A felsőoktatás, mely egykor az elitek kiváltsága volt, ma a világ minden táján az egyéni és nemzeti gazdasági siker egyik alapfeltételét jelenti. Ebben a helyzetben az egyes intézmények által nyújtott diploma értéke terén óriási verseny alakul ki, és ez már nem nemzeti, hanem globális szinten zajlik. A második világháború óta az Egyesült Államok elismerten vezető szerepet töltött be a minőségi és mennyiségi szempontok ötvözése területén a felsőoktatásban, ahogy mindenki másnál több egyeteme volt, több diákot oktatott és többet költött oktatási infrastruktúrájára, külföldi hallgatók megnyerésére. Az amerikai teljesítmény ma is áll: minden évben félmillió fiatal érkezik a tengerentúlra azért, hogy itt folytathassa tanulmányait. A világ 100 legjobb egyeteme közül több mint 50, és a legjobb 20 közül 17 amerikai intézmény. Kézenfekvő lenne, ha a felsőoktatás területén az Egyesült Államok szisztémája ugyanazt a szerepet töltené be, amit az informatikában a Microsoft vagy a repülőgépgyártásban a Boeing. Ám a jelek egyre inkább arra utalnak, hogy az amerikai vezető szerep megőrzéséhez komoly teljesítményre lesz szükség.

A 19–20. század fordulóján a tudás még csak helyi, lokális körülmények között méretett, ahogy képviselői számára kevésbé (vagy egyáltalán nem) volt elérhető a földrajzi mobilitás, így az új tudományos eredményekhez való gyors hozzáférhetőség. A 20. század végére azonban az elérhetővé váló nemzetközi utazás és a mindenhol hozzáférhető információs technológia kölcsönhatásaként (IT-IT phenomenon) a tudás már csak globális szinten érvényesülhet, ahogy a legfrissebb eredményekhez, a legszélesebb háttérismeretekhez való hozzájutás pár percre rövidült le. Az oktatók és a hallgatók képesek a legfrissebb és legjobb minőségű tudást képviselő intézményekbe utazni, és már szinte megjelenésük idején ismerhetik az új tudományos tényeket. Az intézmények számára ez már elsősorban anyagi kérdés: hol állnak rendelkezésre azok a források, mely segítségével adott egyetem versenyképes, sőt vezető lehet egy-egy tudományterület kutatásában, gyakorlásában? Az Egyesült Államok nagy egyetemei – mint a Harvard, a Yale vagy a Stanford – ezért fordítanak különös figyelmet alapítványaik tőkevonzó képességére, sőt önálló befektetéseik sikerére.

Amerikán kívül hasonló lehetőségek csupán rohamosan növekvő gazdaságú országokban állnak rendelkezésre, mint például Kínában vagy Szingapúrban. Ahol a növekedés alacsonyabb, az egyetemek is jobban függnek külső forrásoktól, és kevesebb jut hosszú távú befektetéseikre. Márpedig a legjobb professzorok és a legjobb diákok vonzzák egymást, s talán nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban természeti vagy műszaki tudományok terén diplomát szerző diákok közel harmada, a posztgraduális képzésen résztvevők több mint fele ma is külföldi hallható. Egy másik trend, mely szerint a tudományágak és képviselőik közötti határok egyszerre mosódnak el, s vesztik jelentőségüket. A tudomány határait feszegető kutatásokban már egyre inkább a különböző tudományterületek együttműködéséről, egymást kiegészítő szerepéről beszélhetünk, és a vezető intézmények számára követelmény, hogy megfelelő környezetet biztosítson a multidiszciplináris kutatásoknak, például csoportos ösztöndíjak, vagy intézmények közötti megosztott munka formájában. Közben a legnagyobb egyetemek – mint a Johns Hopkins vagy a Carnegie Mellon – a világ számos országában egyszerre tart fenn kutatási központokat, sőt kihelyezett kampuszai keretében maga megy a növekvő igényű hallgatók elébe Bolognától Sanghajig. Ma közel 80 különböző amerikai egyetem folytat képzéseket más országokban is, hogy megtartsa helyét az intézmények nemzetközi versenyében.

A globális sikerre áhítozó intézmények számára tehát a klasszikus egyetemi modell ma már irreleváns. Mégsem egyértelmű, hogy ez a változás minden egyetemet, vagy akár az egyetemek többségét érintené a világban, hiszen az intézmények, a diákok és az oktatók legnagyobb része számára a presztízst sugárzó központi kampusz, a helyi kapcsolati háló, az egy képzési helyen eltöltött hosszabb idő a felsőoktatás tradicionális részei maradnak. A kevésbé tehetős intézmények nem tudnak elszakadni az állami határoktól, hiszen az állammal szoros szimbiózisban élnek. Az egyetemek többsége továbbá sohasem lesz annyira gazdag, hogy globális intézménnyé váljon. Az Egyesült Államok egyetemei

számára sem elégséges eszköz, ha külföldön központokat létesítenek, hiszen a gyors növekedést produkáló országokban a helyi intézmények szintén fokozzák felvevőképességüket, és nő a felsőoktatásba kerülő fiatalok száma Nagy-Britanniától Kanadán át Kínáig. Ha e rohamosan fejlődő intézmények helyben tudják bizonyítani globális versenyképességüket, méltó riválisai lehetnek az amerikai egyetemeknek, és eredményeikkel magukhoz vonzhatják a tudást és a tehetséget, a képességek immár valóban globális piacáról.