Franciaországban az elnökválasztási kampányban vészjóslóan kevés szó esik az EU-ról, ha pedig mégis szóba kerül, legtöbbször a neki felrótt hibák kapcsán. A franciák által a köztudatba bedobott „gazdasági patriotizmus” pedig az integráció egyik legfontosabb szintjén, a vállalati szférában okozott megtorpanást.

„A bizalom kialakítása hosszú időbe telik, annak lerombolása viszont hamar megesik” – figyelmeztetett Merkel asszony. Szükség van tehát az egymásba vetett bizalom megerősítésére, az egymásnak tett gesztusokra és a közös célok felelevenítésére. Így újfent sor került a „közösségi ideálok” megemlítésére, benne kifejezetten a franciáknak szánt utalással arra, hogy az EU nemcsak gazdasági közösség, hanem a társadalmi szolidaritás ügyében is elkötelezett. Ugyanakkor az EU, a hidegháború alatti NSZK-ra alkalmazott kifejezéssel élve, továbbra is „politikai törpe” marad, jóllehet „gazdasági óriás”. Ugyanakkor tény, hogy az integráció kezdetekor a Közösség mindenféle geostratégiai ambíció megfogalmazásától óvakodott, míg napjainkban egyre erőteljesebben jelenik meg a világpolitikai szerepvállalás igénye. „A globalizáció világában az EU-nak globális szerepet kell játszania, s ehhez egy jól körülhatárolt közös külpolitika szükségeltetik” – mondta a kancellárnő. Ez a közös külpolitika nyugati irányban, vagyis a NATO és az USA vonatkozásában egy „baráti kötelékre”, Kelet felé pedig az Oroszországgal ápolt „stratégiai partnerségre” alapoz, míg a világ egészében a béke és a jólét terjesztésén keresztül igyekszik hatni.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány