« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Hogyan ütheti ki India Kínát?
How India Can Beat China
By Stefano Chiarlone
Europe and Asia STrategies, October 2006


A két ázsiai óriás gyors fejlődése során igen eltérő specializációs modelleket alkalmaz. Míg Kína a munkaintenzív termelésre koncentrál fejlődő és tradicionális iparágakban egyaránt. India infrastrukturális hátrányát kiegyensúlyozza a felsőoktatásban véghez vitt fejlesztéseivel, minek köszönhetően lassan a világ adminisztrációs központja (back office) lehet. Az is kulcsfontosságú, hogy Indiában stabil szándék övezi a strukturális reformokat. Azokat a reformokat, amelyekbe már a ’70-es évek második felében, a nemzetközi kereskedelemmel szembeni nyitásakor belefogott – a liberalizáció így a ’90-es évekre teljessé válhatott. Kína és India között ekkorra valódi verseny bontakozott ki a vámakadályok felszámolásában: azaz, hogy a költségvetés bevételeinek minél kisebb arányára szorítsák az importforgalomból származó jövedelmeket. A hangsúly ezzel szemben sokkal inkább az export ösztönzésére tevődött át, a külkereskedelemben ígéretes és aktív vállalkozások fokozott támogatásával. A nemzetgazdaság specifikációját erősítette, amikor India feldolgozóipar exportzónákat (Export Processing Zones – EPZ) hozott létre: az ide tartozó nyersanyagok és alkatrészek, közbülső termékek és berendezések adómentességet és kedvezményes eljárást élveznek. E megoldás sikerén felbuzdulva 2000-ben különleges gazdasági zónák (Special Economic Zones – SEZ) is létrejöttek, adómentes és magas színvonalú infrastruktúrával, valamint minimalizált bürokratikus környezettel ellátott ipari területek formájában.

Az indiai törekvéseknek szembetűnő a hatása. 1990 és 2005 között az import GDP aránya 7,5%-ról 15%-ra, míg az exportarány 5,8%-ról 11%-ra nőtt. 1990-ben a nemzetközi kereskedelem 13,3%-os súllyal szerepelt a GDP-ben: ez az arány napjainkban 27,1%. Az indiai gazdaságba vetett bizalmat a külföldi közvetlen beruházások gyors emelkedése jelzi: csak az USA-ból 3,5–5 milliárd dollárnyi befektetés származott az új évezred kezdetén. Mindezen adatok rendkívül gyors emelkedő tendenciát mutatnak, ám a kínai mutatókhoz viszonyítva egyelőre jelentős a fáziskésés az indiai gazdaságban. Ennek oka az eddig elhanyagolt, fejlesztésre és bővítésre váró országos infrastruktúra, másrészt a munkaerőpiac merevsége. A tradicionális (manufakturális) iparágakra fektetett hangsúlyt ugyanis állandó szinten tartja az alacsonyan képzett munkaerő tömegeit. Röviden: a termelőszektorok (pl. élelmiszeripar, textilipar) technológiai színvonala alacsony, míg az általuk foglalkoztatott tömegek mérete óriási. A külföldi beruházások a szolgáltató szektorba (a telekommunikációba, az információs iparba) áramlanak, amely kevésbé igényel klasszikus infrastruktúrát, ugyanakkor profitál a nemzetközi kereskedelembe való beágyazottságból.

A kínai és indiai potenciált vizsgáló gazdasági kutatások szerint ugyanakkor India komparatív előnyöket tudhat magáénak néhány tradicionális szektorban is (pl. a konfekcióipar különböző ágazatainak esetében, a fémfeldolgozó iparban és az ékszergyártásban is), míg a fejlődő (elsősorban technológiai) iparágak (nem manufakturális) szolgáltató szektoraiban tapasztalt előny egyértelmű. Az angolul beszélő, magasan képzett IT-munkaerő óriási előny az offshore beruházások elnyerésénél. Ezzel pedig India ellensúlyozza, hogy a technológiai termelésben (pl. műszakicikk-gyártásban) tetemes hátrányt tudhat magáénak Kínával szemben. A jelekből ítélve úgy tűnik, hogy Kína megelőzése India számára a tradicionális iparágak reformján és a tömeges, alacsonyan képzett munkaerő képességeinek fejlesztésén múlik. Ezek pedig – ahogyan számos példa bizonyítja – megoldható kihívások.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány