« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Liberális az, amit a liberálisok tesznek
Liberal Is As Liberal Does
By Michael McFaul
The American Interest, March/April 2007


Mint minden országban, a jelenlegi politikai, gazdasági helyzet Oroszországban is egy hosszú folyamat eredménye, mely formálásában az intézményi és az individuális változók egyaránt szerepet játszottak. A mai Oroszország működésének megértéséhez, és a jövőbeni lehetséges tendenciák felvázolásához elengedhetetlen, hogy elválasszuk egymástól azt, ami mindenképpen megtörtént volna az országban a posztszovjet újjáépítés időszakában, és azokat a tényezőket, melyek individuális döntésekre vezethetők vissza. A kommunizmus európai összeomlása utáni időszak olyan politikai és gazdasági átalakításokat helyezett kilátásba, melyekkel egy lapon csak az 1789-es franciaországi vagy az 1917-es orosz célkitűzések említhetők. Ráadásul a régióban egyes országok amellett, hogy drasztikus politikai és gazdasági átalakulás előtt álltak, új államhatárokat is kaptak. Sok esetben pedig nem tudtak megfelelni ennek a hármas kihívásnak.

Ezen átalakulás hajnalán számos politológus úgy vélte, hogy a piaci reform és a demokrácia egyszerre történő megvalósítása lehetetlen vállalkozás. Ugyanis ha az újonnan választott demokratikus politikusok meglépik a szükséges szerkezeti és makroökonómiai reformlépéseket, melyek kijelölik a kommunizmusból a kapitalizmus felé vezető utat, a tömegek – elsősorban a munkások és a nyugdíjasok ezrei – felemelik szavukat a neoliberális intézkedések ellen, szociáldemokrata politikusokat emelve a vezető döntéshozói pozíciókba. Így az elemzések szerint kezdettől fogva két szcenárióval lehetett számolni: vagy a demokrácia megőrzésére összpontosítva aláássák a gazdaság piaci erőkön alapuló felépítményt, vagy a demokrácia érvényesülése várat magára, amíg a liberális gazdasági rendszabályokat bevezetik.

A régióban a kommunizmus összeomlását követő évtized nem támasztotta alá teljes mértékben ezeket a várakozásokat. Ami azt illet, a gyakorlat megmutatta, hogy a demokratizálódás és a piaci átalakulás kölcsönösen erősítik egymást. Azok az országok voltak a legsikeresebbek a gazdasági átalakulás terén, amelyben kezdetektől fogva erős lábakon állt a demokratikus konszolidáció (mint Lengyelország vagy Mongólia). Ezzel szemben ott, ahol a politikai konszolidáció lassabb ütemben haladt (mint Szlovákia vagy Tádzsikisztán), a gazdasági reformok is csak részlegesek voltak, a GDP növekedési üteme is lassabb volt. Az igaz, hogy a kommunizmus összeomlását követő gazdasági reformok a régióban komoly válságot okoztak (talán mélyebbet, mint annak idején a Nagy Gazdasági Válság a Nyugaton), de a munkások és nyugdíjasok tömegei nem fordultak tömegesen a kormányok és gazdasági intézkedéseik ellen. Sokkal inkább a régi üzleti elit volt az, amely igyekezett gátját szabni a teljes átalakulásnak.

Oroszországban ez oly módon ment végbe, hogy az állammal szoros kapcsolatokat ápoló üzleti elit, kapcsolatait kihasználva, óriási haszonra tett szert a részleges reformok során, a privatizációs folyamatok tökéletlenségét meglovagolva pedig rátette a kezét az ország stratégiailag kiemelkedő fontosságú olaj-, gáz- és más ásványkincseket kezelő vállalataira. Az ún. oligarcháknak emellett megvolt az a helyzeti előnyük is, hogy a kormánykörökből jövő barátaik a „liberálisok” voltak. Így a korábbi állami vállalatoknak illiberális és korrupt módon a Jelcin uralta Kreml holdudvarának történő kiszolgáltatása eleve indokkal szolgálhatott e vagyon Putyin alatti újbóli kisajátítására. Így a privatizáció első hullámából kimaradt KGB-s tisztek jutottak hozzá a stratégiai energetikai, telekommunikációs és közlekedési vállalatokhoz. A gazdasági liberalizáció tehát kudarcba fulladt Oroszországban, azonban nem valamilyen rendszerspecifikus, kikerülhetetlen elemnek, hanem húsvér emberek döntéseinek köszönhetően. Eközben pedig emberek milliói húzták a rövidebbet. Mindemellett minden forradalom során el kell, hogy jöjjön a „Thermidor” korszaka, amikor is az átalakulás korábbi lendülete kifárad, és ismét a szabályok, a rend veszi át a főszerepet.

