Történelmi tekintetben a nemzetközi migráció, az etnikai kisebbség és többség viszonyának, domináns és nem domináns társadalmi helyzetek, integráció, asszimiláció, disszimiláció problémái legtágabb értelemben a nemzet – állam – kultúra problémakörében értelmezhetőek. E problematika az etnikai és territoriális különidentitások jogosultságát az állampolgár fogalmával tagadó francia forradalommal és a polgári nemzetállam kialakulásával, illetve a francia modellel szemben az etnikailag homogén nemzetállam koncepciójának megjelenésével bukkant fel. E problémakör a 19. század kezdetétől végighúzódott a konzervatív és progresszív politikai filozófiák vonulatain, majd a 20. század második felétől a nemzetközi társadalomtudományi kutatás egyik központi kérdésévé vált. A gyarmatosítás és nacionalizmus korában divatos, alsóbb- és felsőbbrendű kultúrákat, etnikumokat, emberfajtákat megkülönböztető antropológiai irányzattal a szociológiai megközelítések, például a Frankfurti Iskola, a kapitalista viszonyok szülte társadalmi egyenlőtlenségek, az önigazoló hatalmi ideológiák és az előítéletes személyiség kritikáját szegezték szembe. A fasizálódó Európából az USA-ba emigráló baloldali gondolkodók jelentős szerepet játszottak a faji diszkrimináció elleni harc és a kisebbségek egyenjogúságának eszmei megalapozásában. A 2. világháború után a nemzetállam eszméje válságba került, a faji, etnikai és életmódbeli kisebbségek, különidentitások pedig felértékelődtek a társadalmi gondolkodásban. A társadalomkritika és a nagyarányú bevándorlás kapcsán megteremtődött a multikulturális társadalom koncepciója.

Ennek ellenére egyes etnikai kisebbségek, valamint a bevándorlók és külföldiek felülreprezentáltsága a büntetés-végrehajtási intézetekben világszerte egyre növekvő probléma. Empirikus kutatások szerint a kisebbségi csoportok tagjai gyakrabban vannak kitéve rendőri ellenőrzésnek (Holmes 2000), szabadságvesztés büntetésnek (Tonry 1997; Albrecht 1997; Junger-Tas 1997; Wacquant, 1999), hosszabb szabadságvesztési tartam alkalmazásának (Amnesty International 1999), mint a többségi társadalom tagjai. Az USA-ban az afro-amerikaiakat érő diszkrimináció egyik következményeként ezt a népességet statisztikailag magasabb bűnelkövetési gyakoriság jellemzi, mint azt a lélekszámuk indokolná (Piers–Messerschmidt 1991).

Hazai kutatások szerint a roma kisebbségiek körében mutatkozik erős felülreprezentáció egyes erőszakos és vagyon elleni bűncselekménytípusok elkövetői közt. Ez szintén a szegénységgel, iskolázatlansággal, társadalmi hátrányokkal összefüggő szociológiai probléma (Póczik 1999). Egyes jogantropológiai megközelítések szerint szerepet játszhatnak ebben sajátos kulturális és jogszokásbeli elemek is (Weyrauch–Bell 1993). A cigányság jelentős mértékben felülreprezentált a börtönnépességben is, a szabadságbüntetésre ítélt férfiak körében arányuk 30–50% körül alakul (Huszár 1999; Póczik 2003).

Az etnikai nézőpont kizárólagosságával szemben erős ellenérv, hogy az ismertté vált bűnelkövetők döntő többsége a szegény népességből kerül ki, márpedig a roma népességnek több mint háromnegyede szegény. A roma kisebbségiek bűnelkövetése körüli viták azonban megkerülték azt az alapvető kérdést: mire vezethető vissza az egykor bevándorló roma kisebbség körében a kiugróan magas szegénységi arány? Vajon a roma társadalom nem rendelkezett az integrációhoz szükséges képességekkel? Vagy a befogadó társadalom viselkedett kirekesztő módon?

A többségi társadalom fogalma alatt a társadalom részterületeinek többségén domináns helyzetben lévő, többé-kevésbé egységes etnokulturális népcsoportot értünk, amely azonban nem jelent feltétlenül számbeli többséget, az ún. többségi társadalom lehet – például regionálisan – számbeli kisebbség is.

A kisebbség fogalmán a társadalom nem domináns csoportjait értjük, függetlenül ezek arányszámától. A kisebbségek etnikai, vallási, életmódbeli, szubkulturális, életkori, nemi jellegek szerint osztályozhatóak, itt azonban kizárólag a rendszerint bevándorlás kapcsán létrejövő etnokulturális kisebbségekkel foglalkozunk. A bevándorlási és kisebbségi problémát elsősorban a többségi és kisebbségi társadalom között fennálló egyenlőtlen viszonyként, a viszonyrendszer mindkét szereplője számára kockázatokat jelentő potenciális konfliktusforrásként érthetjük meg.

A migráció az emberi történelem folyamán mindenkor jelenlévő népmozgalom, amelynek során egyes csoportok eredeti hazájukból ki- és egy másik területre bevándorolva, átmenetileg vagy véglegesen települési területet változtatnak. A folyamat magában foglalja az eredeti és a bevándorló népesség közötti kapcsolatok alakulását, a bevándorlás hatásait a két közösség belső életére, a migrációval kapcsolatos politikai és igazgatási feladatok ellátását. Mivel elsősorban a bevándorlás kockázatait vizsgáljuk, kevéssé foglalkozunk a migrációnak a kibocsátó területekre gyakorolt hatásaival és a befogadó területeken mutatkozó, adott esetben igen jelentékeny előnyeivel.

A bevándorlás eredményeként etnokulturális kisebbségek jöhetnek létre, amelyek a domináns népességgel egyre szorosabb kapcsolatban állva egyre intenzívebben vesznek részt (participáció) annak társadalmi folyamataiban, az egyre szorosabb szociálökonómiai illeszkedés (integráció) lépcsőfokain áthaladva, esetleg csoportos jogszerzés útján honos kisebbséggé válnak, integrációjuk kiteljesedik, esetleg asszimilációs úton feloldódnak a többségi társadalomban, de előfordul, hogy idővel az egykori többséggel szemben maguk válnak domináns csoporttá.

A kisebbségi, nemzetiségi, etnikai hovatartozásnak szinte mindenkor van az adott környezetben a domináns népesség mértékadó alcsoportjai által meghatározott értéktartalma. Az értéktartalmak meghatározása, a kisebbséghez részben kívülről történő hozzárendelése (askripció) a mértékadó többségi népességcsoport tapasztalatai és érdekei szerint történik úgy, hogy a kisebbséget a domináns népesség számára pozitív vagy negatív jellegek hordozójaként írják le (deskripció).

