Vegyük sorra azokat az elterjedt vélekedéseket, melyek a drámai ütemben bővülő ázsiai óriás teljesítményét övezik - partnerek és a riválisok körében egyaránt!

„Kína legnagyobb kockázatai gazdasági jellegűek”

Nem igaz. A kínai növekedés hordozta legnagyobb rizikófaktorokat sokkal inkább a környezethez kell kötnünk: az ökológiai károkhoz és ahhoz, hogy a kommunista állam még csak el sem ismeri a fennálló problémákat. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Kínával ne lennének gazdasági nehézségek is, legyen szó inflációs vagy recessziós kockázatról. Ám ezek intézményi és törvényi kezelését Pekingben – a környezeti kérdésekkel ellentétben - nem tagadják, sőt komolyan veszik. A kínai megapoliszok – mint Sanghaj, Peking, Hong Kong lakossága súlyos légszennyezésben él, a nagyvárosok számára elérhető vízkészletek alig 1%-a biztonságos emberi fogyasztáshoz. Egy-egy tisztítórendszer meghibásodása milliók vízellátását szakíthatja meg hetekre – ahogy ez megtörtént nemrég Harbin városban. A rendkívül alacsony szintű higiéniai környezet a hepatitis és a HIV fertőzöttség gyors ütemű növekedéséhez vezet – utóbbi aránya csak 2006-ban mintegy 30%-al nőtt. További problémát jelent, hogy a széndioxid és más üvegházhatású gázok kibocsátása hosszú távon drámaian ronthatja az ország mezőgazdasági teljesítményét is.

„Elkerülhetetlen egy második Tienanmen téri krízis”

Aligha. Az 1989-es Tienanmen téri katasztrófa, amikor a kommunista kormány a tüntető diáktömegbe lövetett, ma azért is nehezen elképzelhető, mert egy akár nagyszabású tüntetéssorozat kezelésére a kínai államhatalomnak már sokkal többféle eszköze adott. Ez azonban nem jelenti, hogy Kínára ne lenne jellemző a széleskörű lakossági elégedetlenség, többek között a már említett környezeti és higiéniai helyzet, a társadalmi szakadékok következtében, a földtulajdonlás rendezetlen és ellentmondásos szabályozása, a burjánzó kormányzati korrupció miatt vagy egyéb okokból. Az ország belsejében évente soktízezer tiltakozó megmozdulás zajlik a parasztok elégedetlenségére visszavezethetően, sokszor súlyos áldozatokkal – ám a karhatalom részéről mindig ügyelve arra, hogy az esetek ne kaphassanak nagy nemzetközi nyilvánosságot. Közben pedig a kormányzat átfogó reformokat dolgoz ki és vezet be, melynek keretében többet költ vidékfejlesztésre, csökkenti a mezőgazdasági tevékenységet sújtó adókat. Röviden tehát a kormányzat karanténban tartja a tiltakozásokat, ám a korábbinál sokkal nagyobb figyelmet fordít az okok felszámolására is. Az igazi kérdés így az, hogy a kínai gazdaság kiemelt rizikófaktorait, mint az inflációt vagy a munkanélküliséget hosszú távon is megfelelően kezeli-e majd Peking, elkerülve ezzel a mainál általánosabb belső feszültségek kialakulását.

„Kínában biztos az elitpolitika helyzete”

Igaz, bár kevésbé mint a felszínes szemlélődő hinné. A kínai politika ma a korábbinál intézményesebb, a politikai elit pedig pragmatikusabb, ahogyan a vezetők el kívánják kerülni a velük szembeni előítéletek továbbélését. Tény ugyanakkor, hogy a politikai verseny és átláthatóság kialakulása rendkívül lassan halad Kínában, és a fontosabb tisztségviselők utódainak kijelölése továbbra is feudális jelleget mutat. Kína legfontosabb problémái azonban – kezdve a környezettől a szociális különbségekig – csak az eddiginél nyíltabb politikai közbeszéddel oldhatók meg, ez pedig tágabb nyilvánosságot és a párton belül is demokratikusabb vitát kíván. Az idei éves kongresszuson már-már feltűnően kínos volt, ahogy egyes kulcsfontosságú témákat hatalmi megszokásból agyonhallgattak, és az ésszerű programok, politikai megoldások kibeszélésének hiánya érezhető frusztrációt szült. Kína további stabil gazdasági növekedése már számos olyan döntést, stratégiai elhatározást igényel, amely egyszerűen nem magyarázható meg szocialista retorikával, így a nyitás hosszabb távon elkerülhetetlen.

