2006 decemberében Jim Niven, a Royal Dutch Shell külső ügyeiért felelős vezetője épp egy előadást tartott Juzno-Szahalinszkban, a vállalat szahalin-szigeti főhadiszállásán a 45 milliárd hordós olaj- és gázkitermeléssel kecsegtető Szahalin II projekt fényes kilátásairól, mikor egy kollégája idegesen félbeszakította. A hozott hír meghökkentő volt, habár hasonló pletykák már lábra kaptak a munkások körében: a Shell lemondott a 22 milliárd dolláros projektben lévő többségi, 55 százalékos tulajdonjogának feléről az orosz gázóriás, a Gazprom javára, mely a Shell részesedése mellett megvásárolta a japán partnerek (Mitsui és Mitsubishi) tulajdoni részesedésének felét is, mindössze 7,5 milliárd dollárért. A Shell szóvivője szerint ezen összeg az induláskor való belépéshez is alig lett volna elegendő. Mindemellett a projektben részt vevő olajvállalatok elfogadták, hogy 3,6 milliárd dollárig állják a projekt költségtúllépéseit is.

Ami azt illeti, a Shell képviselői nem az erő pozíciójából tárgyaltak Moszkvában. Ez elképzelhetetlen lett volna Vlagyimir Putyin Oroszországában. Ott, ahol a kormány kemény kézzel igyekszik visszaszerezni az állami befolyást az ország ásványkincs- készleteinek kitermelése fölött. Tavaly nyáron a Természeti Erőforrások Minisztériuma hirtelen támogatni kezdte a hangjukat a Szahalin-sziget ügyében felemelő környezetvédőket, a már 10 éve a legkisebb környezeti károk okozásáért síkra szálló Sakhalin Environment Watch tagjait, és visszavonta a csővezetékek építésére kiadott engedélyeket, mellyel komoly csúszást okozott a kivitelezésben. Az 50 milliárd dolláros kártérítési bírsággal fenyegető per pedig nyilvánvalóvá tette a Shell vezetése számára, hogy akár mindent elveszíthet, így nem csoda, hogy belement tulajdonosi részesedése felének kiszolgáltatásába.

A szahalini projekt története jól mutatja, miként esett a Shell – és partnerei – az orosz kormány egyre asszertívebbé váló politikájának áldozatául, de arra is rávilágít, hogy a vállalat mily rosszul használta ki lehetőségeit, mikor 12 évvel ezelőtt munkához látott a szigeten. 1996-ban ugyanis egy olyan termelésmegosztási szerződést kötöttek, mely mindenki szerint rendkívül hátrányos volt Oroszországra nézve. Az olaj világpiaci ára ekkor hordónként 22 dollár volt, Oroszország térdre kényszerülve megadta a Shell által döntő többségben tulajdonolt Szahalin Energiai Befektetési Rt. számára az előjogot, hogy először megtérüljön befektetési költsége, illetve annak 17,5 százaléka nyereség formájában, mielőtt az orosz kormány is megkapná 10 százalékos részesését az eladott szénhidrogének után. A szerződés 1996-os megkötésekor még a Shell tárgyalhatott előnyösebb pozícióból. Habár a kitermelésmegosztási módszer nem idegen az olaj- és gázszektorban, a Szahalin II megállapodás mégis mérföldkőnek bizonyult, ugyanis ez a szerződés nyilvánvalóan hátrányos volt az orosz fél számára, mivel a Shell minden kockázatot őrá ruházott át. Ráadásul, minél magasabbak a rendszer kiépítési költségei, annál több bevételtől esik el a későbbiekben az orosz kormány. Így nem csoda, hogy gyanús szemekkel figyelték a 1996-ban becsült 10 milliárd dollárról 2005-re 20 milliárd dollárra történő megugrását, ami csak megerősítette a Shell és partnerei pazarló gazdálkodásával kapcsolatos orosz aggályokat.

Moszkva türelme így végül 2005-ben a költségek megduplázódásáról szóló bejelentés kapcsán ért végleg véget. A költségnövekedés elsősorban nem a pazarlásnak, hanem a munkabérekben azóta beállt 20 százalékos növekedésnek, az olaj világpiaci árának megháromszorozódásának, és a csővezetékek kiépítéséhez szükséges nyersanyagok, így az acél árának megugrásának tudható be. A szahalini projektekben járatos mérnökök mindazonáltal úgy vélik, hogy a Shell legnagyobb hibája az volt hogy nem tudott, de leginkább nem akart alkalmazkodni az itteni viszonyokhoz. A vitás ügyekben a cég képviselői minden esetben ügyvédek garmadájával jelentek meg, hogy igazukat bizonygassák. Ugyanis igenis lehet mindenki számára kedvező módon vinni – mondják –, még egy ily gigantikus méretű beruházást is. Ehhez csak az kell, hogy meggyőzzük és a vállalkozásban érdekeltté tegyük a helyieket is. Nos ez az, amit a Szahalin Energiai Befektetési Vállalat elmulasztott megtenni. Ráadásul a külföldi alkalmazottak és mérnökök luxuskörülmények közötti életvitele is szemet szúrt a helyieknek, tovább növelve ellenszenvüket. Úgy tűnt számukra, hogy valaki partit rendez a saját nappalijukban, de őket nem hívja meg.

Végül is a környezetvédők és a kormány érdekei ez esetben egybeestek. De a Sakhalin Environment Watch vezetője már előre fél attól, hogy az eddig oly fontosnak tartott környezetvédelmi szabályokat a Gazprom mennyire fogja figyelembe venni. Minden bizonnyal semennyire.