Az olaj ára rekordmagasságokat ér el, a politikai feszültség világszerte nő, és egyre több ország lépett a demokratizálódás útjára. Thomas L. Friedman, a New York Times írója számára a történések egybeesése egyáltalán nem a véletlen műve. „The First Law of Petropolitics” c. írásában azt vallja: a demokrácia mértéke és az olaj ára mindig egymással ellentétes irányban mozognak: ha nő az olaj ára, az olajban gazdag országokban is nő az autokratikus tendencia.

Ha megnézzük Iránt, vagy akár Venezuelát, Oroszországot, ezen tézissel könnyen egyetérthetünk. Vajon meddig fognak ezen országok hatalmasai még profitálni a magas olajárakból? Az alábbiakban többek között ezt a kérdést válaszolja meg Pierre Terzian, a párizsi székhelyű „Petrostrategies” nevezetű intézet vezetője.

Hogyan fog alakulni az olaj ára az elkövetkezendő évben és középtávon, azaz 5- 7 éven belül?

A közeljövőben, azaz a következő hónapokban semmi nem utal arra, hogy az olaj ára csökkenne. Egyszerűen nem áll annyi olaj rendelkezésre, hogy kompenzálni tudná a hatalmas geopolitikai válságot és feszültségeket. 2007 elejére azonban a mai mennyiséghez képest megduplázódik a tartalékkapacitás, napi 4-5 millió hordó olajat is elérhet. Az elkövetkezendő év első felében tehát számíthatunk az olaj árának mérsékelt esésére. Figyelembe kell azonban venni az olaj árát meghatározó egyéb tényezőket is, amelyek teljesen függetlenek az olajvállalatok befolyásától – itt elsősorban a spekulációra kell gondolni. Stratégiai beruházók és spekulánsok ma már nagyobb befolyással bírnak az olaj árára, mint maguk a konszernek.

Középtávon, úgy 5-7 éven belül azonban nagymértékű olajáresésre számíthatunk, lévén hogy a termelés a kereslethez képest nagyobb mértékben fog nőni. Hugo Chavez venezuelai elnök ezen felül arra kérte az olajexportáló országok szervezetét, az OPEC-et, hogy a tagállamok állapodjanak meg egy hordónkénti 50 dolláros minimálárban. Ez a gondolata egyértelműen arra utal, hogy attól fél, a közeljövőben akár ezen ár alá is eshet az olaj értéke.

Iránt jelenleg az olaj védi. Az USA támadása és az azzal összeköthető termelési kihagyás egy olyan gazdasági sokkot jelentene, mellyel a világgazdaság csak nehezen tudna megbirkózni. Milyen geopoltikai jelentőséggel bír az Ön árprognózisa Irán konfrontatív külpolitikájára nézve?

A jelenlegi helyzet Irán számára természetesen nagyon kedvező, az olaj ára itt csak egy ok a sok közül. További tartalékkapacitások kiépítésével azonban egyre szűkebbre szabott Irán ideje. Az irániak jól tudják, hogy a jelenlegi lehetőségeket csak zárt határidőig élvezhetik, az atomprogramjuk körüli vitában ezért tekintettel vannak erre a tényre.

Az iráni logika tehát úgy szól, hogy megpróbálják azelőtt felépíteni nukleáris képességeiket, mielőtt véget érne az olajár csökkenése miatt bekövetkezendő őket védő „olajpáncél”.

Az iráni atomprogram célja mindenek előtt biztonságpolitika jellegű. Fenyegetve érzik magukat egészen addig, amíg az USA nem ismeri el őket mint az Iráni Iszlám Köztársaságot. Valóban: az amerikai kongresszus már el is fogadta az iráni rezsim megdöntését célzó program büdzséjét.

Milyen szerepet játszik Szaúd-Arábia az olaj-pókerben?

Szaúd-Arábia mindig az olajellátás biztosítójának tekintette magát, olyan szállítónak, mely végtelen kapacitásának köszönhetően minden problémát el tud simítani. Ezt a szerepet egészen az iraki háború kitöréséig jól el tudta látni, amíg nem nőtt látványosan az olaj kereslete. Ma már nem képesek ellátni a sürgősségi-szállító és árgarantáló szerepét.

A magas olajár vajon fejlődési lehetőséget rejt-e magában az afrikai olajszállítói országok számára is? Vagy az életkörülmények javulását és a demokrácia fejlődését egyáltalán nem várhatjuk az olajbevételektől?

Nagy a veszélye annak, hogy az olajbevételek inkább a nagyobb korrupciót és a diktatúrák megerősítését szolgálják. A történelem során sajnos a világ összes részén ezt tapasztalhattuk.

Egyetért tehát Thomas Friedman-nal abban, hogy a magas olajbevételek veszélyeztetik a demokráciát, mivel a hatalmon lévők nincsenek rászorulva az adófizetőkre, így nem is kell arra vigyázniuk, hogy legitimálja őket a lakosság. “No representation without taxation” – mint ahogy Friedman fogalmaz.

Összesen két olyan ország van, mely nem keveredett bele ebbe az ördögi körbe: Norvégia és Malajzia. Nagy-Britanniát nem lehet közéjük sorolni, mivel az össztermékre nézve nem olyan nagy az ország olajbevétele. Az előző két ország jó példát mutat arra, hogyan tud egy demokratikus társadalom úgy bánni az olajjal, hogy ne destabilizálja a gazdaságot és lehetőleg széles réteg profitáljon belőle. Úgy is ki lehet fejezni, hogy a demokratikus körülmények előfeltételei az olajjal való ésszerű gazdálkodásnak. Azokban az országokban ellenben, ahol még nem uralkodik valódi demokrácia, az olaj okozta gazdagság az antidemokratikus fejlődési tendenciát erősíti.