A miniszterelnöki pozíció jogosítványaiból és hagyományaiból kifolyólag, párosulva a magabiztos parlamenti támogatással, Tony Blair komoly mozgástérrel rendelkezett egyéni döntéseinek meghozatalában miniszterelnöksége alatt. A májusban megválasztott francia elnökre azonban még ennél is szélesebb körű hatalmi kompetenciák várnak. A nyugati világban aligha képzelhető el olyan politikus, aki nagyobb személyes hatalom kapujában áll, mint Nicolas Sarkozy vagy Ségnolène Royal. Igaz az Elysée Palota jelenlegi lakója, Jacques Chirac elnöksége végéhez érve éppenséggel nem nevezhető mindenhatónak. Ez azonban annak tudható be, hogy nem rendelkezik oly erős legitimációval, mint amilyennel Sarkozy vagy Royal fog megválasztása esetén. Chirac maga ellen hívta ki a sorsot, mikor feloszlatta a parlamentet és új választásokat tűzött ki, melyen óriási többségű győzelmet szerzett, mely többséget azonban nem személyes népszerűségének, hanem a szélsőjobboldali ellenfelével Jean-Marie Le Pennel szemben érzett ellenszenvnek köszönhet.

A tiszta győzelemmel és a minden bizonnyal támogató parlamenttel a háta mögött az elnökválasztások győztese egyedül gyakorolhatja azt a hatalmat, mellyel a de gaulle-i alkotmány felruházza. A világ számára pedig rendkívül fontos kérdés, hogy a győztes miként fogja hatalmát érvényesíteni a nemzetközi politika porondján. A politikának ez az a színtere ugyanis, mely legnagyobb teret enged az egyén számára, mint ahogyan azt Francois Mitterand mondta, a külpolitika az „elnöknek van fenntartva”. Ami az európai politikát illeti, Sarkozy a politikai unió lelkes támogatója. Az alkotmány újjáélesztését szeretné látni – habár valamivel karcsúbb változatban –, amit – az előzményekből tanulva – parlamenti ratifikáció útján szeretne életbe léptetni. Törökország uniós csatlakozását nem támogatja. Ezzel szemben Royal csak abban az esetben támogatná az európai alkotmány ügyét, ha az támogatná jóléti programjának megvalósítását, és az alapdokumentumot ismételten népszavazásra bocsátaná.

Franciaország Nagy-Britanniával szembeni politikája várhatóan kevesebb konfliktussal lesz terhelt, mint a Chirac-Blair páros idejében, mely viszonyt jól jellemez a Chiracnak a francia farmereknek juttatott EU-s támogatások ügyét kísérő pengeváltás során tett kijelentése, miszerint Blair „egy rendkívül durva fiatalember”. Ami azt illeti, Sarkozy nagy tisztelettel tekint a brit gazdaság elmúlt évtizedben mutatott gazdasági teljesítményre. Kampányában hangoztatja is, hogy ő a britekhez hasonlóan kívánja kezelni Franciaország problémáit, utalva a munkanélküliség alacsony színvonalára vagy a szabadpiaci liberalizmusra, a Thatcher-Blair-Brown iskolára. Ha végre a miniszterelnöki székbe kerül, akkor Brownnak minden bizonnyal keményebb francia vezetéssel kell szembetalálkoznia Royal elnöki győzelme esetén. Habár magáénak vallja Brown alapvető munkáspárti nézeteit, sokkal inkább a francia hősnőhöz, Jean d’Archoz igyekszik hasonlítani magát. Úgy tűnik, hogy nem csak kampánycélokra használja a nacionalista húrokat.

Mindazonáltal az elnökválasztás után a francia külpolitikában a legnagyobb változást a transzatlanti kapcsolatok terén várható. Az iraki háború kapcsán a francia és az amerikai álláspont közötti törésvonal és kölcsönös neheztelés az óceán két partján a világ rendjéről alkotott különböző képeknek volt betudható. Sarkozy azonban egyértelműen atlantista a legtöbb ügyben – mégha a Közel-Keletet érintő kérdésekben nem is. Royal felfogása minden bizonnyal megegyezik demokrata elnökjelölt társaiéval, ami azonban nem jelenti azt, hogy Hillary Clintonnal felhőtlen kapcsolatot ápolna. Bizonyára megvan az oka, hogy a két női politikus mindezidáig vonakodott a személyes találkozóktól. Sarko és Sègo új arcként próbálják ábrázolni magukat. Nemcsak Franciaország, de az egész világ előtt. Hogy miben fog állni ez az újdonság? Véleményem szerint profán módon a francia grandeur hangoztatásától való elállásban. Ez pedig nem rossz hír a világ számára.