„A kínai bankrendszer össze fog omlani”

A helyzet bizonytalan. A GDP 45%-át kitevő állami beruházásokat kezelő banki szféra egészen mostanáig súlyos gondokkal küzdött, ahogy hatalmi nyomásra hatékonyságot nélkülöző állami vállalatokat volt kénytelen tömegesen hitelezni. Ám a rendszer máig túlélte ezeket a kihívásokat, és ma már jobb a helyzet: javul a beruházók hitelképessége, ahogy költekezéseiket egyre csökkenő arányban finanszírozzák kölcsönökből. A folytatódó privatizáció pedig immár megbízható nem-állami ügyfeleket is jelent a bankok számára. Természetesen a problémák nem szűntek meg, és a kínai bankok továbbra is erőteljes politikai nyomás közepette hozzák meg döntéseiket a hitelkérelmek felett. A fizetőképességüket veszélyeztető bizonytalan ügyfélkapcsolatokat tovább súlyosbíthatja, hogyha az új befektetési lehetőségek – mint a tőzsde vagy az ingatlanpiac – növekvő számú ügyfelet csábítanak el a bankoktól.

„Kína túlságosan függ a külföldi pénztől”

Nem igazán. Kína a Mao-éra letűnése óta a nemzetközi kereskedelem fontos szereplője, és ma már a kormányközi intézményrendszerek elismert tagja. Meggyőző exporttevékenysége mellett vonzó a külföldi működő tőke számára is, melyre jó alapot ad nem csupán az olcsó termelési lehetőség, de a dinamikusan növekvő helyi piac is. Az exportnak a kínai GDP-ben betöltött nagy aránya és a külföldi tőke volumene sokakban azt a félelmet kelti, hogy az ország túlságosan függ a külföldtől, ám valójában Kína közel 1 trilliárd dollárnyi külföldi befektetésekben rejlő tartalékokkal, és jelentős hazai megtakarításokkal rendelkezik, és hatalmas belső felvevőpiacainak köszönhetően számos ázsiai versenytársánál kevésbé függ a kiviteltől.

„A kínai nacionalizmus növekedőben van”

Igaz, ám ennek következményei nem túlbecsülendők. A populista nacionalizmus a kínai közbeszéd része a 19. századtól kezdve, és alapvetően a nyugati kulturális és technológiai befolyás ellensúlyozásával magyarázható. Ma a kommunista párt, melynek ideológiai arcéle az 1980-as évektől folyamatosan erodálódik, legitimációjának és népszerűségének növelésére használja a nacionalista hangvételt. Ám Peking azzal is tisztában van, hogy ez kétélű fegyver: amennyi hasznot hozhat otthon, annyi kárt okoz az országnak külföldön. A vezetők azt is tudják: a nacionalizmus túlzott megerősödése éppen a bizalom csökkenését jelentheti azon politikusok felé, akik érzékelhetően figyelembe veszik a nemzetközi szempontokat, vagy épp a külföldi befektetők érdekeit – így ez az elitnek sem érdeke.

„Kína felemelkedése katonai konfliktus veszélyét hordozza”

Nagyon valószínűtlen, legalábbis a belátható jövőben. Igaz, hogy az óriás modernizálja haderejét, beleértve a nukleáris elrettentési technológiát és a hagyományos haderőnemeket egyaránt. Mindezt valószínűleg használni is fogja, ha érdekei úgy kívánják akár a Kelet-Kínai vagy a Dél-Kínai tengeren, Tajvannal szemben vagy egy Észak-Korea esetleges összeomlását övező válságban. Ám Kína már nem forradalmi hatalom. Az elmúlt 25 évben már nem alakult ki olyan érdeke, amely mély nemzetközi egymásra utaltsága közepette is hasznossá tenne bármiféle komolyabb katonai érdekérvényesítést. Peking irányából a biztonságpolitikai kihívás kevésbé a háborús veszély, sokkal inkább a doktrínák terén jelentkezik: ahogy az ország szerepe a nemzetközi rendszerben egyre nő, már nem csupán szabályalkalmazó, de maga is szabályozó szeretne lenni. Kína várhatóan bele akar majd szólni a hallgatólagos megállapodások, nemzetközi biztonsági normák alakításába.