Ez annál könnyebb, mivel az etnokulturális kisebbség általában rendelkezik különös jegyekkel, különbözhet antropológiai jellegeiben, kinézetében, kultúrájában, viselkedésében, szokásaiban, esetleg térben is elkülönül, önmagát elkülönült entitásként tekinti. Lényeges továbbá a két csoport egymásról kialakított megítélése, kapcsolataik előzményei, a közöttük fennálló fölé- és alárendeltségi viszonyok, demográfiai mutatóik, gazdasági, szociális és politikai értékeik különbségei, mindennapi kulturális, életmódbeli, nyelvi és vallási különbségeik, valamint társadalmi kapacitásaik különbségei. Az etnikai csoportok valóságos és hozzárendelt minőségei a befogadó társadalom viszonyaitól függően bizonyos körülmények között szociológiai, gazdasági, társadalompolitikai, esetleg kriminológiai tekintetben releváns problémává válhatnak. A kisebbségi és többségi társadalom viszonyát alapvetően a kölcsönviszonyból eredő előnyök és hátrányok mérlege határozza meg.

Általános összefüggésként megfogalmazható, hogy a különbségek nagyságától, valamint a két csoport érdekei és egymással szembeni elvárásai közötti különbség mértékétől függ a kooperációk, illetve a konfliktusok erőssége, az integráció esélye.

Ha a két oldal távolsága túl nagy, mindkét csoport veszélyként érzékeli a másikat. Ha a domináns népesség vagy annak mértékadó csoportjai és a kisebbség viszonyát erős konfliktusok terhelik, problematikus bevándorlási vagy kisebbségi helyzet áll elő. Ilyen helyzet keletkezhet, ha bevándorló, illetve kisebbségi csoportok szociális státusa a befogadó társadalomban bizonytalan vagy kiegyensúlyozatlan, ha az adott etnikai csoport a többségi társadalommal szemben ellenérdekelt közösségként definiálja önmagát, vagy ellenérdekelt közösségnek tekinti őt a többség. Hasonló a helyzet, ha az adott kisebbség a többségi társadalommal szemben igen erőfölényes vagy súlyosan hátrányos pozícióban van, illetve, ha egyes területeken aránytalan előnyöket élvez, másokon aránytalan hátrányokat szenved. Egy kisebbségi etnikum helyzete akkor válik problematikussá, ha a többségi társadalom közmegítélése szerint a vele kapcsolatos társadalmi hasznok és költségek egyenlege súlyosan negatív. A problematikus kisebbség rendszerint ellenérzéseket kelt, illetve ellenérzések, bűnbakmechanizmusok kelthetőek fel irányában. Ennek szélsőséges válfaja a rasszizmus, amely valamely népcsoportot biológiai és/vagy kulturális tekintetben alacsonyabb rendűként határoz meg, és ezzel igazolja a hátrányosan megkülönböztető elbánást.

Az ország- és regionális határokon átlépő migráció a 20. és 21. század fordulójára globális cirkulációvá vált. A globális migráció jelentősebb cirkulációs körei évszázadok óta változatlanok. Saját nagyrégiónkban a Közép-Kelet– Közép-Ázsia–Európa–Észak-Afrika nagykör alatt elhelyezkedik egy földközi-tengeri kiskör, egy Közép-Ázsia–Kelet-Európa kiskör, és egy Kelet-Európa–Nyugat-Európa kiskör. Ezekben a népesség folyamatos körforgásban újra és újra feltöltődik, illetve kiegyenlítődik. A migráció rendszerjellegű szemléletéből adódó fontos felismerés, hogy célszerűbb szociálökonómiai régiókat vizsgálni, mintsem önkényes határok közé szorított államokat vagy természetes földrajzi egységeket.

A 16. század elejétől a Dél- és Nyugat-Európa felől Közép- és Dél-Amerika felé, majd egy évszázaddal később Észak-Amerika felé mozgó transzatlanti vándorlás, amely a tengerentúli ültetvényes és bányagazdálkodás munkaerő-szükségletére reagált, 3 millió európait emelt át az óceánon. A rabszolga-kereskedelem száz év alatt (2 milliós emberveszteség mellett) további 10 millió főt sodort az óceán túlsó partjára. Bár az 1815. évi bécsi kongresszus betiltotta a rabszolga-kereskedelmet, 1870-ig mégis további 2 millió afrikai rabszolga került az amerikai kontinensre. A napóleoni háborúkat követően ismét felerősödött Európában a tengerentúlra irányuló kivándorlás. Ebben a 19. század közepéig jobbára agrárnépesség, a század végétől inkább ipari munkaerő vett részt, köztük nagy számban nők. Minden kontinensen jelen vannak migrációs alrendszerek. Észak-Amerikában az agrárnépesség nyugatra, az ipari népesség keletre vándorolt, az USA déli államainak színes népessége észak ipari központjai felé mozgott. Az első világháború után az USA korlátozta a bevándorlást, miközben Kanada és Dél-Amerika továbbra is befogadó terület maradt. A világháború időszakában még lezajlott egy intenzívebb migrációs szakasz, de a 60-as évektől lényegében leállt az euroatlanti migrációs nagykör. A gyarmati rendszer felszámolásával új migrációs rendszerek keletkeztek. Az euroatlanti kelet– nyugati migrációt felváltotta az euroatlanti dél–észak migráció mindkét kontinensen.

A kvantitatív eszközökkel mérhető migrációs nagytrendekben mutatkozó mikrotényezők lassú, de feltartóztathatatlan társadalmi változásokat eredményeznek, mind a kibocsátó, mind a befogadó társadalmakban. A munkaerő migrációjában tapasztalható feminizálódás és az elit munkaerő mozgása hatással van a befogadó társadalmak középosztályaira, a nevelés, egészségügy, kommunikáció, fogyasztás, életmódkultúra és nem utolsósorban a tudomány alrendszereire.

A munkaerő-migráció mellett a globális vándorlás másik lényeges tényezője a kényszermigráció. 2004-ben világszerte mintegy 20 millió regisztrált menekülőről tudtunk (Martin–Wildgren 2002), valós számuk azonban a duplája is lehet. A háborúk és politikai üldözések mellett a fejlődő világra kényszerített egyenlőtlen versenyszabályok, a balvégű fejlesztési projektekkel tönkretett gazdaságok, ökológiai katasztrófába sodort területek szaporodása növeli a kényszermigrációt. A nemzetközi fejlesztési projektek az utóbbi 10 év alatt 100 millió „fejlesztési” menekültet produkáltak. Többségük elűzött vagy a sivatagosodás elől menekülő kisparaszt volt. A menekülthullámok a regionális konfliktusközpontokat közvetlenül határoló államokban torlódnak fel, de nyomást gyakorolnak a fejlett világ térségeire is. Az országukon belül maradó kényszermigránsok tömege gyakran újabb ökológiai katasztrófák okozójává válik.

A világszintű gazdasági és politikai egyenlőtlenségek demográfiai kísérőjelenségeként a fejlett világot belülről a generatív népességcsökkenés, kívülről a kevésbé fejlett világ túlnépesedése által okozott bevándorlás fenyegeti. A 20. század közepén a 3,3 milliárd fős világnépesség 2,3%-a, (75 millió fő), 2000-ben azonban a 6,1 milliárdos világnépesség majd 3%-a (170 millió) volt vándorúton, ami kb. 8%-os növekedést jelent. A fejlődő világ közel 5 milliárd fős népességével szemben a fejlett világ 1,2 milliárd fős népessége a Föld gazdasági javainak háromnegyede felett rendelkezik. Míg a fejlett világ népessége 100 év alatt a bevándorlással együtt éppen megduplázódott, addig a kevésbé fejlettek össznépessége önerőből megnégyszereződött (UN Population Division 2003).

