Tony Blair figyelmeztetett előre: nem fogunk jobban szeretni egy saját problémáival foglalkozó, elzárkózó Amerikát a globális folyamatokban aktívan részt vevő aktív szuperhatalomnál. A nap, mikor ez bekövetkezik, azonban már nincs messze, ami nagyban köszönhető az elkényeztetett britek és európaiak Amerika-ellenességének. Az amerikai elnöki választási kampány minden jel szerint egyre komolyabbá válik, hiszen alig egy éven belül mind a demokrata, mind a republikánus jelölési bizottságok küldöttségének a fele megválasztásra kerül. Az indulók Hillary Clinton, Barack Obama és John Edwards a demokraták színeiben, John McCain, Mitt Romney, Rudy Giuliani pedig a republikánusoktól. Egyvalami azonban mind a hatukban közös: mindnyájan kiemelkedően fontosnak tartják a külpolitikát. De a jelen környezetben álláspontjuk nagyon könnyen megváltozhat, és a dzsihádisták, valamint a Gordon Brown és David Cameron amerikai külpolitikától Nagy-Britanniát eltávolítani kívánó, „Jenkik haza” jelszavak mellett felsorakozó brit tömegek megkönnyebbülésére az új elnök a világ egyetlen szuperhatalmát könnyen a neoizolacionizmus útjára viheti.

Mire a pártok eljutnak végső jelöltjeik kiválasztásához, az iraki akció sorsa minden bizonnyal eldől egyik vagy másik irányba. Amerikai életek nem lesznek közvetlen veszélynek kitéve – mint ahogyan azt Bob Gates védelmi miniszter ígérte néhány héttel ezelőtt –, és egy ideig biztos, hogy nem akarnak újabb külpolitikai akciót.

Az Egyesült Államok csendben nézte, amint Vlagyimir Putyin Moszkvája felélesztette a hidegháborús nyelvezetet. Németországban és Franciaországban el is kezdtek gondolkodni azon, mennyire is tanácsos tovább folytatni a „Jenkik haza!” külpolitika vonalát. Egyik elnökjelölt sem fog viszont odaállni az amerikaiak elé, kérve tőlük, hogy felhatalmazást adjon arra, hogy Washington megsegítse az Irakban őt faképnél hagyó franciákat, németeket, spanyolokat vagy olaszokat, ha Putyin netán úgy gondolja, hogy beveti a gáz- és olajfegyvert a neki sokkal inkább megfelelő európai politikai irányvonal kiharcolása érdekében. Az amerikaiak sokkal inkább úgy vélik, hogy ha Európa annyira aggódik az orosz fenyegetés miatt, akkor foglalkozzon saját védelmével, és végre hagyják, hadd foglalkozzanak ők is a számunkra fontos kérdéssel, a terrorizmussal. Így nem kis nyomás nehezedik az új elnökjelöltre, hogy országa politikai és hadi erejét a biztonságos Amerika Erőd felépítésére használja. Végül is, az európaiak is épp ezt akarták.

Közülük számosan úgy vélik, hogy majd az ENSZ és annak békefenntartó csapatai átveszik az Egyesült Államok helyét a világban. Ez az elképzelés pedig azt feltételezi, hogy Amerika továbbra is elsődleges anyagi támogatója és ellátója lenne ezen intézményeknek. E hangok persze elmulasztanak figyelmet szentelni a szervezetben fejét felütő korrupciónak. Emellett azt hiszik, hogy ezután érdekelni fogja Washingtont az iráni atombomba sorsa, mely nem érné el az ő területét. Így talán nem is neki, hanem Európának kellene a kérdéssel oly hevesen foglalkoznia.

Természetesen egyetlen amerikai sem akarná, hogy az új elnök visszavonuljon az ENSZ-ből, de azt sem akarják, hogy továbbra is országuk finanszírozza a szervezet működését. Az ENSZ lassú elhanyagolása lesz a megfelelő válasz, miközben az alapokból felszabaduló pénzt a babyboomgeneráció nyugdíjszámláira fordíthatják, nem kis társadalmi feszültségtől mentve meg az országot. Nem biztos azonban, hogy ez a világ annyira tetszene mindenkinek! Így érdemes lenne inkább végiggondolni, mi is lehet a következménye, ha a „jenkik tényleg hazamennének”!