Első pillantásra különbözőbbek nem is lehetnének. Egyik helyen a viszonylag későn politikai pályát választó természettudósnő az NDK-ból, másikon a pártkatona és ünnepelt futballsztár skót. Szociáldemokrata az egyik, kereszténydemokrata a másik. Angela Merkel és Gordon Brown hamarosan kénytelen lesz együttműködni, ha az év közepére kiírt választásokon legesélyesebbnek tartott brit átveszi Tony Blair miniszterelnöki székét.

Blair rendszerint személyes karizmájával győzte meg német partnerét, ezzel szemben Brownt a brit sajtó gyakran illeti a mogorva és vészjósló jelzővel. Míg előbbi páratlan személyisége számtalanszor mozdította ki a vitákat a holtpontról, utóbbiról beszédei után az a szóbeszéd járja, hogy nem igazán képes magával ragadni hallgatóságát. A Munkáspártban sokan jogosan tették fel a kérdést, vajon egy ilyen jelölttel meg lehet-e nyerni a választásokat? Merkel kancellárasszonnyal kapcsolatban hasonló kételyek merültek fel megválasztása előtt. Nem ez az egyetlen hasonlóság kettejük között. Brown – akárcsak Merkel – protestáns lelkész gyermekeként látta meg a napvilágot, egy skót presbiteriánus családban. A presbiteriánus nevelési elveket pedig a leggyakrabban a porosszal szokták rokonítani szigorúsága okán. Mindkét politikus számára hasonló értékek fontosak: kötelességtudat, takarékosság, egyszerűség és szolidaritás azok iránt, akik önhibájukon kívül kerültek rossz helyzetbe. Emellett Brown igen művelt, nagy tudású értelmiségi, aki olthatatlan vággyal fogyasztja a könyveket, akárcsak a német kancellárasszony.

Fontosak ezek a közös vonások, mivel Brown, aki egyébként Nagy-Britannia történelmének leghosszabb ideig hivatalban maradó pénzügyminisztere, továbbra is megfejthetetlen rejtélyt jelent Európa fővárosaiban, de saját honfitársai számára is. Európa országai aggodalommal tekintenek a lehetséges jövőbeni miniszterelnökre, mert Brown kevéssé érdeklődik Európa iránt. Egy neve elhallgatását kérő munkáspárti politikus szerint „nem beszél idegen nyelveket, nem utazik soha Európában, egyáltalán nem szereti Európát”. A politikus azt is hozzáteszi kritikai megjegyzéséhez, hogy „Brown még nem értette meg az egyesült Európa politikai felépítését.” Bár Brüsszel mára vonattal már csupán kétórányira fekszik Londontól, Brown számára ez mégis áthidalhatatlan távolságnak tűnik. Akárhányszor ültek össze az EU pénzügyminiszterei, ő mindig csak egy képviselőt küldött maga helyett. Szintén Brown nevéhez fűződik a közös európai fizetőeszköz elutasítása. Öt alkalommal tesztelték Nagy-Britanniában az eurót, és mind az öt alkalommal elutasították a pénzügyi szakértők. Rossz nyelvek szerint ezeket a teszteléseket szándékosan úgy végezték, hogy se az euró, se más fizetőeszköz soha ne helyettesíthesse a fontot.

Gordon Brown Amerikában sokkal inkább otthon érzi magát. Határtalan optimizmussal tekint a tengerentúllal való együttműködésre, mivel szerinte ez elkerülhetetlen a globális fejlődés érdekében. De nem szabad összekeverni az amerikai életstílus teljes átvételét Brown filozófiájával. A pénzügyminiszter sokkal inkább a nyugati világ erkölcsi kötelességét hangoztatja a fejlődő régiók irányában. Az ő meggyőződése mélyebb gyökerű, a szegényeken való segítés, a világ jobbá tétele. Éppen ezért – Blairrel ellentétben – ő sosem fog szűk farmerben pózolni Bush elnök texasi birtokán, eltekintve attól, hogy egy ilyen nadrágba bele se férne.

Az 55 éves Brown nem lesz könnyű partnere sem Washingtonnak, sem a brüsszeli „eurokráciának”, de a jövőbeli francia államfőnek sem, még kevésbé – főleg gyermekkori olvasmányélményeiből táplálkozva – a német kancellárasszonynak. Brown nem csapatjátékos. Egy politikustársa szerint „áttekinti a problémát és addig gondolkodik rajta, amíg megoldást nem talál rá”, majd ezt mondja: „Én valószínűleg sokkal több ideig gondolkoztam rajta mint te, miért kéne elfogadnom a te álláspontodat, és az enyémet feladni.”