Európai helyzetkép

2000-ben Európa teljes területének népessége 800 millió volt. Míg Európa népessége 1970 körül a világnépesség egyötödét tette ki, ma csupán 12–13%-át képviseli. A népességi szint fenntartásához minden termékeny korban lévő nőre legalább 2,1 gyermeknek kellene jutnia, miközben ma csupán 1,4 jut (idehaza 1,3). 2010 és 2020 között a 65 évnél idősebbek aránya ötödével, a 80 év felettiek aránya felével fog gyarapodni, 2050-re az európai népesség harmada 60 évesnél idősebb lesz. 2000-ben a 361 milliós nyugat-európai népesség 6%-a (20 millió fő), a 146 milliós munkaképes korú népesség 5%-a (8 millió) volt külföldi állampolgár. A legjelentősebb befogadó államokban – Ausztria, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – az aktív népesség 8–10%-a bevándorló. 2050-ig évente 1,5 millió bevándorlóra lesz szükség az utolsó bővítés előtt Unió munkaképes népességének szinten tartásához.

A következő évtizedekben várhatóan az iszlám világ lesz Európa munkaerőbázisa. Az Európa demográfiai válságával kapcsolatos aggodalmak az EU-val közvetlenül határos területek népesedési folyamatainak tükrében válnak érthetővé. Míg az EU mai területén élő népesség az utóbbi 50 évben 100 millió fővel, a moszlim nagyrégióé 220 millióval nőtt, 2000–2050 között Európában 50–100 millió közötti csökkenés, a moszlim régióban 700 milliós növekedés várható. Az arab országokban 2015-ben várhatóan 50 millió fiatal felnőtt munkanélküli lesz.

Az EU nem képes integrálni a rohamosan gyarapodó iszlám kisebbséget, sőt az a 21. század végére többségbe kerülhet. Az EU-ban a 2004-es bővítés előtt a 15 milliós moszlim kisebbség az össznépesség 4%-át képviselte: átlagéletkora jóval alacsonyabb, születési arányszámai jóval magasabbak az európai őslakosságénál, létszáma 2015-re várhatóan megduplázódik. A moszlim kisebbség kulturális terjeszkedése jól érzékelhető Nyugat-Európa nagyvárosaiban, e külvárosi lakónegyedeikben azonban rohamosan növekszik a munkanélküliség és a bűnözés, romlik az oktatás színvonala, felbukkantak a radikalizmusra fogékony rétegek. Az iszlám rohamos térnyerése mutatkozik az USA-ban és Oroszországban is (Póczik 2005).

A demográfiai egyensúlyzavarok ellenére az Európai Unió nem rendelkezik megfelelő népesedési és bevándorlási politikával, jóllehet egyre több olyan migrációs csatorna nyílik meg, amelyeket nem sikerül ellenőrzés alatt tartani (Salt 2005). E feladat megoldásában fontos szerepet játszanak majd az újonnan csatlakozott országok. Ezeknek 2007 októberében kellett volna csatlakozniuk az úgynevezett Schengeni Határrendészeti és Információs Rendszerhez, miután szakértői ellenőrzés alapján hitelt érdemlően bizonyították, hogy a külső határok hatékony ellenőrzésével megteremtették a belső határellenőrzés eltörlésének feltételeit. A csatlakozás azonban legalább két évet csúszik, mivel az elektronikus Schengeni Információs Rendszer bővítése nem készült el határidőre.

Az átfogó bevándorlási politika iránti igény csak az ezredfordulón jelent meg. Az Európai Tanács bel- és igazságügyi együttműködéssel foglalkozó ülésén 1999-ben megfogalmazott Tamperei Program, valamint az arra következő Hágai Program tartalmazza az illegális migrációt gátló és legális migrációt szabályozó legáltalánosabb közösségi irányelveket (partnerség a kibocsátó országokkal, közös menekültügyi rendszer kialakítása, bevándorlók integrációja), amelyekre nemzeti operatív szabályozások építhetőek. A határátlépésre és bevándorlásra vonatkozó előírások az Unió külső határán, a tartózkodásra, letelepedésre, állampolgárságra, aktív és passzív választójogra vonatkozó rendelkezések, valamint a bevándoroltak átfogó integrációjára, az igazságszolgáltatásban, munkaerőpiacon és oktatásban való részvételére vonatkozó szabályok nem működnek hatékonyan (Lukács–Király 2001).

Egyes európai országokban a kisebbségi problémák nem csak a napjainkban bevándorló népességet érintik, hanem akár több száz év óta ott élő népcsoportokat is: baszkokat, katalánokat, íreket, németeket és nem utolsó sorban magyarokat. Az elmúlt évtizedekben a cigányság is megjelent az európai kisebbségvédelmi kezdeményezésekben, általános peremhelyzete kikényszerítette a nemzetközi szervezetek szerepvállalását (Majtényi–Vizi 2005).

A klasszikus migrációelméletek a migráció okait, a kibocsátó és befogadó társadalomra gyakorolt hatásait vizsgálják. Legfőbb okát a munkaalkalmak és az üldöztetéssel szembeni védettség keresésében látják. Globális perspektívában a migráció egyfajta kiegyenlítődési mechanizmus: egyik oldalán a térben egyenlőtlen népességeloszlás, másik oldalán a munkalehetőségek, javadalmazások, tőke- és fogyasztási javak szintén egyenlőtlen eloszlása áll. A migráció egyensúlyi elmélete szerint a nemzetközi migráció végeredménye az erőforrások világszinten optimális allokációja (Borjas 1989).

A modellek egyik része a migrációs folyamat elkezdődése, másik része a folyamat folytatódása körül forog, megkülönböztethetőek nagytrendeket vizsgáló makroelméletek, egyéni, családi migrációs stratégiákat vizsgáló mikroelméletek, valamint transznacionális migrációelméletek és integrációelméletek. A migrációkutatás érdeklődése ma elsősorban a bevándorlók és utódaik gazdasági, szociális és kulturális integrációjára irányul. A bevándorlók integrációja az amerikai kutatásban már az 1920-as évek óta fontos társadalomtudományi kérdés. A kutatók az 1950-es évekig a szociális, nyelvi, kulturális lépcsőkön áthaladó többfokozatú és a harmadik generációban teljessé váló asszimiláció modelljéből indultak ki (Park 1950). A későbbi koncepciók azonban rámutattak, hogy a háromgenerációs modell csak bizonyos időszakban és bizonyos bevándorló csoportokra volt érvényes, a migráció és integráció tendenciái nem engedelmeskednek az amerikai olvasztótégely elképzelésének, a bevándorlók nem feltétlenül asszimilálódnak, integrációjuk nem automatizmus (Junger-Tas 2001).

Az integrációelméletek kooperáció-, verseny- vagy konfliktuselméleti alapokon nyugszanak. A konfliktuselmélet a konfliktust a társadalmi életben nem zavarnak, hanem produktív univerzális állandónak tekinti, amely a társadalmi változás alapvető mozgatója. A bevándorlók integrációjának a Chicagói Iskola által kidolgozott és szerteágazóvá vált elméletében a bevándorlók és a befogadók közötti érintkezési felületek elmélyítik a bevándorlók részvételét a társadalmi életben, az eleinte formális, haszonelvű együttműködést a kulturális, majd az etnikai azonosulás felé terelik. A beilleszkedés egyes állomásaihoz azonban jellegzetes konfliktusok – kirekesztés, előítéletek, kulturális, norma- és értékkonfliktusok – társulnak.