Oroszországban ezt a rendet várták el a 2000-ben az elnöki székbe kerülő Vlagyimir Putyintól is, aki megválasztása után igyekezett is megfelelni az elvárásoknak. Ezek során rengeteget profitált a kedvező strukturális folyamatokból, melyre vajmi kevés befolyása volt. Először is az 1998-as pénzügyi válságból való kilábalás szigorú monetáris politikát követelt meg, mely párosulva az alulértékelt rubellel, a függetlenség óta első alkalommal, gyors ütemű gazdasági növekedést indított be. Másodszor, Putyin épp akkor került az elnöki székbe, amikor az energia világpiaci ára növekedésnek indult. Harmadszor pedig az 1993-as alkotmánynak köszönhetően rendkívül erős elnöki hatalmat örökölt meg, mely nélkül autokratikus döntéseit vagy nem tudta volna meghozni, vagy jóval erőszakosabban kellett volna fellépnie érdekükben. Tehát a jelenleg tapasztalható stabilitás és gazdasági növekedés vajmi csekély mértékben köszönhető az orosz elnöknek. Mindazonáltal saját céljai elérése érdekében – legyenek azok jók vagy rosszak – kihasználta a pozitív gazdasági környezet nyújtotta lehetőségeket. Ami gazdaságpolitikáját illeti, hatalomra kerülve drasztikus liberális reformokat léptetett életbe (13 százalékos egykulcsos adó, társasági adó csökkentése, stabilizációs alap létrehozása), melyet azonban a közvélemény nem támogatott. Ez jó példája annak, hogy az erős alkotmányos felhatalmazás miként teszi lehetővé egy intézmény, jelen esetben az elnöki intézmény számára, hogy elszakadjon a lakosságtól.

Paradox módon, Oroszországban épp az illiberális politikai berendezkedés adott teret a gazdasági liberalizáció számára. A politikai lépések vonatkozásában ugyanígy az erős alkotmányos felhatalmazás és a kedvező világgazdasági környezet teremtette keretek tették lehetővé az antidemokratikus döntések sorának meghozatalát. Putyin nem sértette meg látványosan az 1993-as alkotmányt, Oroszország ma szabadabb és demokratikusabb ország, mint a Szovjetunió volt egykoron, de az orosz demokratikus intézmények valódi demokratikus tartalma jelentős mértékben háttérbe szorult az elmúlt hat év során. Putyin tudatosan és szisztematikusan felszámolta hatalma minden ellensúlyát, miközben kiterjesztette az ország intézményeinek állampolgárok alkotmányos jogait sértő hatáskörét. Visszaszorította a regionális vezetők, a független média, az üzleti körök, a parlament, a miniszterelnök és a kormány hatalmát, a politikai pártokat és a civil társadalmat, miközben nőtt a titkosszolgálatok politikai szerepe, és az alkotmányosan független intézmények, a bíróság, a rendőrség átpolitizálttá váltak. Eközben véres háborút folytat Csecsenföldön országa állampolgárai ellen. Ezek voltak tehát azok a döntések, melyek egy sajátos individuumra vezethetők vissza. Egy másik vezető, hasonló külső körülmények közepette minden bizonnyal olyan politikát folytatott volna, mely erősíti a demokrácia helyzetét az országban.

De milyen összefüggés van a politikai autokratizálódás és a gazdasági növekedés között? Az évtized első felében a két folyamat egybeesett egymással, azonban a későbbi évek bebizonyították, hogy a demokratikus intézmények és gyakorlat háttérbe szorítása és a gazdasági növekedés nem mutat szabályszerű pozitív korrelációt, sőt a kapcsolat inkább negatív. Az a leginkább szembetűnő, hogy Putyin és köre mily nagy lendülettel vetették bele magukat az ország legértékesebb javainak újraosztásába. Ennek legnagyobb botrányt kavaró példája volt a Jukosz-ügy, a Mihail Hodorkovszkij vezette vállalat államosítása majd ismételt eladása a Rosneftnek, mely nem csupán az ország legjövedelmezőbb olajvállalatát tette tönkre, de távol tartja a befektetőket is. Ugyanilyen állami nyomás volt tapasztalható a Sibneft-részvények Gazprom javára történő eladása, majd a Shell Szahalin 2 projekttől való eltávolítása során is. E döntésekkel a korábban magánkézben lévő energiaszektor a jóval kisebb hatékonysággal működő állami szektor kezébe került. Az állam továbbá fölösleges környezeti előírásokra hivatkozva számos külföldi befektetőt ijesztett el az oroszországi üzlettől. Mindezen lépések ellenére az orosz gazdaság továbbra is növekszik, ez azonban semmi másnak nem tudható be, mint a magas energiaáraknak. Az ebből fakadó helyzeti előny ellenére is, az orosz gazdaság növekedési üteme Putyin elnöksége alatt elmarad a térségi átlag mögött. 2000-ben, mikor Putyint elnöknek választották, Oroszország a második leggyorsabb ütemben növekvő gazdasággal büszkélkedhetett a posztszovjet régióban. 2005-ben a tizenharmadik volt.

Oroszország még így is gazdagabb, mint bármikor volt, miközben a lakosság élvezheti az ország életében szinte soha nem tapasztalt szabadságot. Ez azonban nem Putyin érdemeit öregbíti, hanem az ország korábbi vezetőiről árul el valami lesújtót. Putyin csak az elődeihez képest nevezhető jó vezetőnek. Egy más típusú elnök, más gyakorlatot követő intézmények élén jóval többet tudna tenni országa érdekében.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány