Jelen pillanatban kevesen vannak azok, akik a 21. századot – a 20. századhoz hasonlóan – Amerika évszázadának neveznék. Az unipoláris világ, Washingtonnal a fókuszpontban, amely a Szovjetunió 1989-es felbomlása óta jellemző, úgy tűnik, elsüllyed valahol az iraki sivatag homokjában. A világhatalom fájdalmasan kénytelen tudomásul venni, hogy nem tudja egymaga befolyásolni a világban folyó eseményeket.

Niall Fergusson brit történész szerint már a 20. századot sem lehet egyértelműen amerikainak, vagy akár nyugatinak nevezni. Az utóbbi száz évben az úgynevezett Kelet nagyon sokat behozott lemaradásából. 2007-ben Kína GDP-je akkora lesz, mint Nagy-Britanniáé és egyes becslések szerint 2040-re az Egyesült Államokat is lekörözi. Ehhez képest 1968-ban az USA GDP-je még 127-szerese volt egész KeletÁzsiáénak. A Nyugat elvesztette korábbi harci kedvét, érvel tovább Fergusson. 1920-ban az akkor brit mandátum Irakban felkelés tört ki és a hatalma delelőjén levő brit birodalom 135 ezer katonát küldött a leverésére. Ma ugyanennyi amerikai és szövetséges katona állomásozik az országban, de Irak lakossága közben nyolcszorosára nőtt. Gibbon 19. századi brit író a Római Birodalom bukásáról írott regényében a pusztulás okaként a harci kedv hanyatlását, a belső dekadenciát, a régi hitben való csalódást és a „barbár inváziót” (értsd bevándorlás) sorolta fel. Amerikára az első kettő, Európára a második kettő jellemző manapság.

Azonban nem mindenki ilyen pesszimista a jövőt tekintve. Victor Bulmer-Thomas, a londoni Chatham House igazgatója szerint az Egyesült Államok 2020-ban is világhatalom lesz, csak éppen nem az egyetlen. Washington mellett Peking lesz az új kétpólusú világ másik központja. A többi jelentkező a világhatalmi státusra Bulmer-Thomas szerint alkalmatlan. Az EU továbbra is gazdasági és kulturális óriás, de politikai törpe marad. Oroszország túlságosan meggyengült katonailag és Transznyisztriától Csecsenföldig régi viszályokkal terhes kül- és belpolitikája. Mint olaj- és egyéb nyersanyagszállító ugyan hatalmas, de erősen függ a világpiaci ármozgásoktól, melyre kevés befolyással bír. India ambícióival kapcsolatban is borúlátó, mivel nincs alapja a nagyhatalmiságnak és a jövőben sokkal inkább kell majd többletbevételeit a szegénység leküzdésére, vagy az infrastruktúrára fordítania, mint a hatalmi státus kiépítésére. Marad hát az Egyesült Államok, melynek történelmi önbecsülése és küldetéstudata az iraki háborúban nagy csorbát szenvedett, és kulturális vonzereje hanyatlóban, valamint a feltörekvő Kína, melynek hadereje 2020-ra elérheti az Egyesült Államokénak a felét, és a legfontosabb kereskedelmi, sőt egyes források szerint a világ legnagyobb gazdasági hatalma lesz. A 2020-as kétpólusú világ Bulmer-Thomas szerint sokkal veszélytelenebb lesz, mint volt a hidegháború a Szovjetunió és az USA között. A feleknek sok közös érdekük van, többek közt a világkereskedelem zavartalansága, a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozása. Kína érdeke a belpolitikai stabilitás a gyors gazdasági növekedés érdekében. Egy esetleges konfliktusból Peking számára semmi jó nem származna. A világ többi része számára ez a kétpólusú felállás nem lenne előnyös. A két nagyhatalom olyan kérdéseket, mint az éghajlatváltozás és ezzel összefüggésben a környezetvédelem, vagy a nemzetközi jog szabályainak betartása, nem tart túlságosan fontosnak.

A párizsi „Biztonságpolitikai Intézet” egy tanulmánya szerint egészen máshogy fest a világ húsz év múlva. Ebben egy többhatalmi pólusú glóbuszt vázolnak fel, mely ellentmondásos, ugyanakkor új értékek kapnak hangsúlyosabb szerepet, mint a „természet”, a „tudás”, vagy a „jogbiztonság”. A globalizáció tovább folytatódik, de sokkal kevésbé nyugati indíttatásra. A világhatalmak mellett a nacionalizmus, vagy a vallási fundamentalizmus is felerősödik. A határokon átívelő nem kormányzati szervezetek szerepe is feltehetőleg megnő. Ennek következménye egy egymással versengő világrégiókból álló új rend lenne, melyek nagyon eltérő kulturális, politikai modelleket követnének, és az egész rendszerre a klasszikus hatalmi politizálás lenne jellemző, mely bizonytalanná tenné a világrendet. Mark Leonard brit külpolitikai gondolkodó négyhatalmi gócpontot vázolt fel, ezek az USA, az EU, Oroszország/Kína, valamint a Közel-Kelet („az igaz hit földje”). Oroszország és Kína között nem egyesülést ért, hanem egy szoros együttműködést. Már most is létezik a Sanghaj Együttműködési Szervezet (Sanghai Co-operation Organisation – SCO), melynek munkájában megfigyelőként Pakisztán, India és Irán is – összesen négy vagy öt atomhatalom – részt vesz. A fejlődő országok erre a szövetségre nagyon is mintaként tekintenek.

A vízszintes tagolódás mellett egy függőleges elkülönülés is megfigyelhető, nevezetesen a demokratikus és az inkább autokratikus szuperhatalmak között. Az EU és az USA előbbibe, míg Kína, Oroszország és a Közel-Kelet államai utóbbiba tartoznak. Eszerint a 2020-as forgatókönyv alapján az egyensúly hol egyik, hol másik fél javára billenne, de nem valószínű, hogy állandó lenne a háború, mert a gazdasági érdekek összekötnék őket. Egy ilyen világrendben az Európai Unió lehetősége abban áll, hogy együttműködik az általa fontosnak tartott kérdésekben a többi szuperhatalom azon alegységeivel, akik számára ez szintén fontos, példának okáért a környezetvédelemben az Egyesült Államok olyan tagállamaival, akik ezt hangsúlyozzák. Az EU mindig kilábalt a válságos időszakokból (olajválság, stb.), és némi friss gondolkodással, beleérző képességgel sikerülhet a dolgok irányítását ismét átvenni.