A 1960-as években lezajlott szemléletváltás elvetette az asszimilációs elvárást, helyette az integrációt helyezte előtérbe. Az integráció támogatásának céljával születtek meg a konfliktuspotenciálok tompítására hivatott intézkedéscsomagok, amelyeket az angolszász világból affirmatív actions, Európában pozitív diszkrimináció, illetve esélykiegyenlítő intézkedések néven ismerünk.

A ma a fejlődő világból a fejlett országokba bevándorló csoportok szociális státusa – a bevándorló elitmunkaerő kivételével – rendszerint eredeti hazájukban is alacsony volt, gyakran származási helyükön is kisebbségiek voltak. A célországban való megérkezésükkor csak szerény társadalmi tőkével rendelkeznek, szellemi, anyagi, megélhetési kultúrájuk, érték- és szokásrendszerükben elüt a befogadó közösségétől, nehezen alkalmazkodnak a fejlett társadalmak bonyolult rendszereihez. Az iskoláztatáshoz való viszonyuk is eltérhet a befogadó társadalométól, ezért gyermekek korai életkorában az iskoláztatására való felkészítés nem felel meg a többségi társadalom elvárásainak. Higiéniai viszonyaik és az egészségügyi ellátáshoz való viszonyulásuk tekintetében is differenciák figyelhetőek meg. Az erőszakhoz való viszonyuk is eltér befogadó társadalmakétól, egy részük háborús övezetekből érkezik, és egyfajta erőszakkultúrát hoz magával. Eltérő nemi és életkori szerepeik, családszerkezetük különbözőségei (nagycsaládi, többgenerációs együttélés, az idősek kitüntetett szerepe, szigorú hagyománytisztelet, a háztartás és gyermeknevelés szerepeire korlátozott nő) hátráltatják beilleszkedésüket és modernizációjukat. A társadalmi térhez és intézményekhez való viszonyuk szintén eltér a befogadó társadalomban megszokottól. Ezért saját társadalmi teret és kvázi intézményi struktúrákat építenek ki, ami térbeli és szociális elkülönülést, szegregációt, gettólétet eredményezhet. E deficitek megoldása, a beérkezők alkalmazkodásának, modernizációjának, integrációjának elősegítése társadalmi többletköltségekkel jár, amit a befogadó társadalmak nem szívesen vállalnak magukra, még akkor sem, ha az egyenleg másik oldalán jelentős hasznok mutatkoznak.

Politikai konfliktusforrások

A bevándorló, kisebbséggé szerveződő etnokulturális csoportok izmosodó erőcsoportként idővel a kialakult politikai erőviszonyok és intézményrendszer megváltozására törekedhetnek. A kisebbségi pártok megjelenése egyfelől engedményekre kényszeríti a régebbi politikai szereplőket, másfelől a politikai színpad többszereplőssé válásával éleződnek a belső politikai érdekharcok, elmélyül a pártok társadalmi bázisain keresztül a társadalom mély rétegeibe hatoló politikai fragmentálódás, a politikai verseny etnikai jelleget ölthet. Az etnokulturális közösségek először általában a helyi politikában érvényesítik igényeiket, a későbbiekben azonban országos politikai tényezővé válhatnak, meghatározó szerepet vihetnek a jelentős döntések meghozatalában.

Az etnokulturális csoportok és a többségi társadalmak interakcióiban lehetőségként benne rejlik a magas társadalmi költségekkel kialakított jogrendmegbomlásnak lehetősége, reformjának szükségessége. Az idegen csoportokra vonatkozó különös jogelemek, jogkorlátozás vagy többletjogok biztosítása magában rejti a jogegység megbomlásának lehetőségét. A jog – a polgári, büntető- és igazgatási jog – koherenciájának megbomlása a különjogok és privilégiumok szaporodásával az állampolgári jogegyenlőség elvén nyugvó polgári jogállam koncepciójának differenciálódása, a területi autonómiák kiharcolásával a nemzetállam koncepciójának bomlása felé nyitotta meg az utat, másrészt a jogegyenlőség mellé esélyegyenlőséget rendelő integrációs mechanizmusok kialakítását tette szükségessé.

Biztonsági kockázatok

A biztonsági kockázatok nemzetbiztonság és közbiztonság elhatárolása mentén különíthetőek el, a globalizált világ körülményei között azonban csak nehezen választhatóak szét.

A nemzetbiztonsági kockázatok között első helyen kell említenünk az adott ország védelmi képességének (esetleges) gyengülését, hiszen előfordulhat, hogy egyes etnokulturális csoportok nem nemzetközi és nemzeti jogi korlátok miatt vagy társadalompolitikai megfontolásból, esetleges kockázati tényezők miatt nem vehetőek igénybe nemzetvédelmi célokra, vagy elutasítják az abban való részvételt.

Egyes etnokulturális csoportok igényeik kielégítetlensége miatt a belső felforgató, forradalmi erők szövetségeseivé, terrorista eszközöket alkalmazó nacionalista, fundamentalista kulturális, politikai és vallási mozgalmak bázisává válhatnak. Bizonyos körülmények között – olykor idegen hatalom eszközeként – egyes kisebbségi csoportok maguk válnak az állam felbomlasztására, az államterület felszabdalására törekvő centrifugális erővé. Előfordul, hogy valamely ország idegen etnikai csoportok, és rajtuk keresztül idegen politikai érdekek ütközésének terepévé válik. Ezért az etnikai tényező a nemzetbiztonságot és külpolitikai orientációt erősen befolyásoló tényező lehet.

A közbiztonsági kockázatok a kibocsátó társadalmakban normakövetőnek, a befogadó társadalmakban azonban normaszegőnek minősülő cselekményekből, valamint az egyenlőtlen társadalmi esélyhelyzettel összefüggő normaszegő magatartásokból adódnak, ezért a normaszegések részben kulturális konfliktusként, részben esélypótló magatartásként magyarázhatóak. A kulturális konfliktusok elmélete (Sellin 1938; Vold 1958; Turk 1969) szerint a bevándorlást követő átmeneti szociális, gazdasági és kulturális bizonytalanság periódusában a modernizálódás és gyors mobilizálódás hatására a bevándorló csoport – rendszerint a második generációhoz tartozó – tagjai a kétfajta civilizáció közötti szűk mezsgyére csúsznak. Eredeti etnikai kultúrájuk, normarendszerük és társadalomszervezetük erodálódik, miközben az új helyzetükhöz való alkalmazkodásuk még befejezetlen. Instabil társadalmi státusuk és orientációs mintáik identitászavarok és normaszegő viselkedés forrásává válnak (Schneider 1987). Más alulprivilegizált rétegekhez hasonlóan hiányos integrációjuk, szocializációjuk, alulképzettségük és alulfoglalkoztatottságuk következtében nem képesek kielégíteni növekvő igényeiket. Ezért sokuk törvénytelen eszközökkel igyekszik áthidalni a saját szegényes létmódja és a többségi társadalom átlagának viszonyai között húzódó szakadékot: birtokba venni a középosztály szimbolikus értékeit és anyagi javait (Póczik 1999).

