Napjaink Amerikájában közhelyként emlegetik: Oroszország főhatalmi státusának egyszer s mindenkorra vége. E közhely alapvetően négy forrásból merít: a Szovjetunió felbomlott, az orosz gazdaság az 1990-es években összeomlott, Oroszország máig mély demográfiai problémákkal küzd, valamint elveszítette katonai potenciálját egy szuperhatalmi státushoz. Az ország rendszeresen előkelő helyen szerepel a Foreign Policy magazin bukott államok listáján. Pedig a valóságban semmi sem arra utal, hogy nagyhatalmi szereplőként végleg letűnt volna a nemzetközi politika színpadáról: ellenkezőleg, a jelek szerint épp a visszatérésre készül.

Ebbe az irányba ható tényezőként szintén négy tendenciát jegyezhetünk fel. Egyrészt az orosz gazdaság talpra állt (gazdasági növekedése stabilan 6–7,5% körül alakul, költségvetési többlete eléri a GDP 7%-át), és a világ rohamosan növekvő energiaszükségleteinek köszönhetően bevételei is gyors ütemben nőni fognak a következő évtizedekben (Oroszország a világ legnagyobb gázexportőre és az első négy ország között van a kőolajkincs tekintetében). Másrészt, az orosz lakosság nagy arányban magasan képzett. Abban a korban, amikor a munkaerő minősége sokkal fontosabbá válik a mennyiségnél, Oroszország előnyben jár. Harmadszor, Moszkva technológiai fejlesztési potenciálja révén (melyet jelentős részben növekvő energiapiaci bevételeiből finanszíroz, s amely 2005-ben elérte a 61,5 milliárd dollárt) rendelkezik a lehetőséggel, hogy katonai képességei terén is rohamos növekedést mutasson, ezzel pedig bármikor meglepje a világot (védelmi kiadásai jelenleg hivatalosan a GDP 4%-át teszik ki). Végül negyedszer: Oroszország ma több meghatározó állammal ápol szövetségesi kapcsolatot a világban, mint bármely más nagyhatalom (ebbe a hálóba pedig beletartozik a Kínához fűződő taktikai szövetség és az EU-val kialakított, az európai–amerikai kapcsolatokra akár kártékony, kölcsönös függőség is). E kapcsolatrendszer beágyazása egy egységes diplomáciai stratégiába hatalmat jelenthet, melyet nem becsülhetünk alá.

Az új Oroszország nem egyenlő a Szovjetunió restaurálásával: nincs közössége annak messianisztikus ideológiájával és területi igényeivel sem. A hidegháború valóban véget ért, és nem jön már vissza. De e helyzetet ne értsük félre: az új Oroszország erős lesz, rámenős, és talán egyre kevésbé demokratikus. Emberi jogi rendszere könnyen válhat végleg a hatalmi politika martalékává, s teheti ezzel Oroszországot mindenné, csak épp kívánatos és megbízható partnerré nem a nyugat számára.