26 éves története során az Ausztrália északi részén található Ranger uránérc-bánya mellett számos alkalommal jelentek meg a környezetvédők, tüntetésükkel adva hangot annak, hogy ellenzik a bánya működését épp egy, a világörökség részét képező természetvédelmi terület tőszomszédságában. Mindennek ellenére azzal, hogy a bánya várhatóan 2008-ra kimerül, Ausztrália minden bizonnyal lépéseket tesz egy komoly nukleáris program kialakítására, ezzel adva választ a globális éghajlatváltozás kihívásaira. November 21-én egy kormányjelentés kijelentette, hogy az országnak többet kellene tennie annál, minthogy a kibányászott uránércet nyers formában továbbadja a világ más országainak; saját magának kellene azt feldolgoznia, így végre megteremtenie saját atomenergiai szektorát, és ezáltal csökkenteni a légköri károsanyag-kibocsátást.

Erre az országnak meg is van a potenciálja: itt található a világ olcsón felszínre hozható uránkészletének 38 százaléka, miközben nincs atomerőműve. Áramtermelésének 80 százalékát széntüzelésű, a maradék 20 százalékát kőolaj-tüzelésű hőerőművek adják. Az ország urántermelésében rejlő lehetőségek mellett kiemelendő, a nukleáris opció támogatását anyagi megfontolások is alátámasztják: a kormányjelentés szerint Ausztrália megnégyszerezhetné az uránból származó bevételét, ha már eleve dúsítva árulná azt nemzetközi partnereinek. Így a miniszterelnök, John Howard 2020-ra szeretné működésbe állítani az első atomreaktort, hogy aztán 2050-re már 25 álljon rendelkezésre – ez a kapacitás már ki tudná elégíteni az ország energiaszükségleteinek egyharmadát, és egyötödével csökkentené a légköri károsanyag-kibocsátást.

Ausztrália mellett a világ számos más országában is komolyan fontolgatják a nukleáris opciót; mégpedig oly mértékben, hogy egyes energetikai szakértők már az atomenergia reneszánszáról beszélnek. Jelenleg 13 országban folyik új atomerőművek építése. Más kormányok az új reaktorok és erőművek építésének törvényi szabályozásának megkönnyítésén fáradoznak. További európai államok lassítani igyekeznek az atomerőművek forgalomból való kivonását célzó programjaik végrehajtását. Ázsiában pedig egyre több és több reaktort akarnak építeni.

A legtöbb országban az atomenergia körüli társadalmi és politikai vita fő témái a biztonság, a költségek, a környezeti hatások és az ellátásbiztonság. Az energiaforrásba vetett hitet az 1979-es Three Mile-szigeti katasztrófaközeli helyzet és az 1986-os csernobili tragédia rengette meg. A mérnökök azonban azt állítják, hogy a mai technika már jóval biztonságosabb. Ami a második kérdést, a gazdaságossági megfontolásokat illeti, szakértők hitelt érdemlően kimutatták, hogy a nukleáris fúzió az energiatermelés egyik legolcsóbb formája. Az atomerőművek gyakorlati működése azonban sok esetben okozott csalódást a beruházási költségek megszaladása, a kivitelezés késlekedése vagy az időszakos üzemzavarok miatt. A kivitelezés késedelmének és pénzügyi gondjainak oka legtöbbször politikai eredetű. Bármily mértékben is beszélünk az atomenergia reneszánszáról, egy biztos: sikere nem a vele kapcsolatban kialakult konszenzusnak köszönhető, hanem pusztán annak, hogy az utóbbi időben a politikai és társadalmi diskurzus egyik fontos témájává vált.