A tömeges bevándorlással együtt járhat illegális migrációs és emberkereskedelmi hálózatok, valamint új, kultúraspecifikus bűnözési formák megjelenése. A szervezett bűnözés egyik legjövedelmezőbb területe az embercsempészet és az azzal összefonódó emberkereskedelem. A célországba érkező, legális jövedelemmel nem rendelkező illegális bevándorlókat az emberkereskedők bűncselekmények elkövetésére, illegális áruk csempészésére, prostitúcióra, illegális munkára, gyermekeik vagy szerveik eladására kényszerítik. Eközben okiratokat hamisítanak, hivatalnokokat vesztegetnek meg, és veszélyeztetik az üldözöttek életét, testi épségét, a menekültügyi eljárásban való részvételét, és hozzájárulnak a menekültekkel kapcsolatos bűnözési félelmek erősödéséhez. A befogadás mindenütt szigorodó szabályozása egyrészről a bűnözés rizikóját, másrészről profitját növeli (Finszter 2002). Az IOM az ENSZ menekültügyi szervezeteként jelentős munkát fejt ki az emberkereskedelem visszaszorítása és az áldozatok védelme érdekében (Fehér L. 2004). Ennek legfontosabb eszközeit az ENSZ nemzetközi szervezett bűnözés elleni konvenciójának kiegészítő jegyzőkönyvei tartalmazzák (Lukács–Király 2001).

Megjelenhetnek új, kultúraspecifikus bűnözési formák. A bűnözés vagy egyes szegmensei etnikai színezetűvé válhatnak, ha a bűnöző tevékenység szervezésének alapja az etnikai hovatartozás lesz. Az elkövetői oldalon mutatkozó legfontosabb kockázatok az erőszakos és vagyon elleni bűnözés, a lokális és nemzetközi szervezett bűnözésbe való bekapcsolódás, a korrupció növekedése, a magas cselekményi, elkövetői és áldozati látencia, valamint etnikai felülreprezentáció a büntetőeljárásokban és büntetés-végrehajtásban (Yeager 1996). Az áldozati oldalon szétválnak az interetnikai (etnikumok közötti) és intraetnikai (etnikumon belüli) cselekmények. A térbeli elkülönülés és a bűnszervezetek rivalizálása következtében az áldozatok többsége is a bűnelkövetők saját etnikumából kerülhet ki.

A többségi társadalom számára a kisebbség egésze bűnöző csoportként jelenik vagy jeleníthető meg, ami a többségi társadalom elzárkózását eredményezi. Az egyes kisebbségek körében mutatkozó nagyszámú normaszegés a rendvédelem fokozott, fókuszált figyelmét, szelektív észlelési mechanizmusokat, úgynevezett nagyítóeffektust eredményezhet. Ez tovább növeli a kisebbségeknek a kulturális különbözőségből eredő, a vizsgálati, büntető- és igazgatási eljárásokban amúgy is meglévő hátrányait. A kisebbségek jogérvényesítési gyengesége, a bűnüldözésben és igazságszolgáltatásban érvényesülő elfogultság is a bűnözési mutatókat felfelé torzító tényezőként jelentkezhetnek. A főként illegális bevándorlók esetében alkalmazott idegenrendészeti fogva tartás önmagában is megbélyegez, és az idegenek bűnözésbeli felülreprezentációját sugallja a felületes szemlélő számára. Eközben számos nemzetközi vizsgálat szerint a kisebbségiek bűnelkövetésének terjedelme csak az egyes cselekménycsoportok differenciált figyelembevételével értelmezhető (Yeager 1996). Egyes rendvédelmi szervek az etnokulturális kisebbségekkel összefüggő veszélyekre hivatkozva igyekeznek növelni ellenőrzési jogosítványaikat, ezért érdekeltek lehetnek a megbélyegzés fennmaradásában.

Így az elsődleges és másodlagos diszkrimináció, vagyis a szándékos megkülönböztetés és a következményi hátrányok egész láncolata jöhet létre. A rendőri eljárásokban előfordul jogellenes fogva tartás, bántalmazás, kényszervallatás, a mindennapokban pedig diszkrimináció az oktatásban, munkavállalásban, közigazgatásban, vagy a nyilvános helyeken stb. (Guglielmo–Waters 1996). E jelenségek Magyarországon is problémát jelentenek, különösen a roma kisebbség esetében (Bólyai 1997). Olykor a többségi társadalom számára a kisebbség egésze bűnöző csoportként jelenhet vagy jeleníthető meg, ami a kisebbség kirekesztését eredményezheti. A többségi társadalom türelmetlensége idegenellenességben nyilvánulhat meg, amely érvrendszerében legfőképpen az idegenek kiemelkedő bűnözési részvételére hivatkozik (Ferracuti 1968). Az etnikai többséghez tartozó, de marginális helyzetbe került fiatal csoportok esendőek a szélsőséges ideológiákkal szemben, hajlamosak saját bajaikért az idegeneket okolni, esetleg gyűlöletcselekményeket elkövetni. Ezek viszont a kisebbség – hasonló helyzetű csoportjai – részéről hasonló válaszreakciót válthatnak ki. A hamis sztereotípiák, előítéletek, stigmatizáló mechanizmusok keletkezését és működésük sajátosságait vizsgálva ún. labelling theory rámutatott, hogy ilyen helyzetekben speciális bűnmegelőzési és áldozatvédelmi stratégiák tervezése szükséges.

Gazdasági kockázatok

A nemzeti források, tőkék, tőkejövedelmek súlyosan egyenlőtlen megoszlása a többségi és kisebbségi csoportok között a kisebbségi csoportok hátrányainak növekedését eredményezi, a munkaerőpiacon és a foglalkoztatottság területén pedig egyensúlyi problémákat generálhat. Az alul- vagy éppen túlképzett munkaerő képében megjelenő etnokulturális kisebbség az egyik esetben nem képes konkurenciaképes csoporttá válni a munkaerők piacán, a másik esetben túlzott versenyelőnybe kerülhet a hazai munkavállalókkal szemben. A munkaerő képzettsége, szociális, kulturális jellegei befolyásolják a gazdasági szereplők versenyképességét. Az integrációs nehézségekkel küzdő etnokulturális csoportok körében másodlagos és harmadlagos (szürke) áru-, tőke- és munkaerőpiacok keletkeznek, amelyeken illegális, adózatlan javak és jövedelmek, valamint illegálisan foglalkoztatott és részben illegálisan bevándorolt munkavállalók mozognak. Az illegális piacokon megtermelt haszon a fekete gazdaságot erősíti, vagy elhagyva idegen piacokon hasznosul tovább.

Szociális és kulturális veszélyek

Súlyos kockázat a társadalom szociális egyensúlyának megbomlása, az etnokulturális kisebbségek leszakadása, a szociális gondoskodási és elosztási rendszerek túlterheltsége, funkciózavara. Ezek részben nem érik el a rászoruló csoportokat, részben támogatásra nem szorulók számára nyitnak meg forrásokat. A társadalom egyes csoportjai közötti aránytalan esélykülönbségek, különösen az oktatási szolgáltatásokhoz való hozzáférés aránytalanságai a társadalom szétforgácsolódását, előnyös és hátrányos helyzetűek éles elkülönülését, az integráció és participáció zavarait, biztonsági veszélyek felbukkanását eredményezhetik.

