1945-ben olyan terv is felmerült – amely ma nevetségesnek tűnne – hogy Franciaország belép a Brit Nemzetközösségbe.

A britek számára kisebb szenzációval ért fel, amikor a napokban a BBC újságírói olyan dokumentumokat találtak 1956-ból, miszerint a franciák akkoriban elfogadták volna a királynőt államfőjüknek. Az akták tanúsága szerint Sir Anthony Eden brit, és Guy Mollet francia kormányfők beszélgetése során a francia miniszterelnök felvetette a két ország összeolvadásának lehetőségét. „Égalité ide, vagy oda, ha a franciák el kellene hogy ismerjék az angol királynőt uralkodójuknak, nem okozna nagy nehézséget”, mondta akkoriban Mollet. Ennek ellenére Nagy-Britannia nemet mondott. Franciaország mégis aláírta 1957-ben a Római Szerződést.

„A mai helyzetben egy ilyen egyesülés lehetősége egyenlő a nullával”, mondja Wilfried Loth, a duisburg-esseni egyetem európai történelem professzora. A Római Szerződés aláírása idején azonban hasonló projektek sokakban felmerültek. Némelyik igen elrugaszkodott volt, míg mások közel álltak a valósághoz. Példának okáért Jean Monnet – akit az EU atyjának is szoktak nevezni – felvázolta egy föderális Európa lehetőségét. Egy hatalmas szövetségi állam lebegett a szeme előtt, ahol a tagországok feladják nemzetállami szuverenitásuk egy részét. Egy teljesen más megközelítést javasolt Winston Churchill híres, 1946-os zürichi beszédében. Egy Európai Egyesült Államokat, amely azonban inkább egy laza államszövetségként működött volna, a tagok teljes szuverenitásának megőrzésével. Churchill ötlete volt a közös európai haderő is. Ez az ötlet volt többek közt, amely létrehozta az Európa Tanácsot. 1950-re kidolgozták az első terveket, majd megalakult az Európai Védelmi Közösség (EVK). A cél egy közös haderő volt, melyben a nyugatnémet, francia, olasz, holland, belga és luxemburgi egységek közös parancsnokság alá kerültek volna. A védelmi közösség legnagyobb szószólója Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár volt, aki ettől remélte, hogy hazája megszabadul a külföldi megszállástól és elnyeri teljes szuverenitását. Azonban 1954-ben az EVK zátonyra futott, amikor a francia parlament elutasította ratifikációját. Ha akkor megszavazzák a francia képviselők, ma talán a német kiskatonák Toszkánában, vagy akár a belga partvidéken teljesítenék sorkatonai szolgálatukat. Akkoriban azonban ez még nehezen volt kivitelezhető. Az angol, mint világnyelv még nem terjedt el oly széles körben Európában, és négy különböző nyelven kiadott parancsok inkább káoszhoz, mint rendhez vezettek volna.

Német, holland, vagy olasz katonák ugyanazt az egyenruhát viselték volna és a különböző egységekben a szövetségesek katonái együtt szolgáltak volna, egy európai főparancsnoksággal az élén. „Ez lett volna a NATO európai oszlopa”, teszi hozzá Loth professzor, „és ez egy európai, nem csupán francia atomhatalomhoz vezetett volna.” Az EVK meghiúsulása után különféle tervek láttak napvilágot, hogy milyen síkon kellene elkezdeni az integrációt, szóba került egy kutatási-fejlesztési közösség, vagy egy központi mezőgazdasági hatóság felállítása is. Egy közlekedési közösség terve is felmerült, ahol a szárazföldi, vízi, légi és vasúti közlekedést európai szinten szabályozták volna. Bár a Deutsche Bahn (DB) és a francia SNCF mégsem egyesült, Wilfried Loth szerint előnyös lett volna, ha a mai privatizációs folyamatot nem a német kormány, hanem az Európai Bizottság vezényli le.

A Franciaország és Nagy-Britannia közötti uniónak van egy előtörténete. Amikor 1940-ben a nácik megtámadták a franciákat, London felajánlotta Párizs eleste után az uniót. Az angolok és franciák közösen akarták a Harmadik birodalmat legyőzni. Franciaország akkor másként döntött.