Habár a szorosabb európai integráció mögötti lendület gyengült az elmúlt időszakban, a nemzetközi gazdasági és politikai együttműködés közösségeinek csillaga felfelé ívelőben van a világ más részein. A Délkelet-ázsiai Államok Szervezete (ASEAN) például nemrégiben tűzte ki célul a szabadkereskedelmi övezet létrehozását, és kilátásba helyezte Japán, Kína és Dél-Korea felvételét. Dél-Amerikában az Argentínát, Brazíliát, Paraguayt, Uruguayt és 2006 júliusától Venezuelát is magába foglaló Mercosurral kapcsolatban egyre erősebbek a Latin-Amerika egészét keblébe fogadó gazdasági tömörüléssé alakulás hangjai, mely nyitni kíván az andoki államok és Mexikó felé. Habár az Afrikai Unió életképessége továbbra is csak vágyálomnak tűnik, a kontinens déli és keleti részén a gazdasági integráció egyre erősebb lábakon áll.

E regionális együttműködések mindegyikében modellként tekintenek az Európai Unióra, mint a lépésről lépésre zajló integráció úttörőjére. Közös továbbá bennük, hogy az együttműködés, a szuverenitás megosztása, az egyre szorosabb integráció vágya mögött minden esetben az a cél áll, hogy a szövetkező államok megfelelő választ adhassanak a globalizáció kihívásaira. Habár Európában vannak ezzel kapcsolatos aggályok, a világ más részeiben nem maradt észrevétlen az Európai Unió alapító atyjának tartott Jean Monnet mondata, mely szerint „az európai integráció fontos állomás lesz egy új típusú világrend felé vezető úton”.

Annak ellenére, hogy 2005-ben a francia és a holland szavazópolgárok elutasították az eddigi alapszerződések bonyolult rendszerét felváltani kívánó európai alkotmány tervezetét, 18 országban ratifikálták annak szövegét. Néhány ország pedig – köztük Nagy-Britannia – még nem döntötte el a szerződéssel kapcsolatos végső álláspontját. A referendumok óta az Európai Unió két újabb taggal, Romániával és Bulgáriával bővült. Azonban a jelenlegi döntéshozatali mechanizmusok átfogó reformja nélkül az Unió nem bővíthető. Így egy újabb egyezmény megszületéséig a Nyugat-Balkán országai és Törökország csatlakozása csak hiú ábránd.

A népszavazások nem mértek végső és kiheverhetetlen csapást az európai projekt egészére. Az erős Európa szószólói úgy vélik, hogy a francia és holland szavazók inkább kormányaikkal kapcsolatban mondtak ítéletet a referendumon, nem pedig egy, az olyan globális kihívásokra választ adni kívánó Európával kapcsolatban fejezték ki ellenérzésüket, mint az éghajlatváltozás, a katonai vagy energiabiztonság. Ráadásul a közvélemény-kutatási adatok is azt mutatják, hogy a lakosság körében magas az erősebb Európa víziójának támogatása. Mint ahogyan az már korábban is megtörtént az európai projekt története során, az EU soros elnöki tisztét betöltő Németországra hárul a feladat, hogy repülőrajtot adjon az új szerződés körüli vitának. A március 24–25-re tervezett csúcson Angela Merkel célja, hogy Európa állam- és kormányfőivel elfogadtasson egy az Európai Unió céljairól és értékeiről szóló új nyilatkozatot, mely az egyes államok kapacitásain túlmutató új globális kihívásokra kíván fókuszálni. E nyilatkozatnak a célja, hogy demonstrálja, az Európai Unió globális szinten gondolkodik, arccal előre néz, nem pedig zavaros belső ügyeivel foglakozik.

A németek abban reménykednek, hogy a júniusi csúcson el tudják fogadtatni az új szerződés kidolgozásának és elfogadásának ütemtervét. Ezt már nem alkotmánynak nevezik majd, de a korábbi dokumentum számos elemét tartalmazni fogja. A döntéshozatalban a minősített többség kiterjesztését és a tagállami vétó visszaszorítását tűzi ki célul, európai külügyminiszter és diplomáciai szolgálat felállítását, továbbá a demokratikus deficit csökkentését, az európai és a nemzeti parlamentek szerepének növelését tervezi. A dokumentumból minden bizonnyal kimaradnak majd a múlt vitatott kérdései. Persze a német kormány mozgástere nagyban függ a 2007 áprilisában-májusában esedékes francia elnökválasztás kimenetelétől. Minden jel szerint mind Nicolas Sarkozy, mind Ségnoléne Royal véget akar vetni az EU-t évek óta megbénító paralízisnek, így bízni lehet abban, hogy az új francia elnök kész lesz elfogadni egy pragmatikus, de ambiciózus tervezetet, melynek elfogadására már a portugál elnökség védnöksége alatt kerülne sor, valamikor az év végén. Így némi szerencsével az új szerződés akár már a 2009 júniusában esedékes európai parlamenti választások előtt hatályba léphetne.

Ezzel együtt számolni kell az immáron 27 tagot számláló Unióban a ratifikáció nehézségeivel. Dániában és Írországban minden bizonnyal nem lesz probléma, és Lengyelországban és Svédországban sem várható elutasítás. Nagy-Britannia azonban már keményebb diónak bizonyulhat. Gordon Brown – már ha ő követi a várhatóan hónapokon belül lemondó Tony Blairt a miniszterelnöki székben – is minden bizonnyal támogatja majd a szerződést, ha ígéreteket kap a közösségi mezőgazdasági politika és a közösségi költségvetés tervezetének reformja terén. Az elvárások és a körülmények mindenképpen az integrációs folyamat újbóli fellendülése irányába hatnak. A lakosság és a tagállamok vezetői körében egyre nő az igény az Unió külpolitikai és hadi kapacitásainak növelésére. Emellett az orosz „fenyegetés” árnyékában az európai energiapolitika kialakítására is egyre nagyobb nyomás nehezedik.

A német gazdasági fellendülés nagyban növelheti Berlin asszertivitását az elnökség sikerre vitelével kapcsolatban. Csodákra azonban mégsem szabad várnunk.