Az etnokulturális kisebbségek adott esetben a befogadó társadalom kulturális dominanciáját fenyegethetik. A társadalmi többség a történelmileg kialakult kulturális értékrendjeinek változását rendszerint fenyegetésként éli meg, hiszen a dominancia és alárendeltség viszonyrendszere ezeken keresztül folyamatosan és kézzelfoghatóan manifesztálódik. A társadalom kulturális szétforgácsolódása, polikulturális képletek kialakulása, a kisebbségek arányszámának növekedése, erőpozíciójuk javulása, a domináns társadalmi csoportok hatalmi szimbólumainak megkérdőjelezhetővé válása a többség számára – legalábbis a hozzászokás és megfelelő tolerancia kialakulásának periódusában – súlyos feszültségforrásként jelenhet meg.

A befogadó társadalmak alkalmazkodási mechanizmusai

Az etnokulturális kisebbségekkel összefüggő kockázatok értékelése az életviszonyok egészének megítélésbeli különbségeitől, a valós versenyhelyzettől és a társadalmi státustól függően a befogadó társadalom különböző rétegeiben eltérő lehet. A befogadó társadalmak alkalmazkodási mechanizmusai a döntéshelyzetben lévő politikai és társadalomszervező tényezők, valamint társadalmi bázisaik érdekeitől és vélekedésétől függően variálódnak. A kockázat- és konfliktuskezelési megoldások a központi állami, a lokális igazgatási intézményrendszeren keresztül és a civil társadalom intézményein keresztül érvényesülnek.

A megoldási minták a politikai berendezkedéstől függően divergálnak, a totálitárius színezetű politikai rendszerek rendszerint gyors, drasztikus, rendeleti jellegű, végérvényes megoldásokra törekszenek, ami egyes kisebbségi csoportokat akár fizikai létükben veszélyeztethet. A demokratikus jogállamok tendenciaszerűen inkább a konszenzusos integratív megoldásokat részesítik előnyben, ezek nehézkessége és bizonytalan eredményessége ellenére is.

A széles körben alkalmazott pozitív diszkrimináció célja a társadalmi egyenlőtlenségek intézményes mechanizmusokkal történő ellensúlyozása a kisebbségeknek nyújtott gazdasági, szociális és más kompenzációk segítségével. Elemei országonként különbözőek: térségi fejlesztési programok, a pozitív diszkrimináció elvén nyugvó iskola- és munkaerő-politika, munkahelyteremtő programok, adókedvezmények, könnyített feltételekkel kiadott felsőfokú végzettségek stb. Mindez hatásában igen ellentmondásos, mivel a társadalom ellenérdekelt részre bomlik: támogatottakra és nem támogatottakra, önmagukat fönntartani képesekre és a segélyből élőkre. Emellett a munkaerőpiacra is hátrányos, mivel kétsebességes intézményrendszert teremt, az igazságos arányok csupán statisztikailag érvényesülnek. A pozitív diszkrimináció gyakran nem annyira a rászorulókat támogatja, mint inkább a hátrányos helyzetű csoportok elitjeit privilegizálja, akik amúgy is hozzáférnének az előnyökhöz, így kétszeresen élvezik azokat, miközben a nem kedvezményezett rétegek támogatásra szoruló csoportjai kétszeres hátrányosba kerülnek (Sowell 2004). A kritikák hatására egyre inkább az esélykiegyenlítés politikája került előtérbe, amely hangsúlyaiban eltér a pozitív diszkriminációtól: a hátrányos megkülönböztetés hagyományos tilalmai és szankciói mellett elsősorban a hátrányos helyzetű csoportok fiatal generációit igyekszik az intenzív és differenciált alap- és középfokú oktatáson keresztül helyzetbe hozni.

Etnokulturális kisebbségek alkalmazkodási mintázata

a) Sikeres integráció, asszimiláció Az új társadalmi körülményekhez való alkalmazkodásban, tehát az integráció területén sikeres etnokulturális kisebbségi csoportok tagjai rendszerint tudatosan igyekeznek a befogadó társadalom mintáit befogadni, felzárkózni, beilleszkedésre a legális struktúrákba, megszerezni a befogadást segítő kommunikációs készségeket. A gyorsan és sikeresen modernizálódó bevándorló csoportok rendszerint differenciált, az ipari és általános gazdasági fejlettség viszonylag magas fokán álló társadalmakból érkeznek. Így volt ez az USA-ban a 20. század közepéig. Mivel a befogadó környezet társadalmi struktúrái még képlékenyek voltak, a bevándorlók maguk lettek a társadalmi innováció motorjai, ezért ment a bevándorlás klasszikus korában gyorsan a társadalmi tőkék felhalmozása, új munkaerő-piaci szegmensek meghódítása vagy kialakítása egyes csoportok számára. A gazdasági szabadság, a korlátlan növekedés és telítetlen munkaerőpiac széles integrációs felületet, gyors társadalmi mobilitást kínált. Sok tekintetben hasonló helyzetben vannak a fejlett társadalmak által a fejlődő országokból toborzott különlegesen és magasan képzett szakemberek, akik speciális feladatokat látnak el egyes magas társadalmi presztízst kínáló munkaerő-piaci szegmensekben. Ma mintegy 1,5 millió ilyen vendégmunkás dolgozik az OECD-országokban. Jövedelmeik és megtakarításaik jelentős része nem a befogadó, hanem a kibocsátó területen hasznosul, ami ebben az esetben globális haszonnak fogható fel, amit szaporít az alulfejlett világ felé visszacsorgó tudástranszfer is.

b) Transzformáció, átmeneti megrekedés, negatív modernitás Az modernitás feltételrendszeréhez csak lassan alkalmazkodó etnokulturális kisebbségek körében rendszerint halmozottan mutatkoztak a modernizáció negatív kísérőjelenségei. A féloldalas modernizáció, az érvényesüléshez szükséges készségek csupán részleges birtoklása a kevésbé sikereseket a modernitás által létrehozott illegális strukturákba, nem utolsósorban a – olykor szervezett – bűnözői világba való beilleszkedés felé tereli. A negatív modernitás útjára lépés esetében fennáll a veszély, hogy az adott periférikus helyzet és az ahhoz illeszkedő magatartásforma több nemzedékre meghatározóvá válik (Sutherland 1947), másrészt azonban a modernitás illegális, negatív struktúrái felől vezetnek utak a sikeres és teljes integráció irányába is.

Vitatott, vajon a kisebbségi csoportok bűnelkövetésében a kulturális különbözőségek vagy a társadalmi réteghelyzet, a szegénység (Burt 1925) játssza-e a döntő szerepet. A Chicagói Iskola kriminológusai az utóbbira helyezték a hangsúlyt: a nagyvárosok szegénynegyedeiben élő fiatalok számára a bűnözés, a negatív integráció az egyetlen járható út, a hivatalos társadalmat megszemélyesítő tanárok, rendőrök, munkáltatók pedig fegyelmező igyekezetükben elidegenítik őket a befogadó kultúrától (Trasher 1927). A szintén a Chicagói Iskolához tartozó ökológiai kriminológusok halmozottan hátrányos helyzetű nagyvárosi fiatalok körében végzett kutatásai szerint a fiatalkori bűnözés nem etnikai (faji) vonatkozás, hanem a közösség életében egymással ellentétbe került értékek összeütközésének következménye (Shaw 1952; Shaw–McKay 1969).

c) Diszkrimináció, szegregáció, ellentársadalom Ezt a típust a nagy létszámú afroamerikai népesség példázza, amelynek az évszázados mezőgazdasági rabszolgalétet követően további jogi és társadalmi diszkriminációval és nagyszabású modernizációs kihívásokkal kellett szembenéznie. Az amerikai Dél államaiban a nagyüzemi ültetvényes gazdálkodás élőmunkaigényének csökkenése, valamint az Észak ipari és infrastrukturális beruházásainál a képzetlen élőmunkaerő iránti kereslet és a nagyvárosok szívóhatása jelentős tömegeket vonzott az urbánus-ipari központokba. A munkaerőpiacon a 19–20. század fordulóján lezajlott struktúraváltás azonban hamarosan feleslegessé tette ezt az alacsonyan képzett munkaerőtömeget, amelyet a többségi társadalom elzárkózása ki-, illetve berekesztett a nagyvárosok peremterületein alakult gettókba. Ezekben koncentráltan jelentkeznek a modernizáció negatív kísérőjelenségei. A mélyszegénység viszonyai között egy fajilag, kulturálisan és vallásilag elhatárolt, gazdaságilag és szociálisan belsőleg differenciált zárványtársadalom alakult ki, amely a többségi társadalommal szemben ellentársadalomként viselkedik, izolációra, ellenkultúra kiépítésére törekszik. Szociális rétegződéstől függően egyik része a többségi társadalom ellenségeként definiálja önmagát, másik része esélyegyenlőségért harcoló polgárjogi reformerőnek mutatkozik. A polgárjogi harc eredményeképpen a 20. század közepén az USA egészében megszűnt a faji diszkrimináció, helyét esélykiegyenlítő politika vette át. A számos eltérés ellenére sokban hasonló fejlődés mutatkozik az USA latin-amerikai bevándorlóinak körében is.

d) Fejlett munkakultúrájú zárt etnokulturális kisebbségek modern környezetben A külföldön letelepedett kínai, japán és más kelet-ázsiai közösségek fejlett, ám számos modernitás előtti elemet felmutató társadalmakból érkeznek. Ma mintegy 35 millió kínai él a világszerte diaszpórában. Kultúrájuk szigorú szabályrendszere mélyen befolyásolja mindennapi, gazdasági és szakmai tevékenységüket. Rendkívül innovatívak és mobilisak, ennek ellenére zárt, belsőleg erősen strukturált, hierarchizált és szolidáris közösségeket alkotnak, mereven ragaszkodnak család- és közösségorientált életmódjukhoz, hagyományos kultúrájukhoz és értékrendjükhöz. Térben elkülönülő, kulturális kódokkal és belső tilalmakkal körbebástyázott külön társadalmat teremtenek, amely leképezik a kibocsátó terület társadalmi viszonyait. Bár hatékonyan lefedik a munkamegosztásban és iskoláztatásban megnyíló integrációs felületeket, gazdaságuk és munkaerőpiacuk belterjes. Miközben a befogadó társadalom számára szolgáltatásokat kínálnak, a voltaképpeni gazdálkodás befelé folyik. Fejlett munkakultúrájuknak és pénzgazdálkodásuknak köszönhetően rendkívül gyorsan jelentős tőkéket halmoznak fel, amelyeket részben a közösségen belül, részben a befogadó társadalom pénzvilágában, részben eredeti hazájukban ruháznak be.

Önkéntes elzárkózásuk következtében a befogadó társadalommal csekély kultúrcserét folytatnak, ezért hiányoznak a kulturális és normakonfliktusok, a befogadó társadalom pedig alig ismeri e beltársadalmak folyamatait (Charney–Yeoh–Tong 2003). Saját konfliktuskezelési rendszerekkel is rendelkeznek, ezek joghatóságát, döntéseik érvényességét, szankcióik hatékonyságát a közösségen belül nem szokás kétségbe vonni. A közösségnek fontos érdeke a makulátlanság látszatának őrzése, ezért akadályozza a negatív jelenségek nyilvánosságra kerülését, látenciában tartja a közösség körében jelentkező bűnelkövetést.

e) Megrekedés egy premodern, periférikus helyzetben A Kelet-Európa legtöbb országában jelenlévő roma kisebbség egyes csoportjai évszázadok óta peremhelyzetben vannak. A fejlett munkamegosztáson nyugvó gazdálkodási rendszerekbe peripatetikus, a természeti és társadalmi környezetet kiélő megélhetési kultúrájuk miatt nem tudtak beilleszkedni, csak a társadalom térbeli és szociális perifériáin sikerült hagyományossá vált szegénységkultúrájuk keretében tovább létezniük. Ez az indiai szubkontinens felől érkező, nemzetségi alapon szervezett népesség a 14–15. században vándorolt be a Balkán útba ejtésével Kelet-Európába. A bevándorlás a 18. században már keletről és nyugatról egyaránt folyt, ugyanis a nyugat-európai üldöztetések elől menekülő romák Kelet-Közép- Európa irányába mozdultak el, a 19. században pedig a regionális gazdasági fellendülés vonzásában újabb csoportok érkeztek kelet felől a régióba.

Növekvő számuk, periférikus helyzetük és az azzal összefüggő közbiztonsági veszélyek a 18. század végétől részben korlátozó, részben kényszerintegrációs intézkedéseket váltottak ki, ezek azonban a folyamatos bevándorlás miatt nem hoztak látványos sikereket. A 20. század második felében a kommunista diktatúrák a problematikus csoportokat szoros ellenőrzés alatt bevonták a szociális és egészségügyi ellátásba, iskoláztatásba, a szocialista nagyipar és mezőgazdaság irányított munkaerőpiacára. Az autoriter integrációs kísérlet eredményeit azonban tönkretették a 20. század végén lezajlott kelet-európai gazdasági átalakulások, amelyek az alacsonyan képzett munkaerőt, benne a roma népesség jelentékeny részét kiszorították a legális munkaerőpiacról, és visszajuttatták a szegénység viszonyai közé (Kertesi 1994). Az általuk sűrűn lakott, de gyengén fejlett régiókat egyébként is hatványozottan érinti a munkanélküliség. (Havas–Kemény 1996). A cigányság körében tapasztalható – önmagukban pozitív – demográfiai jellegzetességek (sok gyermek, kevés idős ember, fiatal átlagéletkor) a halmozott hátrányok mennyiségileg és minőségileg rohamos bővített újratermelését jelentik (Póczik 1999).

Magyarországon a cigány bűnelkövetőkről 1971-től 1988-ig külön statisztika készült. A bűnüldözésben használt „cigánybűnözés” fogalma túlhangsúlyozta az etnikai tartalmakat. A rendőrségi és ügyészségi adatbázisok alapján a Legfőbb Ügyészség 1974-től gyűjtötte az országos adatokat, kétévenként adott ki a cigány elkövetőkről statisztikai összegzéseket. Ezt a gyakorlatot a demokratikus átalakulás első kormánya emberi jogi megfontolásokból megszüntette. E külön rendőri adatgyűjtések a regisztráció szempontjainak változásán túl elsősorban a célirányosan a romák csoportjára irányzott rendőri aktivitás mindenkori intenzitását szemléltették, és csak kevésbé a roma elkövetőknek és cselekményeiknek az összeshez vagy a nem romákhoz való reális viszonyulását és arányváltozásait (Póczik 2001). A külön bűnügyi statisztika adatainak átlagolásából a roma, illetve a többségi elkövetők számára/arányára vonatkozó adatokat Magyarország össznépességére és a kb. 500 ezer fős roma népességére vetítve az adódott, hogy a roma bűnelkövetők összességében mintegy kétszeresen felülreprezentáltak. Míg a többségi népesség 8,8 ezreléke vált elkövetővé, a roma népesség körében ez az arány 16,8 ezrelék volt (Póczik 1999:94). Már a 80-as évek közepén keletkezett kutatások rávilágítottak, hogy ez a túlreprezentáció viszonylagos, mivel a romák körében mutatkozó bűnözés mennyiségében nem tér el lényegesen a velük azonos társadalmi nívón élő nem roma rétegekétől (Vavró 1984; Tauber 1986; Póczik 1999).

A romákkal szemben a társadalomban máig erős fenntartások mutatkoznak (Erős 1998). A bűnüldözésben dolgozók körében mutatkozó negatív sztereotípiák elemzésében és leküzdésén kutatók és civil szervezetek munkálkodnak együtt. A bűnüldözés területén 1995 óta számos rendelkezés és utasítás született az előítéletek leküzdése és a vizsgálati eljárásokban esetlegesen érvényesülő hátrányos megkülönböztetés meggátolása érdekében (Csányi 1997). A viktimológiai kutatások arra is rámutattak, hogy a hátrányos megkülönböztetettség érzése mögött többrétegű érzelmi és szociális elégedetlenségek is meghúzódnak, amelyek nem állnak közvetlen kapcsolatban valóságos diszkriminációval (Póczik 2004).

A roma kisebbség érintett csoportjaiban megfigyelhető ellenkultúrák létrejötte, de újfajta integrációs stratégiák kialakulása is, amelyet a többségi társadalom esélykiegyenlítéssel támogat.

A megtorló szemléletű bűnüldözés válsága, valamint az, hogy a 21. századi bűnözése a felszínen nagyobbrészt a leszakadó rétegek kriminalitásaként jelenik meg, szükségessé tette a bűnözés, bűnüldözés, igazságszolgáltatás és ezek társadalmi környezetének szociológiai vizsgálatát. Világossá vált, hogy a bűnözési félelmek rontják a polgárok életminőségét. Összegződik bennük a sértetté válástól való félelem más szociális szorongásokkal, a lakókörnyezet lepusztulásával kapcsolatos és a médiák által gerjesztett irracionális félelmekkel (Korinek 1995).

Az igazságszolgáltatás eközben eredménytelenül bünteti a – szükségszerűen visszaeső – hátrányos helyzetű, többnyire kisebbségi elkövetőket, a politika pedig a többségi társadalomnak éppen a bűnözés által leginkább érintett alsó rétegeitől követel toleranciát. Az alkalmazott tudománnyá vált kriminológia támogatásával megszületett a közösségi rendészet és közösségi bűnmegelőzés koncepciója, amely a problémák lokális, komplex, közösségi keretben történő kezelését javasolta, közelítette a megelőző, a megtorló és a proaktív konfliktuskezelő szerepeket. Partneri együttműködést és ellenőrzési jogokat kínált a polgároknak (civil kontroll), ami a rendőrség átláthatóvá, demokratikusabbá tételét követelte meg.

Mivel a bűnözési félelem sokhelyütt a kisebbségek bűnözésétől való félelmet jelenti, a közösségi rendőrségnek alkalmassá kellett válnia a kisebbségekkel összefüggő közbiztonsági kérdések kezelésére. A kisebbségeknek viszont a rendőrség diszkriminatív bánásmódjától kellett tartania. A rendészet közösségi felfogásából adódott a kisebbségek közösségként való definiálása és a biztonságpolitikai diskurzusba való bevonása. Ez megkövetelte, hogy a rendőrség küzdje le előítéletes attitűdjeit, méltányolja a kisebbség kulturális sajátosságait. A kisebbségek előítélet-mentes kezelését érintő elméleti és gyakorlati munka eredményeként megkezdődött a rendőrség attitűdkorrekciója, interkulturális kommunikációs tréningek szervezése, kisebbségi szakemberek alkalmazása a bűnüldözésben (Korinek 2006). A megtorlás és megelőzés optimális arányú alkalmazása, a kommunális háttér, a lakóhelyek rendje az általános közérzetet és közbiztonságot javító preventív tényező lehet. A 90-es évek közepétől Magyarországon ennek jegyében született a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája, és jöttek létre a civil jogvédelem szervezetei (Szabó 1997).

A multikulturális társadalom fogalma a hagyományaikat és identitásukat őrző különböző etnikumok kooperatív egymás mellett élését elfogadó társadalmak leírására szolgált. Idővel azonban normatív (előíró) fogalommá vált. A mögé szerveződő gondolatrendszer a modern társadalmat etnikailag szükségképpen heterogénként mutatta be, és a kisebbségek kezelésének egységes módszertanát írta elő. Képviselői elvetették bármely nemzeti kultúra dominanciáját, és azt javasolták, hogy az állam garantálja az – életmódbeli kisebbségekre is kiterjedő – kulturális pluralizmust. Úgy gondolták, a nemzeti kultúra csupán az egyenlőtlenségek fenntartását szolgáló ideológiai konstrukció: a bevándorlók és kisebbségek nehézségei nem kulturális problémák, hanem az egyenlőtlenség következményei, amelyekért a többségi társadalom a felelős. (Kymlicka 1995).

A multikulturalizmus ideológiája az ezredfordulót megelőző három évtizedben a liberális demokráciák uralkodó eszmeáramlata volt. Hatására a befogadó társadalmak toleránsabbá váltak, szélesedtek az identitásőrzés és identitásválasztás lehetőségei, általánossá vált a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Mára azonban a modern társadalmak feszítő ellentmondások, a kultúrák nemzetközi és országon belüli konfliktusai megkérdőjelezték a multikulturalizmus modelljeit.

Kritikusai szerint a nemzeti kultúra a többségi nemzet összetartozásán nyugvó politikai intézmények legitimációjának alapja. A multikulturalizmus hívei a kisebbségi kultúrákat a nemzeti kultúra ellenében értelmezik, ezzel a megosztó társadalmi tényezőket, illetve a szegregációt erősítik. A másság kultusza nem az értékek pluralizmusát, hanem a teljes értékrelativizmust szolgálja (Egedy 2006). A befogadó társadalom, mint politikai közösség, saját integritása érdekében jogosan korlátozza a sokféleséget és vár el asszimilációt, különben az a veszély fenyeget, hogy az etnikai közösségek válsághelyzetben egymás ellen fordulhatnak (Veer 2003).